2006 júliusa, Spanyolország, Ubeda. Ekkor és ott érett meg bennem, vált világossá, miben rejlik elképesztő ereje, filmzene-történelmi jelentősége a Conan, a barbár kíséretének. Addig hiába rajongtam Basil Poledouris munkásságáért, szerkesztőségünk tagjai között egyfajta kakukktojás voltam azáltal, hogy bár nem vitattam a mű által betöltött pozíció helyességét, mégsem tudtam megbarátkozni vele, nem éreztem magaménak. Aztán jött a 2006-os rendezvény, melynek keretén belül a szerző vezényletével felcsendült a Conan – The Symphony, s ez, a csillagos égbolt alatt megtartott koncert olyan hatást gyakorolt rám, ami teljesen átformálta addigi hozzáállásomat.


„Ami nem öl meg bennünket, az erősebbé tesz” – hangzik el Friedrich Nietzsche szállóigévé vált mondása a film elején, ám ezen megállapítás nemcsak a történet szereplőire, hanem a produkció résztvevőire is érvényes. A mozi megvalósulása sok zökkenővel járt, ráadásul – már-már a célegyenes előtt – a túlzóan véres jelenetekre hivatkozva az 1981 novemberére-decemberére tervezett premiert is eltolta a stúdió, és változtatásokat kért a kendőzetlenül ábrázolt gyilkolási módokat taglaló részeknél. „A filmben látható durvább jelenetek mai szemmel már elég szelídnek látszanak, de akkoriban az erőszak új dimenzióját nyitották meg a mozivásznon. Addig a kardozós akciók túl megrendezettek voltak, és akit leszúrtak, egyszerűen elterült – néha még vért sem lehetett látni. John azonban minden „hullajelöltre” ráaggatott egy ötliteres, művérrel teli tasakot – körülbelül ennyi vér van az emberi szervezetben. Ha a csatabárddal egy ilyen zacskót eltalálnak, úgy fröcsög a vér, mint a mészárszéken. Milius külön odafigyelt arra is, hogy mindez világos háttér előtt történjen, mert úgy sokkal látványosabb volt. Eszébe sem jutott, hogy ezzel probléma lenne. Ez Conan, egy barbár harcos! Mi mást várnának tőle?” – emlékezett vissza önéletrajzi könyvében a címszereplőt megformáló Arnold Schwarzenegger. De akármilyen rögös volt az út, a végeredmény meghálálta a küszködést: a produkció zajos sikert aratott, a Conan, a barbár kultuszfilmmé vált, Schwarzenegger, Poledouris, illetve a rendező, John Milius karrierje pedig hatalmas lendületet vett.

Robert E. Howard hőse, a kimmériai barbár 1932-ben hallatott magáról először, újabb és újabb kalandjai pedig folyamatosan kerültek ki az író tollából. A depresszió miatt fiatalon öngyilkosságba menekült szerző által megálmodott, rabszolgából harcossá váló Conan emberfeletti ereje és teljesítménye lenyűgözte az olvasókat, hovatovább a fantasy műfaj sword and sorcery kategóriájának (melyet magyarul többnyire kard és varázslatnak szokás fordítani) egyik ikonikus alakjává emelkedett, s mára a klasszikus köteteken túl képregény formájában, mozis és tévésorozatos adaptációkban, valamint számítógépes játékokban egyaránt találkozhatunk vele.


A filmvilág viszonylag későn csapott le a kínálkozó lehetőségre, ám ennek végül pozitív hozadéka is lett: akkor került mozikba, amikor az ilyen jellegű produkciók kezdték reneszánszukat élni. Edward R. Pressman és Edward Summer producerek a hetvenes évek közepén, közel kétévnyi küzdelmet követően szerezték meg Conan filmes jogait, ami után a duó egy hatrészes folyamban kezdett gondolkodni. Roy Thomas képregényíróval karöltve nekikezdtek a forgatókönyvnek, s míg a címszerepre Arnold Schwarzeneggert sikerült megnyerniük, addig a rendezői széket Oliver Stone-nak ajánlották fel. Kezdeményezésük azonban megfeneklett, Pressmannek ugyanis nem állt rendelkezésére elegendő tőke, így kénytelen volt eladni a jogokat Dino De Laurentiis cégének, amely húszmillió dollárból vitte vászonra az acélos hősökkel, csábos hölgyekkel, kalandokkal és mágiával fűszerezett történetet.

Milius a Stone-féle forgatókönyvet átdolgozva valósította meg a Conan, a barbárt, ahol olyan színészek tűntek fel Schwarzenegger oldalán, mint James Earl Jones (Vadászat a Vörös Októberre) vagy Max von Sydow (Az ördögűző). Tolmácsolásukban azt követhetjük nyomon, miként válik a hordatámadást követően árván maradt kisfiúból rabszolga, majd felszabadulását követően harcos, tolvaj, illetve zsoldos. Schwarzenegger ezt megelőzően a Herkules New Yorkbanban, a Maradj éhen!-ben, illetőleg a Kaktusz Jackben sem alakított szószátyár karaktereket, ami szintúgy érvényes pályafutásának soron következő állomására, a Conan, a barbárra, sőt: a Terminátor – A halálosztó után minden bizonnyal itt volt a legkevesebb szövege. Ám ő így is emblematikussá, halhatatlanná tudta tenni a karaktert, amihez természetesen Milius látásmódjára éppúgy szükség volt, mint a jellegzetes képi világra, illetőleg Poledouris elképesztően hatásos dallamaira.


A kétórás mozi első negyedében rendkívül kevés párbeszéd hangzik el, ezalatt a narrációra (mely feladat a varázslót is megformáló, japán származású színészre, Makóra hárult) helyeződik a hangsúly, mintsem a karakterek eszmecseréire. Emiatt hangsúlyos szerep jutott Poledourisnak, aki tökéletesen kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Akár a főcímzenét („Prologue / Anvil of Crom”), akár a Thulsa Doom (Jones) vezette lovasok borzalmas cselekedeteit követő tételt („Riddle of Steel / Riders of Doom”), akár a Conan rabszolgaként történő felnövését bemutató montázst kísérő „Column of Sadness / Wheel of Pain”-t vagy a gladiátorküzdelmeket követő „Pit Fights”-ot vizsgáljuk, mindegyik azt bizonyítja, szerzőjük milyen zseniális mesélő. Aláfestése nélkül e jelenetek biztosan másként érvényesülnének, kevésbé lennének hatásosak, s tűnne Conan nyersnek.

Ezen összkép eléréséhez azonban néhány akadályt le kellett küzdeni, Laurentiisékben ugyanis Ennio Morricone is felmerült lehetséges szerzőként – akivel ekkorra már évtizedekre visszanyúló munkakapcsolatuk volt –, ám Milius nem hagyta magát, kitartott barátja, Poledouris mellett. Egy másik produceri felvetés a popzenei megoldások bevonásával kapcsolatos javaslat volt, ami megfelelt ugyan a nyolcvanas évek zenei fősodrának, a film alatt viszont idegenül hatott volna. Milius ezzel is szembement, s a megfelelő szimfonikus hangzás melletti kiállást követően az alábbi célokat jelölte ki: a score-nak el kell tudnia mesélni a történetet, és olyannak kell lennie, mintha operadarabot hallana a közönség. Bizonyos kérdésekben tehát sikerült meggyőzni Laurentiiséket (Morricone végül a hasonló stílusú Vörös Szonján dolgozott együtt a producerekkel, a könnyűzenei elképzelés pedig egy későbbi sci-fiben, a Dűnében valósult meg a Totónak köszönhetően), ugyanakkor nem minden esetben sikerült felülkerekedni rajtuk, s ezek egyik legfájóbb pontjának a keverés számított. Bár a score így is hatásos, a Conan, a barbár volt az utolsó nagy stúdiófilm, amelyet mono hangzással mutattak be, s ez rontott a muzsika élvezeti értékén – főként Raffaella De Laurentiis ágált a sztereó ellen, így hiába rögzítették a két formációból összetevődő, kilencvenfős zenekar, valamint az azt kiegészítő kórus előadását huszonnégy sávon, azt a mozikba küldött kópiáknál lebutították.


E grandiózus mű ikonikussá vált, Poledouris karrierjének meghatározó pontja lett, nyitánya, a méltán népszerű „Anvil of Crom” pedig számos hangverseny repertoárjában visszaköszön. A rajongók Szent Grálként tekintenek a komponista ezen munkájára, s évtizedeken át azt kérdezték tőle: mikorra várható a Conan, a barbár teljes zenei anyaga? „A filmzenebarátoknak figyelembe kell venniük, hogy van különbség a film alatti zenék és az albumok között. Számos cue, amely a filmhez készül, még akkor sem feltétlenül biztosít élményt önállóan hallgatva, ha az a filmhez passzol. Olyan ez, mintha az almát és a bowlinggolyót hasonlítanánk össze” – válaszolta Poledouris az ubedai rendezvényen ugyancsak felmerült kérdésre. Bármennyire is igaza volt (a „Warm Welcome” és a „Warpaint” például csak dobütemekre szorítkozik, s ezek a filmben rendkívül hatásosak, a képsoroktól függetlenül azonban már kevésbé), az igény erős volt iránta, amihez a lemezkiadók is igyekeztek igazodni, így mostanra a Robotzsarué mellett ez lett Poledouris legtöbb változatban megjelent filmzenéje.

Az első verzió a mozi premierjével egyetemben látott napvilágot az MCA Records bakelitjeként, amelyből aztán a Milan csinált CD-t, s azért vált ez a legismertebbé, mert a cég többszöri utánnyomással tartja folyamatosan a boltok polcain – legutóbb 2018-ban újráztak, melynél a Milan az ezt megelőzően beújított gyakorlatát vitte tovább, s a már jól ismert, közel ötvenperces tartalmat a Vörös hajnal, az Isten veled, király! és a Robotzsaru kíséreteiből származó részletekkel toldotta meg. 1992-ben a Varése Sarabande is ringbe szállt egy újrakevert, közel hetvenperces játékidővel bíró koronggal, sőt, még az ubedai hangversenyt is kiadták DVD-n. Az első igazi áttörés viszont a Prometheus Records érdeme volt: gondos kutatómunkát követően, Nic Raine vezényletével újravették a teljes score-t, s ez 2010-től lett kapható. Két évvel később követte őket az Intrada azzal a lépéssel, hogy az eredeti, római felvételek újrakevert változatát az 1982-es bakelit tartalmával egybecsomagolva, gyűjteményként kínálta fel az anyagot – írásom alapjául ez utóbbi szolgál.


Poledouris hamar stábtaggá vált, így már az előkészületek során gondolkodhatott az aláfestésen: „A leghosszabb munkaidő a Conan, a barbár kapcsán állt rendelkezésemre. Tizenkét hónapot dolgoztam rajta” – mesélte. A film egy fiktív világban játszódik, melynek ezáltal hivatalosan nincs saját zenei megközelítése, így ahogyan annak idején Rózsa Miklós megteremtette a rómaiak hangzását, úgy Poledouris is igyekezett rátalálni a barbárkorszak tónusára. Abban a kezdetektől fogva biztos volt, hogy a score-nak egyszerre kell nyersnek és dinamikusnak lennie, előadásához pedig nagy létszámú zenekarra, s az őket támogató kórusra lesz szüksége: „A zenekarnak nagynak kellett lennie a mozi jellege miatt. Arnold is termetes, de még mennyire! Mindezt nem tudtam volna lanttal és dobokkal tükrözni” – nyilatkozta a szerző, aki kelta dalokat, valamint ősi kelta vallási énekeket is tanulmányozott, mindezeken felül pedig a forgatásokra is kilátogatott ihletgyűjtés céljából. „A harmóniák primitív fajtáit használtam – ötödökkel és oktávokkal indítottam, melyek aztán harmóniákká dagadtak. Megpróbáltam úgy megoldani a dolgokat, mintha egyfajta modern népdal lenne, aztán mindezt a hangszerelés révén átültettem a múltba” – taglalta Poledouris.

A nyitány – mely három verzióban köszön vissza az eddig megjelent kiadványokon, a felvezetés nélküli („Anvil of Crom”), az üstdobos felvezetéssel rendelkező („Prologue / Anvil of Crom”), illetve az üstdobos és a narrációs résszel egyaránt bíró („Prologue (with Narration) / Anvil of Crom”) – és a „Riddle of Steel / Riders of Doom” olyan lökést adnak az alkotásnak, melyre kevés példa akad. A latinul éneklő kórussal támogatott rész hasonlít Carl Orff Carmina Buranájának „O Fortuna” című részletéhez, ami nem véletlen, eleinte ugyanis az volt az elképzelés, hogy ezt teszik a Conan falujának leigázását bemutató jelenetsor alá, ám mivel azt az ugyanezen műfajba tartozó, s röviddel ezelőtt bemutatott Excaliburban felhasználták, Milius a párhuzamvonás elkerülése érdekében Poledourisra bízta magát. Az itt hallható lendület a „The Kitchen / The Orgy”-ban érintőlegesen köszön vissza, a „The Defilers”-ben, a „Battle of the Mounds (Part I)”-ban, a „Battle of the Mounds (Part II)”-ban, illetőleg a „Conan the King / End Title”-ben viszont rendíthetetlenül jelen van.


Vitathatatlan, hogy az imént említettek képezik a score erejét, teszik emlékezetessé a kíséretet, ugyanakkor ami miatt kihagyhatatlannak tartom az Intrada anyagát, az az, hogy Poledouris korántsem csak ezeken keresztül érzékeltette Conan erejét, s a hyboriai világ egyszerűségét, brutalitását. A „Pit Fights”, a „Warm Welcome”, a „Wolf Witch”, a „Theology / Civilization”, a „Street of Deviants”, a „Hopefuls at the Tower of Set”, a „The Tower of Set”, a „The Tavern”, az „Indulgence / Mettle”, a „The Mountain of Power Procession”, a „Tree of Woe / Recovery”, a „Warpaint”, illetőleg a „The Kitchen / The Orgy” nagyban hozzájárulnak, hogy a spanyol földön forgatott mozit nézve Conan világa magába szippantson bennünket. A főként nyers fúvósszólamokra, ütősökre, csörgőre és triangulumra támaszkodó tételek elsősorban a Milius által megelevenített erőszakos, primitív civilizáció aláhúzását segítik, ám egyúttal dallamvezetéseiknek, stílusuknak köszönhetően a klasszikus eposzok, történelmi filmek kíséreteit is felelevenítik. Ezek remekül fokozzák a mű erejét, ugyanakkor – s most kicsit visszautalok Poledouris teljes anyagra vonatkozó véleményére – azt sem vonom kétségbe, hogy az előbb felsoroltak underscore mivoltuk okán néhány hallgatóban ellenérzést váltanak ki, ezért – ha már bővített anyag – akkor ők inkább a köztes állapotú Varése-korongot részesítik előnyben, mivel annak összeállításakor rostálták az efféle töltelékeket.

A Conan, a barbár nemcsak fantasy, hanem bosszúfilm is, lévén bár mágiával, a jó és a rossz harcával, az elnyomottakkal, valamint a belőlük hasznot húzó zsarnokokkal van tele, a történet mozgatórugója, hogy miként válik Doomnak köszönhetően árvává Conan, s vesz évek múltán elégtételt szülei haláláért. Emiatt az érzelmek sem hiányoznak az aláfestésből, mesteri kivitelezésükre pedig azért volt nagy szükség, mert ezek hiányában a színészi mesterséggel ekkor még csak ismerkedő Schwarzenegger alakításával nehezen állt volna meg Conan emocionális oldala – de ugyanez érvényes a szerelmét, Valeriát megformáló Sandahl Bergman (Vörös Szonja) és a hercegnőt alakító Valérie Quennessen (Nyári szeretők) esetében is. Poledouris ezen megközelítéséből a „Wifeing (Theme of Love from „Conan the Barbarian”)” vált emblematikussá, ám a „Gift of Fury” – „Column of Sadness / Wheel of Pain” – „Funeral Pyre” trió varázsa sem sokkal marad el tőle. Hozzájuk hasonló, csodálatos perceket tartogat még az „Atlantean Sword”, a „The Leaving / The Search”, a „Battle of the Mounds (Part III - Revised) / Night of Doom” és az „Orphans of Doom / The Awakening”, melyekben a fájdalom éppoly tökéletesen fordítódott le a zene nyelvére, mint a szerelem vagy épp a dicsőség.


„Szerencsés voltam a sci-fi projektekkel, és ugyanez érvényes a mitológiai filmekre is. Ilyenkor egy önálló világot kell teremtenünk, olyan környezetet, amelybe a nézőt is be kell vonni, részesévé kell tenni. Úgy vélem, ezen esetekben a legfontosabb dolgom az, hogy hű legyek a stílushoz, az adott korszakhoz, valamint a rendező víziójához” – nyilatkozta Basil Poledouris. Arra, hogy szavai miként nyilvánultak meg tetteiben, kétségkívül a Conan, a barbár és két évvel későbbi folytatása, a Conan, a pusztító a legjobb példák. A Psycho és a klasszikus Star Wars-trilógia esetében gyakran felmerül az az elmélet, miszerint zenéjük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kultstátuszba kerültek, Bernard Herrmann és John Williams egyaránt sokat lendített az összhatáson. Nos, a Conan, a barbár nyugodt szívvel sorolható melléjük...

Írásunk az Intrada gyűjteményéről készült, a Spotify-on azonban a Milan Records 2018-as kiadványa érhető el, melyen a Vörös hajnal, az Isten veled, király! és a Robotzsaru zenerészletei egyaránt megtalálhatóak.