Jan De Bont és Mark Mancina kollaborációja nem mondható hosszú életűnek, hiszen négy év alatt összesen három produkción dolgoztak együtt, ám minthogy ezek közül kettő a kilencvenes évek kult akciófilmjei közé tartozik, összességében véve közös munkásságuk sikeresnek nevezhető. Kettejük példája egyébiránt azon alkotópárosok sorát gyarapítja, akik karrierjük elején találtak egymásra, s néhány közös produkciót követően teljesen eltávolodtak egymástól – ide tartozik többek között a Roland Emmerich – David Arnold duó is, akik De Bontékkal párhuzamosan élték reneszánszukat.

A holland származású De Bont először operatőrként hódította meg hazáját (többek között Paul Verhoevennek is dolgozott), amit aztán Hollywood bevétele követett: nevéhez köthetőek többek között a Drágán add az életed, a Vadászat a Vörös Októberre, a Halálos fegyver 3., illetve az Elemi ösztön képsorai is. Ezen szerepkörét 1992-ben töltötte be utoljára (ekkor készítette a Halálos fegyver-széria harmadik részét, valamint az Elemi ösztönt), s kétévnyi hallgatást követően, a kamerákat direktori székre cserélve lépett színre ismét, hogy megrendezze élete első filmjét, a Féktelenült, amely több pénzt hozott a kasszára, mintsem a 20th Century Fox emberei azt remélni vélték. A kezdeti sikereket (melyeket ennek és a Twisternek köszönhetett) azonban a soron következő három rendezésének kudarcai olyannyira beárnyékolták, hogy a rendező napjainkra szinte teljesen eltűnt a látómezőből. 


A Féktelenüllel (főszerepben: Keanu Reeves, Sandra Bullock, Dennis Hopper) kapcsolatban többek között Renny Harlin és Quentin Tarantino is szóba kerültek. mint lehetséges rendezők, a széket azonban végül De Bont foglalhatta el, akinek nem volt kimondottan szerencsés helyzete, ugyanis nem sokan jósoltak nagy jövőt a filmnek. Bár a projekt zöld utat kapott a megvalósításra, a stúdió véleménye az volt, hogy egy szinte csak buszra korlátozódó film két órán keresztül nem lesz képes lekötni a nézőt – érdekes, hogy napjainkban pont az ilyen kis színterű mozik érnek el kimagasló eredményeket. Minden bizonnyal De Bont is érezte, hogy a kézhez kapott forgatókönyvvel nincs minden rendben, mert segítségül hívta barátját, Joss Whedont, hogy némileg átkozmetikázza a forgatókönyvet, melyhez maga is hozzájárult különféle ötletekkel. Így került a filmbe többek között a nyitányként szolgáló liftes túszdráma, valamint a felüljáró szakadékának átugratása is, mely a legemlékezetesebb akciójelenetek egyikévé is vált. Szerencsére a negatív jóslatok sikerbe torkollottak: a Féktelenül végül nemcsak a mozikban tarolt, hanem a legjobb hang és effekt kategóriában Oscar-díjjal is gyarapodott.

"Azt szeretném, ha te dolgoznál a filmemen, a Féktelenülön. Ez egy alacsonyabb költségvetésű mozi" – mondta De Bont a komponistának, ám ezen kijelentés elhangzásáig, s a Mancináig való eljutásig furcsa útja volt az újdonsült rendezőnek. De Bont eltérő stílusú aláfestést képzelt el mozijához, mint amilyenek a nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek első felét jellemezték. A Hans Zimmer-féle hangzásvilágra a Tiszta románc kapcsán figyelt fel a direktor, aki felkereste Zimmert, s megkérte, készítsen neki hasonló, európai ízű muzsikát. A komponista azonban jelezte De Bontnak, hogy a hivatkozásának tárgyát képező Tiszta románc zenéjének nagyobb része Mancina érdeme, tehát ezen kérésével hozzá kellene fordulnia. Így jutott el tehát a rendező Mancinához, aki egyik interjújában a maga részéről totális kudarcként értékelte első találkozásukat, ám ez nem vezetett ahhoz, hogy utána De Bont más jelöltet keressen.

Mancinának összesen öt hét állt rendelkezésére ahhoz, hogy elkészítse, felvegye és kikevertesse a zenét, mely időszak döntő részét a stúdió folyamatos ágálása is beárnyékolta: a zenei konzultáns, Curt Sobel minden eszközzel azon volt, hogy az akkor még gyakorlatilag ismeretlen komponistát Michael Kamennel váltsa le, akivel le is ült egy előzetes egyeztetésre ezen projekttel kapcsolatban. De Bont azonban hallani sem akart másról, és a legvégsőkig kiállt választottja mellett, kinek teljes mértékben szabad kezet adott a születendő score-ral kapcsolatban. Emiatt azon kérésének is eleget tett, hogy a filmet temp zene nélkül mutassa meg neki, így Mancina nem volt befolyásolva, és teljesen önálló művet készíthetett saját gondolatmenetén elindulva. "Jan hitt bennem, és én a lehető legjobbat akartam adni neki" – meséli a komponista, akivel szemben De Bont annyit várt el, hogy mindig beszéljék át a tervezeteket, s ha valami nem tetszik neki, akkor azt tartsa tiszteletben. 

A komponista alapkoncepciója az volt, hogy a zenekar ütős szekcióját fémes hangzású samplingekkel helyettesíti, s az így létrehozott elektronikus textúrát öltözteti fel a kilencvenhárom tagú szimfonikus zenekar játékával. Ennek eredményeként a mintegy hetvenpercnyi zene közel kétharmadát tette ki a zenekari rész (melyet két nap alatt játszottak fel), a fennmaradó játékidő pedig tisztán samplingekből épül fel, amivel elsősorban Hopper karakterét, illetve a feszült pillanatokat támasztotta alá. Miután a stúdió vezetői ízelítőt kaptak a zenekari felvételekből, nemhogy megnyugodtak, hanem egyenesen szorgalmazni kezdték a score megjelentetését is, annak ellenére, hogy a költségvetésben eredetileg csak a betétdalos verzió szerepelt. 

Mancina muzsikája elsősorban a dinamikus főtéma révén vált a kilencvenes évek egyik kedvelt darabjává, mely a közönségsiker mellett egy BMI-díjat is kivívott magának. "A Féktelenül volt az első olyan nagyobb stúdiófilmem, amelyet önállóan jegyzek – meséli. – Öröm volt dolgozni ezen a filmen, ugyanakkor érdekes volt számomra az a jelenség, hogy amint a mozi sikeres lett és a zenéje is népszerűvé vált, belekerültem az elektronikus zeneszerző kategóriába csupán azért, mert a ritmikus elemeket így oldottam meg, illetve elektronikus hangzásokat használtam".


A soron következő mozijuk a vakmerő tornádóvadászokról szóló Twister (fsz.: Bill Paxton, Helen Hunt) volt, amely két évvel a buszos kalandot követően került a mozikba. De Bont eredeti filmterve nem ez volt, hanem egy Godzilla-film, melynek forgatókönyvén jó pár hónapot dolgozott, ám a költségvetés-tervezetet túl soknak találta a gyártó, így a projektet elvetették (rajta kívül korábban James Cameron, Tim Burton és Paul Verhoeven is dédelgetett hasonló terveket, ám végül Roland Emmerich rendezhetett Godzilla-mozit). Ezt követően került a képbe a Steven Spielberg nevével fémjelzett Twister, melynek forgatókönyvébe ismételten belepiszkált, ám ez most sem vált a film kárára: látványvilágának és kalandos történetének köszönhetően elsöprő sikert aratott vele. Pedig a pozitív végkifejletben itt is kevesen bíztak, ami ezúttal nem a történetből adódott, hanem a rendező folyamatos dühkitöréseiből, illetőleg az olyan jellegű instrukcióiból, melyekből többen arra következtettek, hogy azt sem tudja, mit csinál. Többek között ezért is hagyta ott a forgatást Don Burgess, aki elsősorban a Robert Zemeckis-filmek operatőreként vált ismertté.

"Az első, amiben már a kezdetektől fogva biztos voltam, az volt, hogy nem akartam zenét írni oda, ahol az effektek önállóan is helytállnak. Ez nagyon fontos volt számomra, és szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy erről Jan is hasonlóan vélekedett" – meséli Mancina, aki több különböző főtéma-alternatívát készített, mígnem rátalált a legmegfelelőbbre. A film eleinte csodálatos látképekkel operál, és diadalittas karaktereket mutat be, ezt követően pedig hangulata folyamatosan sötétül, s megjelennek a fenyegető tornádók. Ez a fajta szerkezet jelentette a legnagyobb kihívást a komponista számára, aki szerzeményével mindenképpen hű szeretett volna maradni ehhez a szerkezethez. Munkáját nagyban segítette De Bont is, akivel az előző kollaborációjukhoz hasonló megállapodást kötött: amellett, hogy szabad kezet kapott, folyamatosak voltak a közös ötletelgetések, és tiszteletben tartották, ha valami éppen nem tetszett a másiknak – mi sem mutatja ezt jobban, miszerint volt olyan tétel, ami tizenkét módosításon ment keresztül, mígnem mindkettőjüknek megfelelt.

Mancina tere az effektek mellett a hagyományos módon, illetve source musicként egyaránt alkalmazott betétdalok révén is visszaszorult: a filmhez számos pop- és rockzenét használtak fel többek között a Deep Purple-től, a Red Hot Chili Pepperstől, Mark Knopflertől, Eric Claptontól és Tori Amostól. A stúdió a Van Halen "Humans Being"-jét választotta úgynevezett vezérdalnak (a válogatásalbum is ezzel a számmal kezdődik), mely szerepre De Bont eredetileg a The Who "Won't Get Fooled Again"-jét szánta. Utóbbival kapcsolatban meg is beszélte Mancinával, hogy valamilyen szinten beleszövi majd szerzeményébe is, melyről demoanyag is készült, a stúdió illetékesei azonban hallani sem akartak erről a dalról. A kérés előtt a rendező fejet hajtott, majd így fordult komponista barátjához: "Mark, azt szeretném, ha hasonló dolgot csinálnál, mint a The Who-val, csak most a Van Halennel." Ennek eredménye az lett, hogy a "Human Being" kapott egy közel kétperces instrumentális felvezetést, melyet aztán jogi problémák okán a filmzenealbum első változatán nem engedték használni, a későbbi, La-La Land Records gondozásában megjelent bővített változaton azonban már helyet kaphatott, így már nem csak a film alatt hallható.

Az önállóan helytálló effektek, valamint a betétdalok mennyisége végül ahhoz vezetett, hogy Mancina a közel kétórás filmhez alig háromnegyed órányi zenét komponált. A gitárszólóval és kórussal egyaránt ötvözött nagyzenekari mű viharvadászokat szimbolizáló kalandtémáját egy csipetnyi vadnyugatias hangzás járja át, ami főként a gitáros részeknek köszönhető – ezek előadásához segítségül hívta barátait, Trevor Rabint és Doug Smitht is. Az akciórészek pedig minden pillanatban magukon hordozzák a szerző kézjegyeit, annyi különbséggel, hogy a zenekar ezúttal nagyobb szerepet kapott, mint a Féktelenül esetében. Bár a score megírása és felvétele konfliktusok nélkül zajlott, a filmen utólagos vágásokat kellett eszközölni, melyek a zenére is rányomták bélyegüket, így Mancinának is maradt némi keserű szájíze e produkcióval kapcsolatban, hiszen szerzeménye nem teljesen úgy került a képsorok alá, ahogyan azt eredetileg tervezte.

A betétdalokat felsorakoztató album megjelentetése nem volt kérdés a stúdió számára, azonban a score kiadására csak némi küzdelmet követően kerülhetett sor, és a sikerben nagy szerepet játszott az is, hogy több visszajelzés érkezett arra vonatkozólag, hogy a Mancina-féle filmzenealbumra is lenne kereslet. A duó újabb együttműködése szintén egy olyan népszerű műhöz. vezetett, amely BMI-díjat hozott Mancinának, s azt, hogy még inkább megvethette lábait az akciózeneszerzők táborában, ám utóbbi nem teljesen van ínyére: "Ha a karrieremről esik szó, az emberek a Féktelenült, a Twistert és a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?-at hozzák fel, pedig írtam már romantikus művet a Disney számára, és ott van még például a Moll Flanders is."


Harmadik és egyúttal eddigi utolsó közös munkájukra az 1997-es Féktelenül 2.: Teljes gőzzel (fsz.: Sandra Bullock, Jason Patrick, Willem Dafoe) kapcsán került sor, amely azonban már nem hozta az eddig megszokott sikereket. A folytatásra már százhatvan millió dollárt biztosítottak De Bont számára, melynek csupán a töredékét sikerült visszahoznia a mozinak. A csúfos kudarc eredménye több dologból is adódhat: a gyenge forgatókönyvből, Keanu Reeves hiányából, és a film minősége is alul maradt ahhoz képest, amit a rajongók vártak. Sandra Bullock egy interjú során azt mondta, hogy ez a legrosszabb produkciók egyike, melyekben valaha szerepelt. 

De Bont egy teljesen új zenét kért Mancinától, mivel úgy vélte, hogy bár folytatásról van szó, az új környezet okán egy önálló filmként kell kezelni, s ezt a zenén keresztül is szerette volna érzékeltetni a nézőkkel. A komponista ennek megfelelően látott neki a munkának, s bár hangzásvilágát tekintve szakított az előző résszel, a jellegzetes főtémát nem hagyta ki belőle: "Mindenképpen fel akartam használni a Teljes gőzzelben a Féktelenül jellegzetes motívumát, de egy kicsit más megközelítésben" – meséli a komponista. Szerzeményének elkészítésére immáron két hónap állt rendelkezésére, amely során mintegy százpercnyi zenét kellett leszállítania (ez közel annyit tett ki, mint az első két kollaborációjukhoz felhasználtak együttesen). "A dallamosság kulcsfontosságú dolog számomra. Először a hajó témáját készítettem el, majd a karibi témát, a szerelmi motívumot, illetve Geiger fenyegetőbb tónusú témáját. Ezt követően megnéztem, melyik hogyan viszonyul az egyes jelenetekhez, s csak ezt követően foglalkoztam a zene többi részével – avat be minket a munkafolyamatba Mancina, majd hozzáteszi – Ez a zene más, mint amilyen a Féktelenülé volt: van benne hősiesség, üldözés, ördögi momentumok és egy kis szerelmi téma is".

Míg az első részben a busz mint szereplő teret engedett a fémes hangzásvilágnak, addig itt a Bahamákon cirkáló luxushajó egy teljesen más megközelítésre biztosított lehetőséget. Ebből adódóan az első rész oly jellegzetes fémes hangzásvilága helyett fafúvósokkal, nagybőgővel, trombitával, klarinéttal, valamint ütősök garmadájával (többek között kubai dobokkal, latin ütős hangszerekkel, valamint karibi acéldobokkal) támogatta meg a szerző a zenekar játékát. Mancina számára a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy eltalálja a Dafoe által játszott karaktert, ami a Hopper-féléhez képest több időt vett igénybe. Ugyanakkor a munkafolyamat során felmerült olyan ötlet is benne, amely végül zenei szempontból jellegzetessé vált, ám elsőre igen merésznek tűnt: "Szerettem volna a teljes Fox-fanfárt felhasználni úgy, hogy az utolsó akkordját egy őrült csúsztatással váltom ki." A stúdió szignálzenéjének megváltoztatására addig összesen két alkalommal volt példa: a Rózsák háborúja (komponista: David Newman) és A végső megoldás: Halál (Elliot Goldenthal) esetében. A Fox illetékesei először nem örültek az ötletnek, ám amikor meghallották a főtémába csúszó megoldással kombinált fanfárt, engedélyt adtak a filmben történő felhasználására.

Mancina műve tizenhárom évig volt kiadatlan, ami abból a szempontból érthető, hogy a produkció bukását követően a forgalmazó elegendőnek tartotta a betétdalos változatba (melyen csak egyetlen olyan tétel volt található, ami a komponistához köthető: a főtéma TK-féle remixe) történő invesztálást, a szerző, illetve a műfaj iránt rajongók ugyanakkor várták a megjelenést, hiszen a film egyetlen pozitívuma pont a komponistának köszönhető. 


Jan De Bont és Mark Mancina útjai ettől kezdve elváltak egymástól, s az azóta tartó pályafutásukban csupán annyi a közös, hogy napjainkra mindkettejük fénye megkopott. De Bont a hajós kalandot követően még elkészítette Az átok című horrort, valamint a Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője című filmet, mely hasonlóan gyászos sorsra jutott, mint a Féktelenül 2.: Teljes gőzzel. Ezeken kívül pedig produceri szerepet töltött be a Különvélemény (itt egy ideig úgy volt, hogy ő lesz majd a rendező is), illetve az Equilibrium című moziknál. Mark Mancina pedig mostanra súlytalan családi mozikhoz (Elvarázsolt kastély), feledhető akciófilmekhez (Orvlövész), nem zeneileg erős sorozathoz (Gyilkos elmék), illetve mozikba el sem jutó produkciókhoz (Tarzan 2.) komponál.

 

Kulics László
2011.12.04.