Meglepődve vettem észre, hogy amikor e sorokat elkezdtem írni, pontosan aznap került a hazai mozikba Luc Besson Drakulája, ráadásul szinte napra pontosan egy éve mutatták be Robert Eggers – hasonlóképp a vérszívó gróf legendáriumából táplálkozó – Nosferatuját is. Figyelembe véve az őt középpontba állító produkciók végtelen számát, elmondható, hogy Bram Stoker karaktere nemcsak a történeten belül, de mozgóképes témaként is halhatatlan. John Badham Angliában forgatott Drakulája megejt ugyan változtatásokat a vadonatújnak már 1979-ben sem számító történeten (például elmarad az ügyvéd erdélyi útja a titokzatos alak kísérteties kastélyába), ezek azonban vagy hátrányára váltak, vagy feleslegesek. A vámpírvadász Van Helsinget Laurence Olivier alakítja, egy fontosabb mellékszerepben Donald Pleasence (Halloween), a címszerepben pedig a karaktert korábban már a Broadwayen is eljátszó Frank Langella látható. Zajos sikert nem aratott a vérben nem éppen bővelkedő mű, a popkultúrában jobban fennmaradt a szintén ugyanazon évben bemutatott Nosferatu, az éjszaka fantomja Klaus Kinskivel a főszerepben, és Werner Herzog rendezésében. Kordokumentumként viszont kétségtelenül érdekes, miként is látták sok évtizeddel korábban ezt a sztorit, ráadásul a díszletek és az atmoszféra is dicsérhető, míg a jól fésült Langella korrektül hozza a karizmatikus rémet.


A ma már szinte csak sorozatepizódokat jegyző Badham számos ismert és/vagy sikeres filmet jegyez, melyekhez a legtöbbször Arthur B. Rubinsteint (többek közt: Kék Villám, Háborús játékok, Holtidő, Zsarulesen és folytatása) kérte fel, de többször dolgozott Hans Zimmerrel is (Palimadár, Halálugrás, A bérgyilkosnő). A Drakulához John Williamst kereste fel, akivel végül ez maradt az egyetlen együttműködése. A Mester számtalan remekművet komponált, akad viszont, amelyik minősége ellenére sem kapta meg a kellő figyelmet. Ezért a mozijáért díjakra sem jelölték, e szempontból éppúgy perifériára szorult munkája, mint Wojciech Kilarnak az 1992-es, Francis Ford Coppola rendezte Drakulához írt score-ja.

Williams a leszerződését követően majdnem egy évvel később nézhette meg az első vágást a produkcióból, s ekkor vallotta be Badhamnek, hogy még soha nem látott vámpírfilmet. Ennek viszont a rendező még örült is, hiszen így zeneszerzőjének nem voltak a zsánerhez kapcsolódó előzetes elképzelései. A kész művet meghallva aztán a direktor úgy vélte, a 19. századi nagy romantikus zeneszerzőknek született a 20. században egy méltó utódjuk. A sikoltó vonósok és a felharsanó rézfúvósok hangsúlyos játékával jellemezhető, gótikus hangulatú score rendkívül sűrű, nem kifejezetten slágeres vagy témagazdag, ám sodró lendülete viszi magával a hallgatót. Gyakorlatilag egyetlen visszatérő motívuma a főtéma, melyet a szerző többféle köntösbe bújtatva idéz meg, mintegy fel-felbukkanó támaszként kíséri végig a hallgatót a score-on. Bár akad némi hallgatói kitartást igénylő pontja a lemeznek, mindent egybevetve egy különleges és igényes átmenetet képez a komolyzenék és a filmzenék között. Williams mesterien érzékelteti a gróf jelentette fenyegetést, vagy erősíti fel szerzeményeivel a tomboló vihar erejét, miközben partra vetődik a Drakulát szállító hajó. A művész elképzelései rendkívül sokat emelnek a film színvonalán: ennek legérzékletesebb pillanatai közé tartozik, amikor a gonosz a falon kúszik lefelé, hogy bejusson az ablakon áldozata szobájába, vagy amikor a pirosba forduló világban szeretkezik kiszemeltjével, illetve ahogy a napfény perzselő erejével küzd.


A score CD-n 1990-ben jelent meg először a Varése Sarabande jóvoltából, akkor még csak 36 percben, majd a cég 2018-ban változtatott ezen The Deluxe Edition elnevezésű albumával – a soundtrackkel el is nyertek egy IFMCA-díjat. Ez már a teljes művet tartalmazza, két bónusztrackkel (a főtéma alternatív, illetve a szerelmi motívum bővített verziójával), az online jog viszont a Geffen Recordsé lett, mely egy évvel később a 36 perces kiadást jelentette meg digitálisan. John Williams remek munkájából utóbbi viszont csak egy ízelítő, így ha tehetjük, válasszuk inkább a teljes verziót. A művész pályája során mindössze három horrorhoz komponált: A cápa muzsikáját már felesleges méltatni, de a Brian De Palma-féle Őrjöngés esetében is éppúgy rendkívüli munkát végzett, mint a Drakulánál.


Kiemelkedő trackek: Main Title & Storm Sequence (Film Version), For Mina, First Kiss, Dracula Meets Van Helsing, Night Journeys (Film Version), Waiting for Dracula, Dracula’s Death (Extended Version), End Titles, The Love Scene (Extended Version)