FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Once Upon a Time in the West  The Swarm  The Fly II  The Fly  Mission: Impossible - Fallout  Beverly Hills Cop II  The Last Samurai  Terminator: Dark Fate  A Quiet Place  Beverly Hills Cop
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten









Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2009-es összesítése

    Tihanyi Attila összesítése







    2009 - Tapsrend

         Az előadás véget ért, a közönség felállva tapsol, függöny szétnyílik, s a szereplők, valamint közreműködők egyenként végigvonulnak a színen, meghajlással fogadva a publikum elismerését. Az új millennium utolsó éve filmzenei vonatkozásban olyan volt, akár egy premier vége: a legnagyobb sztároktól egészen a takarítók seprűbeszállítójáig mindenkit színpadra szólítanak, de itt már nem fontos a belépő, nincsenek végszavak, hiszen úgyis azért ünnepeljük őket, amit az egész darab során nyújtottak. Ha végignézek a kiemelt zeneszerzőkön, nyugodt lelkiismerettel megállapíthatom, hogy egyikük sem az utolsó évre hagyta a legnagyobb dobását, de legalábbis ha azt veszem, hogy az ezt megelőző évi felhozatalból nagyjából kétszer annyi album érdekelt, mint 2009-ben, az megadja a körülbelüli nívót. Pedig voltak igazán nagy várakozások, hiszen James Horner újra egy szuperprodukcióhoz írhatott epikus művet, Christopher Young ismét visszatért a klasszikus horrorvonalhoz, Elliot Goldenthal is újra egy komolynak tűnő filmhez kapott felkérést - ám valahogy megmaradt a hiányérzet szinte minden alkalommal.

         Nehéz úgy véleményt formálni bizonyos művészekről, bizonyos művekről úgy, hogy a háttérinformációnk csekély. Azzal mindenki tisztában van, hogy embertelen iramot diktál a hollywoodi filmgyár, és a profitorientáltság apránként teljesen kirekeszti a művészetet. A filmkészítésben sorra szűnnek meg a művészi értékek, ma már nincs feltétlenül szükség díszlettervezőre, mert szinte mindent megrajzolnak; a fényviszonyok utólag addig variálhatók, hogy már szinte teljesen mindegy, hol volt beállítva lámpa; a színészek olykor csak egy-két napon vesznek részt a munkában, mert a jeleneteiket ennyi idő alatt fel lehet venni. És akkor ott vannak a zeneszerzők, akiknél gyakori, hogy vagy semmi fogalmuk sincs arról, mihez is írnak egyáltalán kíséretet, vagy fordítva: olyan részletes példatárral készül a rendező, hogy a végeredmény óhatatlanul is emlékeztet korábbi, gyakran más szerzők által létrehozott jelentősebb művekre. A zene tükrözi általában leginkább azt a kaotikus folyamatot, amely során egy-egy bemutató létrejön, épp ezért nagyon csínján kell bánni minden kemény ítélettel.

         Másnaposok

         Ennek ellenére gondolkodhatunk egyszerűen úgy, hogy ez egy hatalmas szórakoztatóipar, ahol a közönséget bizony egyáltalán nem érdekli, hogy a színre lépő művésznek milyen napja volt előadáskezdés előtt. S ha én is egyszerű nézőként/hallgatóként tekintek magamra, bizony hamar elkezdek fanyalogni a véleményformáláskor. A 2009-es év volt talán a legerőtlenebb ebben az évtizedben, az a pár album, amit nyugodt lelkiismerettel merek ajánlani, semmiképp sem nevezhető korszakalkotó klasszikusnak, inkább tisztességes soralbumok az egyébként nívós zeneszerzők filmográfiájában. Az általam kiemeltek többsége ezerszer élvezhetőbb muzsikákkal is megörvendeztetett már, és van, amelyet csak azért őrzök az emlékeimben (és a polcomon), hogy ezzel is kompenzáljam azt a viszonylag sok csalódást és ürességet, amit a többiek okoztak. Egyértelmű öröm Marvin Hamlisch visszatérése a rivaldafénybe egy rá jellemző, kiváló muzsikával, de a francia zeneszerző, Alexandre Desplat is kéthavi rendszerességgel kápráztatott el minket valami finomsággal. Az év zeneszerzőjének én Michael Giacchinót jelölöm meg, hiszen mind a négy, idei évre jutó műve igen előkelő helyet harcolt ki magának (azt az őrült baklövést pedig, hogy az "Up" egyelőre csak digitális formában érhető el, remélem, helyrehozzák a Golden Globe-díj besöprése miatt).

         Ezek mellett nem különösebben érdekel, hogy például a "G.I. Joe: A kobra árnyéka" mennyire volt katasztrofális filmélmény, ha mellette Alan Silvestri az igen ritka munkavállalásai miatti fokozott várakozásnak megfelelő, bivalyerős score-t komponál. Helyette ő is a kobra árnyékában maradt, miközben a menetrend szerinti családi filmzenéjével éppolyannyira nem erőltette meg magát. Személyes kedvenceim közül leginkább az ő zenéje hiányzik, mint ahogy úgy tűnik, egy időre a további megbízható komponistákat, mint Patrick Doyle, Thomas Newman, Trevor Jones vagy Bruce Broughton, szintén elveszítettük (John Williams távolléte pedig hatalmas űr, egyszersmind picit aggodalomra okot adó tény). James Newton Howard az év elején igencsak meglepett a "Duplicity" könnyed jazzes hangzásával, mert ez eddig szokatlan volt tőle - ugyanakkor még az iránta érzett maximális tiszteletem sem vetette meg velem azt az albumot, mert ebben a stílusban David Holmes például sokkal otthonosabban mozog, ráadásul én önző módon vagy klasszikus értelemben vett kalandzenét, vagy szívfacsaró drámát várok igazán tőle. Az "Avatar"-ról úgy jöttem ki, hogy kizárólag a látvány okozott katarzist, az alatta hallható zene szinte egyáltalán nem, és hiába adtam neki utána több esélyt is, James Horner legújabb blockbusteréről hamar kiderült, hogy nem az én műfajom - illetve dehogyisnem, hiszen ezen a területen ő már sokszor bizonyított, s azon produkciók szinte kivétel nélkül kedvenceim, de ez a mostani állomás számomra csupán egyfajta összefoglalása az ő zenei világának, melyben korábban több témát és dinamikusabb hangszerelést találtam. Eközben Hans Zimmer is tiszteletét tette két album erejéig, de sajnos már olyan fokú előítéleteim vannak az ő saját nevén kiadott zenéivel kapcsolatban, hogy hiába lehetne az "Angels & Demons" "A kör" harmadik részének zenéje, és hiába nem tudtam belekötni az azóta Oscar-díjra jelölt "Sherlock Holmes" egyetlen hangjegyébe sem (már legalábbis ahogy a filmben felcsendültek), még mindig képtelen vagyok türelmesen és érdeklődve végighallgatni egy-egy új zenét tőle.

         Bukottak még

         Az igazi szégyenfal persze ismét hemzseg az arra érdemes nagyágyúktól. Míg olyan, sokkal többre hivatott komponisták süllyednek bele a középszerűségbe, mint Marco Beltrami vagy John Ottman, a szélárnyékban egy kisebb seregnyi Remote Control-tanítvány uralja a piacot, bevételi szempontból az élen Steve Jablonskyval és az eredeti ötlettől és megvalósítástól százszázalékosan mentes "Transformers"-folytatással. Haragudni nem lehet rá, mert az ő hatására (ami nyilván mentorának, Hans Zimmernek az érdeme) a szó nemes értelmében vett hétköznapi emberek is kezdtek érdeklődni a filmzenék iránt, más egyéb pozitívum viszont nem jut eszembe. Számtalan fiatal zeneszerző kap lehetőséget, de szinte egyetlen igazán emlékezetes bemutatkozást nem tudnék felidézni tavalyról, miközben némiképp furcsállom, hogy milyen kiugrási esélyt kapnak olyan nevenincs zeneszerzők, akik nyilván az ismeretlenségükből fakadó gázsijukkal, valamint a karrierista álmaiktól vezérelt túlzott alkalmazkodóképességükkel győzik meg a producereket, hogy alkalmasak akár az utolsó utáni pillanatban is gyökeresen más verzióval előállni, ha azt a "film sikere" megkívánja. Az efféle munkamorálból adódnak aztán az egysíkú, ötlettelen és élvezhetetlen produkciók, amelyek csak egyszerűen hígítják a szakmát, előre azonban nem lendítik.

         Az idei összegzőmből szándékosan kihagyom a legrosszabbakat, mert csak a szépre emlékezzünk, ráadásul az utóbbi időben azt a szokást követem, hogy ha nagyjából az album feléig semmilyen módon nem tudok értékelni egy zenét, azt szépen rövidre zárom, és gyorsan elfelejtem. Még csak azt sem tudom teljes bizonyossággal állítani, hogy találkoztam volna elképesztő tragédiával, inkább csak meglepődve állok olyan tények előtt, mint Harry Gregson-Williams új "X-Men"-zenéje, amely a franchise igen igényes sorának tulajdonképpeni szégyenfoltja, vagy például nem tudom felfogni, Tyler Bates mit szeretett volna elérni a "Halloween II"-vel. Hogy Geoff Zanelli vagy Atli Örvarsson kit és mikor győzött meg bármivel is ahhoz, hogy újbóli felkéréseik legyenek, szintén rejtély számomra, mint ahogy az is, hogy Brian Tyler miért igazol le minden másodvonalbeli klasszikushoz háromhavonta, ahelyett, hogy négy vagy öt közepes produkció helyett egy hozzá méltó nagyágyút hozzon létre. Mindezek a kérdések azonban csak olyan kukacoskodás eredményei, ami abból a nem feltétlenül szent sztereotípiából fakad, hogy mindig meg kell vizsgálni a mérleg másik oldalát is. Nos, 2009 mérlegének emlékezetes pillanatai nem vetnek annyit a latba, hogy erőszakosan megpróbáljam megtalálni az összes, azonnal feledhető művet az ellenkező tálcára, mert ott motoszkál bennem az az érzés, hogy az alább felsorolt művek is hamar a múlt ködébe vesznek majd.

         Becses brigantyk

         Az sokkal fontosabb tényező, hogy mindezek ellenére is nagyon csínján kellett bánni a havi apanázsból automatikusan filmzenékre elkülönített pénzzel, mert az egyes lemezkiadók rendre gondoskodtak arról, hogy egyszerre fájjon a fejem és a szívem. Az Intrada szokásos dömpingje mellé becsatlakozott a La-La Land Records is, a Film Score Monthly célközönsége pedig egy új kiadó, a Kritzerland színre lépésének örvendhetett. A Varése Sarabande Club-kiadványok sajnálatos módon még az időnkénti Buysoundtrax-megjelenésekkel szemben is alulmaradtak, egyelőre úgy tűnik, hogy az a nívó, ami rájuk jellemző, annyira megnyugtatta őket, hogy elfelejtettek odafigyelni a többiek elképesztő tempóváltására. Leginkább az Intrada okozta a legtöbb "problémát", akik rekordmennyiségű James Horner-muzsikával örvendeztettek meg, további kincseket tártak fel Jerry Goldsmith, Jerry Fielding vagy Georges Delerue munkásságából, év végén pedig feltették a koronát az évtizedes munkájukra a "Back to the Future" első részének kétlemezes változatával, ami talán az egyik legrégebbi óhaja a korosztályombeli filmzenebarátoknak.

         Az év kiadója számomra a La-la Land Records, akik körülbelül harminc albumot jelentettek meg 2009-ben, és ebből tíz hozzám is megérkezett, ami elképesztő arány. Az ő piaci felfogásuk megegyezik az Intradáéval, egyre jobb érzékkel nyúlnak bele korai Goldsmith-zenékbe, és mindemellett bátran megjelentetnek viszonylag kevésbé jegyzett muzsikákból teljes változatokat ("Mars Attacks!", "The Fugitive"). Ők ketten majdnem egyhavi fizetést vettek ki a pénztárcámból, és ilyenkor örülök csak igazán, hogy friss megjelenések tekintetében gyenge volt az év.

         Az eposzi méretű értékelés után álljon itt egy teljesen szabálytalan, sorrendileg irreleváns összegző azokról a művekről, amik számomra 2009-et jellemezték.




    Öt album, amit megvettem 2009-ben:


    Danny Elfman - Terminator: Salvation

         Szeretem Elfman viszonylag könnyen kiismerhető akciózenéit, minden pillanatában érezni a Tim Burton filmjei alatt edzett hangszerelést, a kőkemény dinamikát és mélyről jövő erőt. A klasszikusnak tekinthető "Terminator"-zenék nálam a kortárs komolyzenével egyenértékű darabok, tehát egész másként tekintek erre az albumra, mint az ősrajongók. Újraírt tisztességes főtéma, a megszokott akciópaneleken jócskán túlmenő zenekari csörték - bármikor újra tudom hallgatni, és ez egyre ritkább manapság.


    Michael Giacchino - Land of the Lost

         Ő egész biztosan a klasszikus komolyzeneszerzés iskolájában nevelkedett, és pillanatnyilag talán az egyetlen komponista Hollywoodban, aki olyan bátran használja ki az egész szimfonikus zenekart, amennyire csak lehet. Ez a minden ízében csapongó, elsőre teljes kaotikát árasztó muzsika a hetvenes-nyolcvanas évek kalandfilmzenéit idézi, amikor még egy faág elhajlásának is nagy volumenű aláfestést írtak. Nem is annyira tematikus, mint inkább ezerszínű muzsika, csak kapkodom a fejem, mikor épp milyen hangszer szólal meg. Leginkább a mai korra jellemző, teljesen sablonos és kiszámítható muzsikáktól való elfordulási kényszerem tette számomra ezt az albumot kötelező vétellé.


    Christopher Young - Drag Me to Hell

         Elcsépelt közhely már, hogy a horror műfajának koronázatlan királya újból tiszteletét tette azon a területen, ahol szinte csak ő mozog kiválóan, de igaz. Sokan próbálkoznak ebben a zeneileg egyszerre hálás és hálátlan világban, jórészük teljesen alkalmatlan, így Young egyeduralkodónak számít. Három remek téma mellé még a csörgés-zörgések is viszonylag elviselhető intelligenciával bírnak, amennyire fáztam eleinte tőle, többszöri újrahallgatását követően úgy vált kedvencemmé.


    Alexandre Desplat - Coco Avant Chanel

         Amikor valaki ilyen zilált tempóban dolgozik, óhatatlanul is felmerül vele szemben a középszerűség vádja, és bizony én is jókora félelemmel vágtam bele a sorra megjelenő Desplat-albumokba. Míg el kell ismernem, hogy még a legszürkébb és legsemmilyenebb zenéjében is mindig találok valami apróságot, amitől nem bírom abbahagyni a hallgatást, addig a "Coco" az első pillanattól megragadott. Egy elegáns francia remekmű, tele bájjal és játékossággal, melybe Desplat olyan remekül csepegteti a melankólia harmóniáit, hogy az egész zene alatt egyik hangulati transzból esek a másikba. Igazán csodálom, hogy nem ez az album lett az Akadémia jelöltje, mert nálam még a díjat is bezsebelné.


    Elliot Goldenthal - Public Enemies

         Noha az Oscar-díjas zeneszerző szerzeményei különálló hallgatáskor nem okoznának akkora eufóriát, azonban az a zenei környezet, amelybe komponálva lettek, tökéletes hátteret biztosít a tételek érvényesülésének, emiatt hamar belopta magát a szívembe ez az album. Lehet, hogy sokaknak már unalmas a harmincas-negyvenes évek jazz-nagyágyúinak szerepeltetése, én képtelen vagyok megunni Billie Holiday számait, és az általában kakofón Goldenthal tőle szokatlanul nyugodt kompozíciói remek partnerei a daloknak. Ez az én idei Thomas Newman-albumom.




    Négy tétel négy kevésbé jó albumról:


    Alexandre Desplat: Dreamcatcher (Twilight New Moon)

         Zongora, hárfa, csodálatos vonósharmóniák - a legalapvetőbb kellékei a szomorkás, romantikus zenéknek. Desplat ehhez ért a legjobban, mégis az összes ehhez hasonló műve közül ezt akár órákon át képes vagyok egymás után hallgatni. Az album többi részét rég elfelejtettem már, de ezért a három percért örökké hálás leszek a fiatal vámpíros franchise-nak.


    Tom Tykwer, Reinhold Heil & Johnny Klimek: End Title (The International)

         Ezek az emberek számomra a filmzenevilág legnagyobb rejtélyei, hiszen két olyan briliáns muzsika ellenére, mint a "One Hour Photo" és a "The Perfume", sem tudok maximálisan megbízni bennük, mert például előállnak egy ilyen sustorgós megfoghatatlan rettenettel, mint ez a szóban forgó album, amelytől már épp elkezdene az én fülem is sustorogni meg füstölögni, amikor a végén megszólal egy olyan tízperces elektronikus szimfónia, hogy egy pillanatra azt hiszem, már rég mást hallgatok. Monoton, de ünnepélyes, mintha egy alternatívája lenne a Bourne-trilógia naplementés fináléjának. És nem tudom őszintén azt mondani, hogy egyébként pedig szégyelljék magukat.


    Harry Gregson-Williams: You a Yankees Fan? (The Taking of Pelham 123)

         Ami igaz volt az imént, az valahol igaz Gregson-Williamsre is, akinél egész biztosan ezernyi apró dolognak kell egyszerre úgy alakulnia, hogy valami igazán jó kerüljön ki a kezei közül. Éppen aktuális Tony Scott-filmhez írt zenéje egyetlen hangjeggyel sem lóg ki a korábbiak közül, épp ezért nem is lehet igazán értékelni. Ennek ellenére minden ilyen zenéjében van egy-egy olyan pillanat, amelyért valahogy mindig megbocsájtok neki, mielőtt végérvényesen az átlagos komponisták széles halmazába hullajtsam. Ebben a teljesen tipikus, elektronikus tálalású zongorás muzsikában semmi különleges nincs, ám néha pont ilyesmire van szükségem.


    Nicholas Hooper: When Ginny Kissed Harry (Harry Potter and the Half-Blood Prince)

         Alapvetően az egész Harry Potter-sikertörténetet hagytam, hogy kikerüljön, ám valahol én sem tudtam megbarátkozni azzal, hogy John Williams és Patrick Doyle után egy tévéfilmes komponista folytatja a kikövezett utat a maga tévéfilmes megoldásaival. A szóban forgó albumnál ez a tétel volt, amire először felkaptam a fejem (megsúgom: a huszadik), innentől viszont egész más lendületet vett az egész muzsika, és tulajdonképpen az a kicsivel több mint húszpercnyi zene győzött meg arról, hogy Hooper is képes hatni rám. Ezen tétel kiemelése részemről tehát túl azon, hogy gyönyörű, egyszersmind talán egy fordulópont is a komponista megítélésében.




    Három fantasztikus kiadvány:


    Charles Bernstein - Mr. Majestyk (Intrada)

         Vitán felül nálam ez az év albuma, de ennek szimplán az az oka, hogy gyermekkorom egyik kedvence volt a Charles Bronson főszereplésével készült dinnyeszedős akciófilm, ráadásul a gyors nyitó-, illetve a lassabb zárótéma felkerült az első filmzenés válogatás-kazettámra is, amit még VHS-ekről másolgattam össze. Tekintettel a film népszerűségi indexére, illetve a zeneszerző viszonylag sűrű filmográfiájához képest aránytalanul kevés kiadott zenéjére, a magam részéről soha nem gondoltam volna, hogy ez a muzsika valaha megél egy rendes kiadást - az Intrada nem így gondolta. Hamisítatlan akciózene Roy Buddék iskolájából.


    Laurence Rosenthal - The Island of Dr. Moreau (La-La Land Records)

         Ahogy haladok visszafelé korban a zenék és zenei korszakok megismerésével, úgy bukkannak fel egyre érdekesebb score-ok. Rosenthal munkái is közelebb álltak a kortárs komolyzenéhez, emiatt nyilván nehezebb is befogadnia egy zömében négy egyszerű harmóniára épülő filmzenedzsungelben edzett fülnek, azonban az a reménytelen feszültség és dráma, ami ennek az albumnak szinte minden percében jelen van, olyan hangulattal toldja meg az egyébként nehéz hallgatnivalót, amely kellemetlen, de ismétlésért kiáltó érzéssé válik a végére.


    Alan Silvestri - Back to the Future (Intrada)

         A nyolcvanas évek egyik legnagyszerűbb kalandzenéjének megjelenésére több mint húsz évet kellett várni, miközben ez a zene lett Silvestri védjegye, ez indította el a karrierjét, és egyébként is mindig előkerült, ha a legnagyobbakról volt szó. Hogy pontosan miért kellett ennyit várni rá, az engem egyáltalán nem érdekel már, mert ez a megjelenés nem csupán hiánypótló darab a gyűjteményemben, de ezen felül azt a reménysugarat is jóval fényesebbé varázsolja, ami a többi, valamiért eddig még kiadatlan vagy túl hamar elfogyott muzsika felbukkanására világít. Erről a zenéről, valamint a kiadványról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.




    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Bad Boys for Life
  • The Final Countdown
  • Mandy
  • The Aeronauts
  • Star Wars: Episode VIII - The Rise of Skywalker
  • Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi
  • Bosch
  • Jerry's Recall
  • Home Alone
  • The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam