John Williams az ötvenes évek második felétől kezdett Hollywoodban zeneszerzőként dolgozni, az igazi áttörést pedig a hetvenes évek hozták meg számára. Az akkoriban tomboló katasztrófafilmláz meghatározó alkotásainak (Földrengés, Pokoli torony, A Poszeidon katasztrófa) aláfestései mellett olyanokkal vonta bűvkörébe a szakmát és a moziközönséget, mint A cápa és a Star Wars IV. rész: Egy új remény score-jai. Utóbbi kettő éppúgy mérföldkőnek számít a filmgyártás történelmében, mint a nem sokkal utánuk bemutatott Superman, mely trió közös pontja, hogy bár maguk a filmek remekek, kíséreteik révén váltak igazán naggyá. És nem, ez cseppet sem túlzó kijelentés, amit jól mutat, hogy számos írás született Williams zenéinek popkulturális hatásaival kapcsolatban, hovatovább a direktorok, producerek is gyakran jelentenek ki ehhez hasonlókat vele kapcsolatban. A köpenyes hőst megformáló Christopher Reeve például így nyilatkozott róla: „Óriási hálával tartozom John Williamsnek. Az ő zenéje nélkül Superman képességei lényegesen kisebbek lennének. Higgyék el, ha önök e téma nélkül akarnának repülni, sehová sem fognak jutni. Egy lépés, még egy… aztán lezuhannak”.


Joe Shuster és Jerry Siegel 1932-ben keltette életre Supermant, majd adta el a Detective Comicsnak, a patinás képregényvállalat pedig az 1938 júniusában megjelentetett Action Comicsban lépett színre vele. A Krypton bolygóról származó karakter hamar közkedveltté vált – igazából máig ő a legnépszerűbb DC-hősök egyike –, így a filmipar látómezejébe is gyorsan bekerült: 1941 óta töretlenül köszön vissza valamilyen formában a képernyőről vagy épp a mozivászonról. Kalandjaihoz Sammy Timberg, Winston Sharples és Lou Fleischer szerzett zenéket először (1941–1943 között), majd Mischa Bakaleinikoff (1948-1950), Darrell Calker és Walter Greene (Superman and the Mole-Men), Leon Klatzkin (1952 és 1958 között, az első rajzfilmmel), John Gart (The New Adventures of Superman), Hoyt Curtin és Will Schaefer (Super Friends), akik mindannyian megalkották Superman-témáikat, a világ szemében azonban e tekintetben 1978-tól veszi kezdetét az időszámítás. Ekkor történt, hogy a megannyi sikeres, ugyanakkor alacsony költségvetésű tévés és mozis próbálkozás után, Richard Donner rendezésében, Williams örök érvényű indulójával felvértezve megszületett az átütő erejű mozifilm...

A veterán szerző „Prelude and Main Title”-je megkerülhetetlen klasszikus, egy olyan tétel, mellyel kapcsolatban bizonyára sokan emlékeznek arra, mikor és hol hallották először. Én érdekes módon nem a filmből ismerem, hanem a nyolcvanas években készült rajzfilmsorozat révén, melynek epizódjait gyerekként szüntelenül kölcsönöztük ki a videótékából, és bár muzsikáját nem Williams, hanem Ron Jones (Family Guy) szerezte, részei a mozi főtémájával indultak. Csupán ezt követően láttam a filmet, ahol már ismerősként csengett vissza a piros-kék ruhás hőst buzdító, heroikus motívum, mely első felcsendülése óta elválaszthatatlan a szuperhőstől: a folytatásokban éppúgy megjelent, mint az acélemberhez köthető számítógépes játékokban, animációs alkotásokban, a Superman visszatérben, a DC-karaktereket csokorba gyűjtő Az Igazság Ligájában, a Smallville-ben, a Supergirlben, a DC Szuperállatok ligájában, a Flash – A Villámban és még sorolhatnánk. Habár a film felett a trükkök tekintetében eljárt az idő, a rajongók többségének Superman egyet jelent Reeve-vel és Williamsszel.


Bár akkoriban a különféle képregény-adaptációk a tévés vonalon sikereket könyvelhettek el, mozis debütálásaikat kockázatosnak ítélték a gyártók, így a Superman-projektet mindenáron tető alá hozni szándékozó Ilya Salkindnak nehéz dolga volt, ám végül megnyerte magának a Warner Bros.-t, és nem várt történelmet írtak: a Superman a blockbusterek közé emelkedett. A hosszúra nyúlt előkészületek során olyan direktorok kerültek szóba, mint Francis Ford Coppola, William Friedkin, Peter Yates, az igazságosztó második és harmadik színrelépését dirigáló Richard Lester, vagy Steven Spielberg. A posztot aztán a megannyi tévésorozat mellett számos mozit maga mögött tudó Richard Donnernek ajánlották fel, akire az 1976-os Óment követően figyeltek fel. A sátán fiáról szóló mozijának különleges atmoszférájához nagyban hozzájárult Jerry Goldsmith zenéje, ezért nem volt kérdés számára, hogy kivel dolgozna szívesen, ám a munkálatok egybeestek a szerző korábbi vállalásaival, így Goldsmith kénytelen volt nemet mondani Donnernek – a Superman-univerzumhoz évekkel később, az 1984-ben debütált Supergirl révén kapcsolódhatott, ahol egy röpke pillanatra Williams főtémáját is megidézte. A rendező és a komponista útjai ezután évtizedekre szétváltak, s csak az Idővonal apropóján találkoztak újfent, mely projekt szintén nem a tervezettnek megfelelően alakult.

A fentieket követően került a stábba Williams, aki vélhetően abban az esetben is itt találta volna magát, ha a történetet Spielberg viszi vászonra, hisz ekkorra már a Sugarlandi hajtóvadászat, A cápa, valamint a Harmadik típusú találkozások előrevetítették gyümölcsöző munkakapcsolatukat. A szerző az előző évben hatalmas közönségsikert aratott a Star Wars zenéjével, amit a Supermannel meg tudott ismételni: a London Symphony Orchestra közreműködésével előadott muzsikája amellett, hogy közönségkedvenccé vált, Grammy-díjat, illetve Oscar- és Golden Globe-jelölést egyaránt hozott neki. A score számos változatban megjelent már – nem mellesleg megannyi válogatásalbum elengedhetetlen részét képezi –, melyek közül az írásom alapját képező, a La-La Land Records gondozásában 2019 februárjában megjelent gyűjteményt tartom a legjobbnak. Tartalma a Film Score Monthly Superman: The Music (1978-1988) című gyűjteményének első két lemezével majdhogynem egyezik, ám jobban szól, és utóbbi megállapítás a Rhino-változattal szemben is érvényes, igaz, én azt a verziót alapvetően nem preferálom, mivel a „The Planet Krypton (Alternate)”, a „Main Title March (alternate)” és a „Superman March (alternate)” közbeszúrása megtöri a folytonosságot.


„Higgyen nekem, esküszöm: repült! Vörös köpenye és vörös csizmája volt. Egy pillanat alatt eltűnt, egyszerűen felrepült a levegőbe, mint egy nagy kék madár!” – győzködi a filmben a rendőr a felettesét, aki csupán addig hitetlenkedik, míg maga is szemtanúja nem lesz ennek, ami után a „Cat Rescue and Air Force One” kíséretében hősünk először egy macskát, majd az elnöki különgépet menti meg. E jelenetekben egymással karöltve erősítik egymást a látottak és a hallottak, s remekül szimbolizálják, hogy egy jó score az idő múlásával is képes lassítani az alkotás öregedését. Williams művéből a filmzenebarátok körében nemcsak a „Prelude and Main Title”, hanem az aláfestés egésze kedvencnek számít, annak ellenére is, hogy a lényegi részeket a nyitány és a „The Prison Yard and End Title” tárja elénk a legrészletesebben, legünnepélyesebben, ha úgy tetszik: a legslágeresebb módon. A hőstéma éppúgy teljes egészében megmutatkozik bennük, mint a fanfár és a szerelmi motívum, még ha utóbbi ezekben – érzésem szerint – inkább a repülés romantikáját nyomatékosítja, semmint a főszereplők egymás iránt táplált érzéseit.

A buzdító harsonadallam, valamint a heroikus induló képezik a kíséret gerincét, amelyeket olyan tételekben alkalmaz Williams, mint a „The Kryptonquake” vagy a „The Fortress of Solitude (Extended Version)”, mely a film egyik lényeges momentumát húzza alá: Clark az északi sarkra látogatva megismeri származását, és első ízben ölti magára jellegzetes ruháját. Felcsendülnek továbbá az általam a score legzseniálisabb tételének tartott „The Helicopter Sequence”-ben, a „The Crash Site”-ban, a „Growing Up”-ban, a „The Burglar Sequence and Chasing Crooks”-ban, a „Cat Rescue and Air Force One”-ban, a „To the Lair”-ban, a „Luthor’s Lethal Weapon”-ben, a „Superman Rescued and Chasing Rockets”-ben és a „Turning Back the World”-ben is. Ami miatt pedig gyakori felbukkanása nem torkollik unalomba, az az, hogy a szerző rendkívül széles palettán mozogva tárja elénk: a legtöbbször értelemszerűen rettenthetetlen, ám olykor lágyan, máskor vészjóslóan vagy épp merengőn köszön vissza.


Ugyanezen sokszínűség érvényes a szerelmi témára is. A Daily Planet riporterét, Loist (Margot Kidder) munkatársa, Clark Kent nem igazán nyűgözi le, alteregója, Superman viszont annál inkább, ám hősünk magánemberként szeretné meghódítani őt, nem a világ megmentőjeként. Ez a háromszög Williamst a „The Flying Sequence (Instrumental Version)”-re sarkallta (aktuális hangulatomtól függően ez az egyetlen, amely képes a „The Helicopter Sequence”-t lelökni a legjobb track trónjáról), csodálatosan adja vissza Lois kalandvággyal párosuló érzelmeit, illetve Clark magabiztosságát Supermanként. E dallamsor a rablási kísérlettől („The Mugger”) fogva szinte mindig jelen van, amikor ketten látjuk őket, így a „The Helicopter Sequence”-ben, a „The Penthouse”-ban, a „Clark Loses His Nerve”-ben és a „Pushing Boulders and Flying to Lois”-ban egyaránt hallható.

Ám Williams nemcsak az ezek köré épülő muzsikával járult hozzá az alkotás nimbuszához, hanem olyan szerzeményekkel is, amelyek további kulcsfontosságú dallamokat tartalmaznak, és jelentőségükre az sincs hatással, hogy az eddig kiemelteknél kevesebbszer köszönnek vissza. A legfontosabb Lex Luthorhoz (Gene Hackman) kapcsolódik, akinek színrelépése a „Lex Luthor’s Lair (Extended Version)” kíséretében következik be, az itt hallottak pedig a „The March of the Villains”-ben és a „The Truck Convoy Sequence”-ben bukkannak fel ismét. Ez azonban nem egy véresen komoly ellenféltéma, kicsit játékosabbra van véve, mivel a Hackman-féle Luthor nem annyira kemény, mint a képregény lapjain lévő, hanem inkább ripacskodó – megítélésén az sem segít, hogy asszisztense, a Ned Beatty alakította Otis kissé félkegyelműnek tűnik. Ez (a Rhino korongjának „Luthor’s Luau”-jával egyetemben) annak ellenére viszi el kicsit a zene nívóját, hogy tudom, a film sem veszi minden pillanatban komolyan magát, amire a komponista elkerülhetetlenül reflektált. Ezen alkotóelem miatt gondolom azt, hogy a Superman score-ja nem tökéletes, egy fokkal lehetett volna még jobb, amennyiben az alkotók kevesebb gegmennyiséggel operálnak, ám ettől függetlenül jó példa azon ritka esetekre, amikor a kisebb bukkanók ellenére az összkép maximális pontot érdemel (szerkezete okán a Rhyno-album viszont eggyel kevesebbet kapna).


Donner Supermanje a hős legemblematikusabb antagonistájával, Luthorral való első találkozásuk bemutatása mellett eredettörténet is (ellenfelét az első egy órában nem is látjuk). Megismerhetjük bolygóját, szüleit, valamint azon konfrontációt, aminek eredményeként az emberiség védelmezőjévé lép elő, s e folyamatot Williams a „The Planet Krypton and The Dome Opens”, a „Destruction of Krypton (Extended Version)”, a „The Kryptonquake”, illetve a „The Trip to Earth” tételekkel követi nyomon. Míg a „The Planet Krypton and The Dome Opens” eleje Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra-felvezetőjéhez hasonló fanfárral érzékelteti Krypton nagyságát, jelentőségét, a „The Kryptonquake”-be a Superman-témát is belecsempészte, amely plusz kapocsként szolgál a nézőnek amellett, hogy Clark vér szerinti szülei, Jor-El (Marlon Brando) és Lara (Susannah York) ruháin az S szimbólum látható. Ezzel együtt a hősünket felnevelő Martháról (Phyllis Thaxter) és Jonathan Kentről (Glenn Ford) sem feledkezett meg Williams: a „Jonathan’s Death” éppúgy hozzájuk kapcsolódik, mint a „Leaving Home”, az ezekben felbukkanó család-témát pedig később John Ottman profi módon adaptálta a Superman visszatérnél. A velük töltött időszak cselekményeinek egyikét ihlette a „Growing Up” is, ám e könnyed dallamok nem egymáshoz fűződő kapcsolatukat, hanem Clark képességeinek felfedezését, alkalmazását húzzák alá – jelen esetben vonattal fut versenyt, melyen mások mellett az ekkor még kislány Lois is utazik.

A score mellett Williams olyan muzsikákat készített még, melyeket mind a nézők, mind a szereplők hallanak (a már említett „Luthor’s Luau”-n felülieket is, ám végül csak ezt az egyet használták a filmben), továbbá szerződése arra is kötelezte, hogy dalt formáljon a szerelmi témából, amelyet a producerek a marketinget elősegítő slágernek szántak. Ennek következménye a „Can You Read My Mind”, melyből itt az 1978-as filmzenealbum „The Flying Sequence / Can You Read My Mind” tétele mellett mindössze az ének helyett csipetnyi párbeszéddel tarkított „Can You Read My Mind (Film Version)” található meg, a Film Score Monthly- és a Rhino-féléken viszont két énekkel kísért és egy enyhén diszkósított változat is helyet kapott. A szereplők által hallgatott asztali és autórádiókon keresztül pedig néhány másodperc erejéig a Supertramp „Give a Little Bit”-jét, a The Platters „Only You”-ját, valamint a Bill Haley and the Comets formáció „Rock Around the Clock”-ját is hallhatjuk.


A La-La Land Records munkatársai remek munkát végeztek: az általuk kiadott album az eddigi legtökéletesebb, ráadásul olyan jól szól, hogy a felvétel óta eltelt öt évtized hihetetlennek tűnik. John Williams elképesztően zseniális komponista, aki számos mozit töltött meg élettel és mutatta meg, hogy a dallamoknak igenis van erejük. Esetemben A cápa és a Jurassic Park aláfestései mellett a Supermané tartozik még ide, és bár számos fantasztikus munkája van, a dobogó legfelső fokáról ezek nálam letaszíthatatlanok.

Írásunk a La-La Land Records albumáról készült, a Spotify-on azonban csak a Rhino Records-féle változat érhető el.