2021 nyarán feltornyosultak a teendőim, ezért nehezen tudtam lépést tartani a filmzene világában zajló eseményekkel, finoman szólva is csak kullogtam a történések, az új megjelenések után. Ez idegesített, mivel a hobbim nemcsak azért kedves számomra, mert rengeteg színt visz az életembe, hanem mert könnyedén képes kiszakítani a zajos, információáradattal, problémákkal terhelt hétköznapjaim forgatagából. Ugyanakkor ezen időszaknak az lett a hozadéka, hogy egyebek mellett James Newton Howard Dzsungeltúra ihlette aláfestésén is sikeresen meglepődtem, elképedve hallgattam. Szó szerint nulla ismeretanyaggal a hátam mögött kezdtem neki, mivel a film előzetesét nem láttam, és sem nézői visszajelzéseket, sem a score hátterével kapcsolatos információkat nem olvastam, ezért azzal sem voltam tisztában, mire számítsak. Howard tevőlegesen járult hozzá ahhoz, hogy 2021 emlékezetessé váljon számomra, mert először a Raya és az utolsó sárkány című animációs alkotás ihlette muzsikával örvendeztetett meg, majd következett a Dzsungeltúra, mely projekt az előbbinél is izgalmasabb, színesebb kíséret elkészítésére sarkallta őt – ráadásul mindkettőt a Disney égisze alatt hozta tető alá.


A pankrátorként híressé vált Dwayne Johnson valamivel több mint húsz évvel ezelőtt, a 2001-es A múmia visszatérben kapott először lehetőséget blockbusterben, s bár ekkor még mellékszereplőként lépett színre, e projekt komoly ugródeszkának számított színészi karrierjének álomszerű lendületvételéhez. Mára a legkeresettebbek közé tartozik, s a múmiás kaland óta szinte nem telt el év, hogy ne tűnt volna fel akciófilmben, vígjátékban vagy épp kalandfilmben. A Dzsungeltúra utóbbi kategóriába sorolható, megvalósításához pedig olyan pályatársaival együtt járult hozzá, mint Emily Blunt, Paul Giamatti, Edgar Ramírez (Holtpont), Jesse Plemons (Fargo) és Jack Whitehall (Anyák napja). A direktori széket a spanyol származású Jaume Collet-Serra foglalta el, akinek többek közt a Viasztestek, A zátony, valamint az Éjszakai hajsza című alkotásokat, valamint a 2022 őszén érkező Black Adamet köszönhetjük, mely utóbbiban szintén Johnson lesz látható a főszerepben.

A Dzsungeltúra egyáltalán nem érdekelt, zenéje viszont olyannyira lebilincselt, hogy kíváncsi lettem, mihez kapcsolódik. A film aranyosan indult ugyan, ám hamar rájöttem, hogy nem nekem találták ki: élveztem, hogy a bevett gyakorlathoz képest jóval hangsúlyosabb a score, pazar a látványvilág, ám egyik sem tudott negyven percnél tovább tartani a képernyő előtt: Johnson CGI-jaguárja, a bárgyú karakterek és a viccesnek szánt, ám inkább erőltetettnek tűnő egysorosok miatt jobbnak véltem menet közben kiszállni kalandoraink hajójából. Tény, hogy sok minden van benne, ami egy laza, mítoszokkal, bennszülöttekkel és veszélyekkel övezett kalandfilmhez szükséges, ám nekem az adta fel a leckét, hogy a régi kalandreceptet görcsösen igyekezett kombinálni napjaink elvárásaival. És ahogy írásom apropóján utánaolvastam a véleményeknek, kiderült, hogy meglátásommal nem vagyok egyedül, hiszen bár a folytatás zöld utat kapott, a mozi megítélése rendkívül vegyes lett, s a pénztáraknál is a várakozáson alul teljesített. Igaz, utóbbi tényt a helyén kell kezelni, mert ebben közrejátszott, hogy az egyre inkább kitolódó pandémia okán a stúdió a tervezett premier egy évvel történő halasztását követően kénytelen volt a mozik mellett saját streamingoldalán is elérhetővé tenni a filmet.


Collet-Serra kezdetben előszeretettel bízta magát John Ottmanre (Viasztestek, Az árva, Ismeretlen férfi, Non-stop), idővel azonban váltogatni kezdte a komponistákat: Marco Beltramival (A zátony) éppúgy dolgozott, mint Tom Holkenborggal (Éjszakai hajsza) és Roque Bañosszal (The Commuter: Nincs kiszállás), a Dzsungeltúra esetében pedig Howardra került a sor, aki ismerősként mozog a Disney háza táján. A direktor jól járt az újabb váltással: a 2020 februárjában rögzített muzsika a komponista zsenialitásának példája, melyben a szimfonikusok nyújtotta széles skála éppúgy kiemelt szerepet kap, mint a pánsíp, a tradicionális ütőhangszerek és a Metallica „Nothing Else Matters”-ének átirata. S ahogyan azt az iménti dátum is sugallja, a filmhez hasonlóan a score is több mint egy évig pihent a polcon: „Ez volt az utolsó nagyobb szabású felvétel, mielőtt leállt volna a Sony Scoring Stage” – mesélte Howard. A szerző egy kilencvenkilenc fős zenekart, valamint a negyvenfős Los Angeles-i Master Chorale-t állította hadrendbe elképzelésének életre hívása érdekében, akik színes és gazdag előadással hálálták meg a lehetőséget.

Howard kalandfilmek terén szerzett tapasztalataira nagy szükség volt, az 1916-ban játszódó, azonos című disneylandi látványosság inspirálta történet aláfestésében ugyanis a veszélyekkel teli Amazonast éppúgy meg kellett jeleníteni, mint a kulcsfontosságú szerepet betöltő öreg fa legendáját, a szerelmi szálat, a fontosabb karaktereket, valamint a műfajra jellemző zenei megoldásokat. Az albumnyitó „Jungle Cruise Suite” tökéletesen prezentálja, hogy ezt a sokszínűséget milyen jól oldotta meg a komponista. E rendkívül összetett track majd minden témát felölel, így Howard nemcsak kalandra invitál vele, hanem romantikát is igyekszik csepegtetni a szívünkbe, s vészjósló előjeleket sugall, akciódús perceket is okoz. Ennél – és tulajdonképpen a korong egészénél – azt vettem észre, hogy bár fontosak a motívumok, hangulata, intenzitása annyira rabul ejtett, hogy az első pár hallgatást követően már nem foglalkoztam azzal, hol bújik meg vagy milyen variációkban hangzik el egy-egy zenei utalás, csak hátradőltem, és feltétel nélkül átadtam magam a hallottaknak.


Howard a szó szoros értelmében véve ontotta magából a témákat Collet-Serra mozijához, s közben ügyelt rá, hogy a különféle dallamok kéz a kézben járjanak. Természetesen ahogy a Dzsungeltúrában, úgy a kíséreténél is Frank (Johnson) és Lily (Blunt) állnak középpontban: míg előbbi lazaságot, legyőzhetetlenséget szimbolizáló megközelítésben részesült („Jungle Cruise”), addig utóbbiéban a kalandvágy mellett az esetlenség és a városi elegancia is jelen van („Breaking into the Archives”). Persze a páros szerelmi témát is kapott, mely a „Preparing to Set Sail”-ben bukkan fel először, majd az „Encantado”, az „I Built a Boat”, az „Underwater Puzzle” és az „I Want You to Rest Now” is tesz utalásokat arra, hogy szereplőink apróbb csörtéik ellenére egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Emiatt is fontos, hogy az album trackjeinek sorrendje egyezik a film kronológiájával, hiszen Howard ugyanolyan lépésekben igyekszik egyre szélesebbre tárni hőseink románcát, ahogyan az a jelenetekben is látszódik.


Hőseink kalandját két ellenlábas szegélyezi: míg Franknek a mogorva, pénzéhes kikötőmester, Nilo jutott (Giamatti megformálásában), addig Lily az Élet Fája után nagy erőkkel kutató arisztokratát, Joachim herceget (Plemons) kapta a nyakába, s rájuk Howard is kitér. Előbbi zenei megjelenítése a „Nilo”-ban terebélyesedik ki leginkább, utóbbi dallamaival pedig a „Breaking into the Archives”-ben és a „Joachim and the Bees”-ben találkozhatunk. Elismerem, hogy ezek is kedves momentumok, de bármennyire is legyenek frappánsak, csupán Howard fő csapásirányának, a kalandvonalnak árnyékában járnak.

A Dzsungeltúra score-jának mozgatórugói tehát az akció- és kalandtrackek, melyek Howard olyan korábbi műveit juttatják eszembe, mint a King Kong, az Atlantisz – Az elveszett birodalom, Az utolsó léghajlító vagy épp a Demóna score-ja. Az „A Steamer to Brazil”-tól kezdve találjuk magunkat a dzsungelben, a korongot felvezető egyvelegtől eltekintve itt kerül első ízben terítékre a kalandtéma, s innentől kezdve egy hangulatos, pazar zenekari előadásnak lehetünk fültanúi, amely hol dinamikus megoldásokkal, hol gitárjátékkal, hol az egzotikus tájra utaló ütősökkel karöltve nyűgöz le. Az ilyen jellegű tételek közül a „Frank Breaks In”, a „Market Chase”, a „Sub Attack”, a „The Rapids”, a „The Tree Fight”, a „La Luna Rota”, az „Underwater” és a „Conquistadors Arrive” fogtak meg leginkább. A röviddel a Dzsungeltúra premierje előtt hetvenedik életévét betöltő Howard kirobbanó formában van…


A szerzőnek saját ötletei mellett egy klasszikus rockdallal, a Metallica „Nothing Else Matters”-ével is meg kellett birkóznia, bele kellett olvasztania score-jába. A mozi nyitányát – s egyúttal a kaland háttértörténetének bemutatását – kísérő „Nothing Else Matters (Jungle Cruise Version Part 1)” esetében olyannyira tökéletes az egyensúly a népszerű dallam és Howard stílusa között, hogy ha a filmzenék világában jártas hallgatónak háttérinfó nélkül mutatnánk meg, akkor is biztosan felismerné, hogy ki készítette az átiratot. A „Nothing Else Matters (Jungle Cruise Version Part 2)”-nál azonban már más a helyzet: bár a lassú részek itt is csodálatosak, a játékidő felétől jobban előtérbe kerül a Metallica hangszerelése, előadásmódja – engem ez a zenekar Michael Kamennel való együttműködésére emlékeztet.

De hogyan csöppent bele ebbe az első világháború idején játszódó Disney-kalandfilmbe a világ egyik legismertebb rockzenei formációja? Ez az óhaj Sean Bailey-től, a Disney produkciós elnökétől származott, aki nagy rajongója a zenekarnak, s már az előkészületek folyamán tárgyalásba kezdett velük az elképzeléséről. „Nagyon élveztem, hogy Lars Ulrich oldalán dolgozhattam” – nyilatkozta Howard.


Az elmúlt időszak hasonló jellegű terméseiből emellett még Pinar Toprak Az elveszett város ihlette muzsikáját, valamint Steve Jablonsky Különösen veszélyes bűnözők inspirálta kíséretét hallgattam gyakran. Ám bármennyire kedveltem is meg ezt a másik kettőt, könnyedségük és kedvességük ellenére is mindössze rutinmunkának tűnnek James Newton Howard score-jával szemben, melyről süt a profizmus, a munka iránti tisztelet, valamint a zene szeretete. Sajnálom, hogy –Toprak és Jablonsky munkáival ellentétben, melyek megélhették a CD-kiadást – a Dzsungeltúra aláfestése csak digitális változatban érhető el.