Stephen King már régóta kimeríthetetlen forrásként szolgál a filmesek számára, 2025-ben pedig rekordszámba menő mennyiségben vetette rá magát Hollywood a műveire. Míg a játékfilmeket A majom, A hosszú menetelés és A menekülő ember, a tévésorozatokat az Azon alapuló IT: Welcome to Derry és Az Intézet képviselte, ezek mellett pedig még három rövidfilm is készült egy-egy novellájából. A menekülő emberhez hasonlóan A hosszú menetelést is Richard Bachman álnéven írta – utóbbit még a hatvanas évek végén, egyetemistaként, csak a kiadására 1979-ig kellett várnia. Egy alternatív múltban járunk a disztópikus Egyesült Államokban, ahol egy verseny keretén belül ötven, önként jelentkező fiú indul többnapos menetelésre, a győztesnek pedig minden álma teljesül. Megállásra, pláne alvásra azonban nincs mód, a célt sem szalag jelzi, hanem a végkimerültség, s aki feladja, nemcsak a játéktól, de az életétől is elbúcsúzhat...


Ahhoz, hogy Francis Lawrence moziját kellőképpen átéljük, több dolog felett is át kell siklanunk. Mint például, hogy a srácok olyan lazán kezelik a versenyt a gyülekezőnél, mint hogyha nem is az életük volna a tét, ezt pedig nehéz lenne fiatalkori könnyelműségként elkönyvelni. Vagy ott van az, hogy e látványban vérszegény „show-t” közvetíti a tévé, csak hát összesen egyetlenegy kamerát látunk – és még sorolhatnánk a furcsaságokat. Mindezek ellenére A hosszú menetelést a jobb King-feldolgozások közé tehetjük, amiben a két főszereplő villámbarátsága – Cooper Hoffmannek és David Jonssonnak köszönhetően – hiteles, a menetet kísérő Őrnagy szerepében pedig Mark Hamill gyűlölhető főgonosz. Lawrence nem egy bombasztikus produkciót akart létrehozni, a filmet pedig szimpatikussá teszi egyszerűsége.

A „szimpatikus egyszerűség” szókapcsolattal írható le Jeremiah Fraites score-ja is, aki bár rutinos zenésznek számít, hiszen a bő húszéves The Lumineers folkduó alapítója, ez az első filmzenéje. Lawrence eddig nyolc alkalommal dolgozott együtt James Newton Howarddal (Vizet az elefántnak, Vörös veréb, Legenda vagyok, és az idén érkező előzménnyel együtt öt Az éhezők viadala-mozi), azonban valószínűleg a költségvetés miatt most kisebb kaliberben kellett gondolkodnia. Fraites a direktorral Az éhezők viadala: Futótűz idején ismerkedett meg, melyhez a The Lumineers készítette el a „Gale Song”-ot, később pedig megajándékozta Lawrence-t Piano Piano című albumának és azonos című folytatásának bakelitjével. Ezek hangulata visszaköszön A hosszú menetelés aláfestésében, kiegészítve – olykor kézzel pengetett – hegedűkkel és elektronikus kísérletezgetésekkel.


A zeneszerzőnek a menetelők közti kapcsolat szorosabbá válását éppúgy követnie kellett, mint a gyorsan szaporodó haláleseteket, ahogy ő fogalmazott: meg kellett találnia a sötétségben a fényt. Még a film megnézése előtt pörgettem le először a soundtracket, és amellett, hogy érdekesen sajátosnak találtam, feltűnt, hogy olyan megoldásokat is tartalmaz, melyek leginkább amatőr filmek score-jaira jellemzők. A hosszan kitartott hangokra épülő ambientes megközelítésekből, a helyenként régimódi szintetizátorhangzásból, a nem épp túlbonyolított zongoradallamokból úgy tűnt számomra, mintha a filmzenevilágban addig ismeretlen Fraites kifejezetten protekcióval juthatott a munkához, és azért ilyenek a szerzemények, mert a szerző korlátai határolják be. Azonban A hosszú menetelésből kiderül, hogy e szimplaság tudatos rendezői koncepció, a zene pedig a filmbeli lehangoló jövőkép sivárságához alkalmazkodik, amihez jó kiindulópontnak bizonyult a zeneszerző szólólemezeinek világa. Fraitest külön dicséri, hogy az „Olson” című, Angelo Badalamenti stílusát megidéző tracknél egy régimódi, a theremin és a méhzümmögés közti átmenetként meghatározható szintetizátorhangzással képes létrehozni egy csodálatos motívumot, mely még nagyobb súlyt ad az ekkor zajló eseménynek, sőt a kiadvány végén szereplő szólózongorás változata is rendkívül működőképes.


A soundtrackről ugyan lemaradt a film fő betétdala, Shaboozey és Stephen Wilson „Took a Walk”-ja, de ezt a countryballadát szintén érdemes meghallgatni, miképp a bírálat ellenére a score-t is. Ha előszedjük Howard Shore-nak a korai David Cronenberg-filmekhez szerzett szintetizátoros csörömpöléseit, nem igazán hallhatjuk ki belőle A Gyűrűk Ura későbbi zeneszerzőjét. Bár Jeremiah Fraites esetében ilyen ég és föld különbségre bizonyára nem kell számítani, de második mozija, a Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől zenéje azt sugallja, hogy a melankolikus muzsikák terén megbízható mesteremberré válhat.


Kiemelkedő trackek: The Long Walk, Olson, Mom, Dad, Delirium, Olson (Solo Piano), Hope, Dad (Alt Strings Version), Winner