Philip Glass zenésztársai (Dominique Plaisant, Tara Hugo, Will Erat, Daniel Keeling, Gloria Justen, Megan Marolf, Gail Kruvand, Rossi, Andrew Sterman, Wendy Sutter, Michael Riesman) közreműködésével július 4-én és 5-én mutatta be Budapesten legújabb, nem éppen hétköznapi koncertművét, a Book of Longingot (jelentése: A vágyódás könyve). A kilencvenperces darab elsősorban a Leonard Cohen azonos című kötetében található verseken és rajzokon alapul, melyből adódóan jelen esetben megzenésített költészetről beszélhetünk. Bár világviszonylatban ez a műfaj cseppet sem elterjedt, Glass (aki nyugodtan nevezhető az irányzat úttörőjének) a nyolcvanas évek eleje óta foglalkozik vele, s az itt előadott darab már a negyedik ilyen jellegű szerzeménye. Az ötlet a nyolcvanas évekből ered, amikor is a komponista egy merőben új kapcsolatot szeretett volna létrehozni az ének és a zene között, amely eltér minden korábban hallottól. Kísérletezésének első eredménye az 1986-ban megjelent Songs from Liquid Days volt, amelyben olyan neves művészek dalszövegeihez írt zenei kíséretet, mint Suzanne Vega, Laurie Anderson vagy Paul Simon.

A hazánkban is bemutatott, s a torontói ősbemutató óta eltelt egy év során világszerte eddig mintegy ötvenszer előadott Book of Longing története tíz évvel ezelőttre nyúlik vissza: Cohen és Glass Los Angelesben találkoztak, ahol arról kezdtek beszélgetni, miként kapcsolják össze a költészetet a zenével. Cohen egy kéziratot (amely későbbi kötetének alapját adta) mutatott meg a zeneszerzőnek, akire az abban található versek inspirálólag hatottak, s megegyeztek arról, hogy készítenek mindebből egy zenekarra, illetve énekre és prózára épülő koncertművet. Egy hónappal később azonban Cohen egy zen buddhista kolostorba vonult, ahol hat évet töltött el, így megbeszélésük tárgya csak ezután valósulhatott meg – az így eltelt évek alatt azonban Cohen véglegesítette kötetét, amely balladákat éppúgy tartalmazott, mint szerelmes verseket, önéletrajzi műveket, valamint spirituális meditációkat. Ezalatt Glass műve is formálódott, ugyanis végül nemcsak verseket válogatott be, hanem Cohen szólóénekesi pályájából származó dalokat is, mindezek pedig négy énekes (akiket százhúsz jelentkező közül választottak ki) tolmácsolásában, meglehetősen változatosan (hol számon belül váltogatják egymást, hol kvartettben, hol pedig duettben énekelnek) előadásában hallhatók, akiket egy nyolctagú zenekar kísér. A versek egy részét magától Cohentől hallhatjuk, amely ötlet azután valósult meg, miután Glass megkérte a költőt, hogy olvassa fel neki verseit úgy, ahogyan azoknak szerinte hangozniuk kellene. Ezek a felvételek aztán annyira megtetszettek Glassnak, hogy végül beolvasztotta őket művébe.

A pénteki koncertet egy beszélgetés előzte meg, ahol a szerző mesélt tanulmányi éveiről, Bartók és Kodály művészete iránti szeretetéről, operáiról, valamint az este felcsendülő szerzeményéről, a beszélgetés végén pedig a közönség soraiból intézett kérdésekre válaszolt. Ez utóbbi során két filmzenéje, a Kundun és a Kasszandra álma aláfestése is szóba került, továbbá mesélt arról, mennyivel nagyobb alkotói szabadságot biztosítanak a független filmek, mint a hollywoodi alkotások. A beszélgetés a Művészetek Palotájának Üvegtermében zajlott (ami angolul Glass Hall, így szójátékilag az alkalomnak megfelelő helynek számított), rendkívül nagy érdeklődés közepette: jóval többen voltak kíváncsiak ugyanis a szerzőre, mint amekkora az egyébként sem kis terem befogadóképessége. Aki jelen volt, az megtapasztalhatta, hogy a szerző az avantgárd zenei stílusa által sugalltakkal szemben éppen ellentétes beállítottságú ember: szeret mesélni, viccelődni, és nem az elvont művész képét mutatja.
 

A koncert közel teltházas volt, a közönség pedig a legkülönfélébb korosztályokból tevődött össze (tiniket éppúgy lehetett látni a sorokban, mint idősebb vagy középkorú hallgatóságot), ami mindenképpen pozitívum, pláne egy ilyen, korántsem populáris stílust képviselő művész esetében. A zenészek fölött elhelyezett vásznon Cohen rajzai, illetve festményei voltak láthatók, melyek tovább színesítették az előadást. A kísérőzene mind dallamvilágát, mind pedig hangszerelését tekintve rendkívül változatos volt: hol fenyegető ("Prologue – I Can't Make the Hills"), hol pergő ("Puppet Time"), hol komor ("I Want to Love You Now"), hol pedig mosolyra fakasztó ("I Came Down from the Mountain") zenei megoldásokkal találkoztam. De persze a tipikus Glass-jellemzők végig jelen voltak, s a kompozíció elengedhetetlen részét képezték. A zenészek rendkívül jól játszottak, amit az egyes szólók (melyek a "Not a Jew", az "I Enjoyed the Laughter", a "Don't Have the Proof", valamint az "I Am Now Able" tételekben voltak hallhatók) során nyújtott teljesítményükről éppúgy le lehetett mérni, mint összjátékukról. A leghátborzongatóbb élménynek számomra mégis az számított, amikor felvételről Cohen olvasta fel műveit, hangja ugyanis egyáltalán nem mondható nyugtatónak, kellemes csengésűnek, inkább az érdes, kissé reszelős jelzők illenek rá, amelyet a négy énekes kiválóan ellenpontozott. 

A koncert egy-két tétel kivételével magával ragadott, s egy rendkívül különleges élménnyel gazdagított, amiről a hangversenyterembe lépés előtt nem feltétlenül voltam meggyőződve. A darab érdemeinek elismerése mellett azonban továbbra is a szerző filmzenéit részesítem előnyben, ám jelen próbálkozása, a versek, az énekek és a zene ily módon történő párosítása előtt éppúgy emelem kalapom, ahogyan az előadást tapsviharral és éljenzéssel megköszönő közönség tagjai. 

 

vezényelt: Michael Riesman
szöveg: Leonard Cohen
helyszín: Művészetek Palotája, Budapest
időpont: 2008. július 04.

 

A fényképek forrása: Müpa 
Külön köszönet Balla Zoltánnak, Turkovics Monikának és Mesterházi Gábornak a közreműködésért.