Egy időben a filmesek nagy kedvencei voltak a testcserés vígjátékok, amikor a bonyodalmakat az okozza, hogy valaki akarva-akaratlanul egy másik ember bőrébe kerül, így az ő nehézségeivel kell megküzdenie. A témában olyan alkotások születtek, mint a Farkangyal, a Nem férek a bőrödbe, a Tökös csaj, de ide sorolható a Jumanji – Vár a dzsungel, valamint az olyan elhajlások is, mint az Összekutyulva vagy a Kilenc élet, ahol Tim Allen és Kevin Spacey változik kutyává, illetve macskává. E zsánerbe tartozik a Penny Marshall által rendezett Segítség, felnőttem! is, melynek főhőse egy kamaszfiú, aki bele van habarodva egy nála idősebb lányba. Amikor összefutnak a vidámparkban, és Josh beáll plátói szerelme mellé a sorba, hogy együtt ülhessenek fel a hullámvasútra, kiderül: túl alacsony ahhoz, hogy a bejáratnál tovább jusson. Ahogy a srác orrát lógatva bandukol, felfigyel egy titokzatos szerkezetre, mely a kiírás szerint negyed dollárért teljesíti egy kívánságát. Josh bedobja a pénzt, majd azt kívánja: bárcsak felnőtt lenne! A következő nap reggelén megdöbbenve tapasztalja, hogy kívánsága teljesült, és egy harmincas férfi néz szembe vele a tükörben.


A film nagy sikert aratott, Penny Marshall pedig az első női rendező lett, aki olyan produkcióval állt elő, melynek bevétele meghaladta a százmillió dollárt – világviszonylatban plusz ötvenegy millióval. A bemutató idején, 1988-ban a kamaszfiú felnőtt énjét alakító Tom Hanks már közkedvelt vígjátékszínésznek számított. Ő volt a Legénybúcsú, a Csobbanás és A pénznyelő sztárja, s csak pár évet kellett várni arra, hogy – kategóriákkal feljebb lépve – olyan fajsúlyosabb alkotásokkal mutathassa meg sokoldalúságát, mint a Philadelphia – Az érinthetetlen, a Forrest Gump vagy az Apollo–13. Korai vígjátékai közül a Segítség, felnőttem! sokak kedvencévé vált, azonban kanyargós út vezetett odáig, mire a film vele valósulhatott meg, hiszen előtte John Travolta, Robin Williams, Jeff Bridges és Harrison Ford is felmerült a főhős szerepére.

A főnököt Robert Loggia (A függetlenség napja, Lost Highway – Útvesztőben) alakítja, a felnőtté váló fiú szerelmét pedig Elizabeth Perkins (A Flintstone család), aki jól hozza a rideg üzletasszonyból kedves lánnyá váló Susan szerepét. A filmbe spoilerezve belemenve meg kell említeni, mennyire meglepő, hogy a múltat a mai kor szemszögéből vizsgálók egyelőre még nem kezdtek el kiabálni a Segítség, felnőttem! kapcsán, amelyben tulajdonképpen megrontanak egy kiskorút. Perkins karaktere természetesen nem tudja, hogy valójában egy gyerekkel kerül túl közeli kapcsolatba, a színésznő ráadásul ráérzett arra, hogy ez a történet meglehetősen necces pontja. Így hiába állt a forgatókönyvben egy búcsúcsók még akkor is, amikor már mindenre fény derült, a színésznő inkább homlokpuszihoz ragaszkodott, és végül az ő ötlete nyert. A szkript a később rendezőként ismertté vált Gary Ross (Pleasantville, Az éhezők viadala, Ocean's 8: Az évszázad átverése), továbbá Steven Spielberg testvére, Anne munkája. Bár eredetileg a közkedvelt direktor is érdeklődött a rendezés iránt, végül nem vállalta el, mert úgy érezte, csak elvenné húga elől a reflektorfényt, akinek végül ez lett az első, egyben utolsó forgatókönyve is. Ezért viszont – Ross társaságában – éppúgy Oscar-jelölést kapott, ahogy a főszerepért Hanks, aki ráadásul egy Golden Globe-szoborral is gazdagodott.


A Gyűrűk Ura-trilógia okán valószínűleg senkinek sem kell bemutatni Howard Shore-t, aki meglehetősen szokatlan választás volt egy komédia dallamfelelősi posztjára. Hiszen annak idején David Cronenberg házi zeneszerzőjeként lett ismert, és a kanadai direktor olyan akkoriban forgatott horrorjai, mint a Porontyok, az Agyfürkészők, a Videodrome vagy A légy nem igazán sugallták azt, hogy a könnyedebb műfajban is hasonlóan sikeresen fog teljesíteni. Marshall azonban tisztában volt vele, hogy kiszemeltje számára nem ismeretlen terep a vígjáték sem, mert pályája korai szakaszában, a hetvenes években Amerika közkedvelt, mindmáig létező tévéshow-jának, a Saturday Night Live-nak volt a zenei rendezője. Bár Shore elsődleges terepének sosem a vígjátékok számítottak, hosszú karrierje során a nevét a műfaj olyan alkotásainak stáblistáján találjuk meg, mint a Nőstényördög, a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van, a Senki bolondja vagy a Csak egy kis pánik.

A Segítség, felnőttem!-hez egy fülbemászó szimfonikus muzsikát képzelt el, melyet kis mértékben jazzes megoldásokkal és szintetizátorfutamokkal is színesített. A főtéma („Opening”), melyben egy kedves zongoradallam mellé vonósokat és funkys basszusgitárjátékot társított, rendkívül szerethető és megunhatatlan, Dave Grusin (Aranyoskám, A cég) legjobb műveit idézi. Minden egyes variálása (például: „Waking Up”, „To Bed”) élmény, szerelmi témává alakítása a rajzfilmes muzsikává váló „Josh and Susan” első felében pedig szívhez szóló. Ahogy szívhez szóló a gospeles kórust bevonó „Visiting Home” és a „Billy and Mom”, míg a „Calliope”-ban érdekesen vegyül a trombita hangja egyfajta verklis dallammal a háttérben, megidézve a vidámpark szellemiségét. A komponista a vészjósló kívánságteljesítő gépet cimbalommal szemlélteti a zene nyelvén („Zoltar”, „Finding Zoltar”), ezzel a megoldással pedig nemcsak misztikumot, de némi fenyegetést is csempész a tételbe – akár egy olasz maffiafilm alatt is jól teljesítene.


A CD füzetében ízelítőt kapunk Shore munkamódszeréről: „Sok minden múlik a technikán, hogy miként kezdesz, illetve zársz le egy jelenetet. Ki kell szolgálnod a közönséget. Nem lehet, hogy a bizonytalankodásod megzavarja őket. Ráadásul bizonyos mértékig egómentesnek kell lenned. Kezdetben hajlamos voltam úgy írni zenét egy-egy jelenethez, ahogy én láttam jónak, nem feltétlenül úgy, ahogy az a legjobb lenne a filmnek. Ez egy furcsa paradoxon: kordában kell tartanod az egódat, de bíznod kell az ösztöneidben is, ezt az egyensúlyt pedig nehéz megtalálni. Szóval nem túl nagy egóra, sok zenei tapasztalatra és némi inspirációra van szükséged. Előfordulhat ugyanis, hogy az inspiráció valahol mélyen szunnyad benned.” A zeneszerző a Segítség, felnőttem! kapcsán azt is megjegyezte, hogy egy filmzene megalkotása egyet jelentett számára a „kulcs” megtalálásával: ez nem más, mint egy olyan rövid dallamfrázis vagy motívum, amely meghatározza az egész score hangulatát. „Számtalan zeneszerző válik túlterheltté attól, hogy milyen sok zenét kell egy filmhez írnia. Hosszú időbe telik kitalálni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dolgok, de ha egyszer megtalálod azt a bizonyos kulcsot, a többi már jön magától!”– fogalmazta meg.

Az említett kulcs a film ikonikus jelenetében hangzik el, amikor is Hanks és Loggia önfeledten ugrálnak egy játékáruház óriási zongorabillentyűin. A CD-n ezt „Toy Store Walking Piano” címmel találjuk meg, azonban nem Shore-hoz fűződik. Valójában egy 1938-as dalon, a „Heart and Soul”-on alapul, melynek az azóta eltelt közel száz évben több változata is született. Legutóbb, 2017-ben, a „Hey, Soul Sister”-rel elhíresült Train dolgozta fel, akik a hozzá tartozó klipben a zongorás ugrálást is megidézik. Még két figyelemre méltó szerzeményt emelnék ki, az egyik Glenn Miller klasszikusának, a „Moonlight Serenade”-nak a feldolgozása, ezt akkor halljuk, amikor a pár táncol. A másik pedig a nyolcperces stáblistazene, a „Goodbye and End Titles” elképesztő lett. Ebben Shore nemcsak öszefoglalja a legfontosabb zenei pillanatokat, a játékboltos ugrálás dallamát is szimfonikus formába öntve, de rövid időre egy jókedvű, dinamikus jazzpopra is átvált.


A Segítség, felnőttem!-ből 1996-ban született egy közel kétszáz előadást megélő musicalverzió is a Broadwayre, ennek zenéjét viszont már nem Shore, hanem David Shire jegyezte. Kettejük közt nemcsak a hasonló családnév okán találunk kapcsolódási pontot, hanem abban is, hogy amikor megszűnt a Shore és David Fincher közti, a Hetediket, a Játsz/mát és a Pánikszobát magába foglaló munkakapcsolat, a direktor Shire-t kérte fel a Zodiákushoz. A musical zenéjének kiadására 23 évvel később került sor, és a filmé is sokat csúszott: 14 év késéssel hozta ki a Varése Sarabande a premierhez képest. A soundtrack zárásaként, bő negyedórában nyolc tétel alternatív változata is megtalálható, melyek kimaradtak a moziból. Noha ezek sokat nem tesznek hozzá a valóban elhangzókhoz, tökéletesen illeszkednek hozzájuk, mert teljes értékű darabokról, nem pedig kezdetleges demókról van szó. 1988-ban még bizonyára senki sem sejtette, hogy Howard Shore-ban micsoda tehetség rejlik, és évtizedekkel később minden idők legnagyszerűbb filmzenéi közül többet is ő ír meg. A Segítség, felnőttem! score-ja viszont már ekkor jelezte azt, hogy hiába egy olyan művész, akit elsősorban idegborzoló horrorzenéiről ismert egy szűkebb kör, mégis képes egy azoktól teljes mértékben eltérő stílusban is helytállni. Az érzelmes, habkönnyű filmzenék egyik legkiválóbb darabját készítette el, mely tökéletes példa arra, amikor egy soundtrack a jelenetek nélkül is nagyszerű élményt nyújt.