Paul Greengrass rendezõ személye vett rá arra, hogy megnézzem ezt a filmet, mert mint oly sokaknak, nekem sem volt kedvem egy szeptember 11-érõl szóló mozit megtekintenem. Azóta is hálás vagyok, hogy megtettem magamnak ezt a szívességet, és ezáltal megismerhettem az idei felhozatal egyik kiemelkedõ, ha nem a legjobb alkotását. És valóban: Greengrassnál megfelelõbb embert "A United 93-as" elkészítéséhez keresve sem találhatna senki.
     2002-ben az angol rendezõ vászonra vitte az 1972-es ír tüntetés vérbefojtását "Véres vasárnap" címmel, meglepõ objektivitással és realisztikussággal. A cél ezúttal is ugyanez volt: dokumentarista stílusban szó szerint újraéleszteni az eseményeket, ismeretlen színészekkel, mentesen mindenféle klisétõl vagy felesleges belemagyarázástól. Kilencven percben, szinte valós idõben élhetjük újra a United 93-as járat utasainak torokszorítóan sokkoló és valóságos történetét. Nincs egy felesleges mondat, vagy kép sem a filmben, hiszen az áldozatok családtagjainak támogatásával Greengrass igyekezett mindent úgy megrendezni, ahogyan az megtörténhetett. A nézõ pedig azon kapja magát, hogy minden idegszálával szorít ezeknek a hétköznapi embereknek, miközben jól tudja, hogy hogyan végzõdött az a szörnyû szeptemberi nap.

     Ami a zenét illeti, azonos elvek mentén született meg az is. John Powell "A Bourne-csapda" idején gyümölcsözõ munkakapcsolatot épített ki Greengrasszal, így nem volt meglepõ, hogy erre a projektre is õt kérte fel a direktor. Powell a tökéletes mûvészi koncepció mentén mellõzte az ilyenkor elvárt hazafias csinnadrattát, és a végletekig minimalista, de rendkívül hatásos, fõleg ambient-, illetve kitartott vonóshangzásokon, valamint effekt- és zörejhangokon alapuló mûvet alkotott. A cél hallhatóan nem karakteres témák és fütyülhetõ dallamok megalkotása volt, hanem egy a háttérben munkálkodó, feszültségteremtõ mû, mely a film nézése közben szinte csak tudat alatt jut el a nézõhöz. A szerzõ elkötelezettségére utal az is, hogy fiát, Olivert is bevonta a munkába, és a kisfiú itt-ott felcsendülõ rövid, visszhangos vokálja is nagymértékben hozzájárul a mû hatásosságához. Az albumot egyébiránt az áldozatokon kívül családjának is ajánlotta Powell.

     Az atmoszféra megteremtése volt az elsõdleges cél tehát, melyet csellóakkordok, csengettyûk, rézfúvósok, és a terroristákat zeneileg éppen csak megjelenítõ egzotikus dobhangzásokkal ér el a szerzõ, a fentebb már említett eszközök mellett. Az album elsõ fele nyugalmasabban telik ("Pull the Tapes"), hisz a cselekmény is lassan bontakozik ki a nézõk szeme elõtt, ám ha a dramaturgia úgy kívánja meg, Powell hátborzongató, tovasikló vonóshangzásokkal vagy rézfúvósokkal húzza alá a történéseket. Ezt leginkább a "2nd Plane Crash" végén kapjuk meg, miközben a vásznon archív felvételekbõl újra láthatjuk a United 175-ös szörnyû sorsát, ahogy a második toronynak csapódik.
     A zene és a film csúcspontja egyaránt, amikor Thomas Burnett vezetésével az utasok egy része úgy dönt, hogy átveszik a gépeltérítõk fölött a hatalmat. Innentõl az események lavinaszerûen megindulnak, és a "Phone Calls" címû tízperces monstre tétel nagyszerû drámai támaszt nyújt mindehhez. A több különbözõ szakaszra osztott szerzemény elsõ felében pillanatra együtt érezzük a felcsillanó remény sugarát az áldozatokkal, ahogy a zene is hamis módon ezt sugallja nekünk. Késõbb azonban a monoton, kopogós, rotorhangot idézõ effektusok és a rekviemszerû fúvósok már nem sok jót ígérnek. Az albumot a "Dedication" címû szám zárja, és miközben mi, nézõk megpróbáljuk összeszedni magunkat az imént látott sokkoló képek után, Powell itt már függetlenedve a jelenetektõl, tiszta vonószenével emlékezik meg csendesen az áldozatokról.

     A "United 93" meglehetõsen funkcionális és egyszerû zene, tehát nem mindenki számára lesz emészthetõ önmagában, a filmtõl elválasztva. Azonban én mégis úgy gondolom, nagyszerû munkát végzett a szerzõ, és megmutatta, hogy minimális eszközökkel, markáns zenei témák nélkül is milyen érzelemgazdag zenét tud írni. A Varése Sarabande kiadót pedig köszönet illeti azért, hogy egy bátor lépéssel kiadták ezt az albumot, mellékelve a borítóban egy pár soros megemlékezést Paul Greengrasstól.
     John Powell új utat nyitott pályafutásában eddigi legkomorabb szerzeményével, egyben méltó emléket állítva vele a United 93-as járat hõseinek.

Berkes Zsolt
2006.08.21.

Tracklista:   1. Prayers (6:03)   2. Pull the Tapes (4:14)   3. Take Off (3:07)   4. 2nd Plane Crash (2:27)   5. Making the Bomb (3:57)   6. The Pilots (1:21)   7. The Pentagon (1:43)   8. Phone Calls (10:49)   9. The End (5:50) 10. Dedication (3:51)

TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK: Bíró Zsolt Dobrosi Tamás           nem értékelte Emesz Csaba Gregus Péter Kulics László Szabó Csaba           nem értékelte Tihanyi Attila           nem értékelte KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK: The Bourne Supremacy Ladder 49 World Trade Center X-Men: The Last Stand