FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Once Upon a Time in the West  The Swarm  The Fly II  The Fly  Mission: Impossible - Fallout  Beverly Hills Cop II  The Last Samurai  Terminator: Dark Fate  A Quiet Place  Beverly Hills Cop
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten









Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2009-es összesítése

    Gregus Péter összesítése







         Sokáig úgy tűnt, hogy az idei filmzenei termést összegző listámmal nem lesz nehéz dolgom, és hamar végzek vele. Aztán mégsem így történt, mivel az év utolsó hónapjában erőt vettem magamon, és sok olyan albumon is átrágtam magam, amit év közben vagy félbehagytam, vagy bele sem kezdtem. S tulajdonképpen nem bántam meg, hogy erre adtam a fejemet, mert igaz, hogy néhány esetében feleslegesen pazaroltam az időmet, viszont a kisebb nevű komponisták alkotásai között sikerült fellelnem pár igazi gyöngyszemet is. Mindenképpen kiemelném a tavalyi évből az olyan, reflektorfényben nem szereplő európai szerzőket, mint az elmúlt időkben rendre jó zenéket produkáló Johan Söderqvist, vagy a többször is igen kitűnő muzsikával jelentkező Philippe Rombi, illetve az olyan teljesen ismeretlen komponistákat, mint Marcel Barsotti, illetve Johan Hoogewijs. Magam is megdöbbentem azon, hogy listám nagyobb részét, nem az Egyesült Államokban született komponisták művei teszik ki. És bár ennek látszólag sok jelentősége nincs, de talán mégis jól jelzi, hogy a minőségi filmzeneszerzés mennyire kezd eltávolodni Hollywoodtól. Ha húsz-harminc éve állíthattam volna össze egy efféle összegzést, akkor azon valószínűleg az arányok pont fordítva néztek volna ki, sőt kizártnak tartom, hogy egyáltalán felkerült volna rá például egy svéd vagy egy holland szerző zenéje. Persze mindez köszönhető egy-két lelkes európai kiadónak is, akik felkarolták kontinensünk filmzenéjének ügyét, és évente juttatnak hozzá minket ezekhez a régebben elérhetetlen művekhez. Ugyanakkor meg kell említeni azokat a tengerentúli kiadókat is, akik pedig számos kiadatlan, vagy már nem elérhető régi zene megjelentetését tűzték ki célul, és adták ki 2009-ben számos értékes albumukat.

         Idén a drámáé, a lírai hangulaté volt a főszerep a filmzenék világában, legalábbis én ezen alkotások között találtam többé-kevésbé maradandónak nevezhető műveket. Igaz, az akciódús, valamint a nagyívű epikus zenék a 2009-es évben igen szerény mértékben képviseltették magukat, és amik ebbe a csoportba tartoztak, azok jelentős része se lett túl meggyőző, tehát ezen stílusból választani sem lehetett. Emlékezetes vidám zenéket pedig kettőn kívül végképp nem tudnék említeni tavalyról. A 2009-es évet illetően emiatt bennem az marad meg, hogy a filmzenéket tekintve kicsit egysíkú volt ez az év. Persze ez azon zenék értékéből semmit sem von le, amelyek tetszettek, de 2010-től én változatosabb felhozatalt remélek. Igaz tavaly pedig annyi kellemes meglepetés akadt, hogy idén is reménykedem benne, legalább ennyivel meglepnek a zeneszerzők.




    Az év legjobb zenéi:


    1. Marvin Hamlisch - The Informant!

         Marvin Hamlisch jött, látott, győzött. Tizenhárom évnyi kihagyás után az év legjobb zenéjével tért vissza, ami ráadásul saját életművében is előkelő pozíciót tudhat be. Munkássága gyökeréig nyúlt vissza, mivel a hatvanas és hetvenes évek játékos vígjátékzenéit vette alapul, melyeket ugyan az elmúlt években próbáltak páran visszahozni a filmzenék világába, de mindez inkább kevesebb, mint több sikerrel járt. Ugyan tartottam tőle, hogy a jelentős mértékű kihagyás meglátszik majd a művön, de a hosszúra nyúlt szünetnek a jelét sem venni észre. Hamlisch gazdagon díszített dallamos zenéje talán még a műfajtól idegenkedőket is meg tudja győzni.


    2. Marcelo Zarvos - Taking Chance

         Az év első meglepetészenéje Marcelo Zarvos nevéhez fűződött. Ugyan szokás televíziós alkotásokhoz is magas szintű muzsikát produkálni, de a szerzők általában nem erre a médiumra tartogatják a puskaport. Zarvos azonban beleadott mindent, és egy gyönyörű, könnyfakasztó muzsikát produkált. Nálam ez a zene betöltötte mindazt az űrt, ami Thomas Newman vagy Mark Isham szerény teljesítménye miatt keletkezett az elmúlt időkben.


    3. Armand Amar - Home

         Nehéz helyzetben voltam ezzel az albummal kapcsolatban, mivel szerintem az év legjobbika ez volt, azonban a kiadvány egyik felét a szerző korábbi művei teszik ki, így úgy tartottam igazságosnak, ha nem ez kerül az első helyekre. De hogy miért is ez a legjobb? Amar az utóbbi években lett nagy kedvencem, mivel keleties hangulatú világzenei elképzeléseit sajátos módon ötvözte az ambient és a minimalista kompozíciók elemeivel, és mindezt jelen munkájában még megtoldotta a szférák zenéjével is. A természetfilm hálás téma egy zeneszerzőnek, hatalmas kompozíciók születtek már ezen műfajhoz. Amar alkotása pedig hű követője lett az olyan kiváló muzsikáknak, mint Philip Glass Qatsi-trilógiája, vagy George Fenton BBC-s természetfilmzenéi ("Planet Earth", "Blue Planet").


    4. Hans Zimmer - Angels and Demons

         Bár dallamok tekintetében nem sok újdonságot vonultatott fel az előző Langdon professzor-kalandhoz született aláfestéshez képest, azonban a kevés új és a már ismert régi téma izgalmas keveredése gyakorlatilag "A Da Vinci-kód" zenéjével egyenértékű muzsikát jelentett számomra. Ugyan hiányzik az előző film score-jában végig meglévő kreativitás, azonban több esetben is azt éreztem, hogy a fődallamok variálása tekintetében Hans Zimmer most még jobban megoldotta a feladatát. A nyitány meg önmagáért beszél.


    5. Ilan Eshkeri - The Young Victoria

         Az év második nagy meglepetése szintén még a tavasz folyamán ért, mert mondhatni, nem hittem a fülemnek, amikor Ilan Eshkeri művét hallgattam. A "Csillagpor" kapcsán lerakott névjegye igencsak hangosan koppant az asztalon, és ennek ellenére félő volt, hogy ezután megmarad az egyzenés szerzők táborában. A "The Young Victoria" erőteljes klasszikus zenéje után viszont úgy vélem, a filmzenék jövőjét egyáltalán nem kell félteni (legalábbis a komponistáktól nem), ha ilyen zenei vénával megáldott tehetségek jelentik majd, mint Eshkeri.


    6. Marcel Barsotti - Pope Joan

         Marcel Barsotti neve nem mondott sokat ez idáig, azonban a gyengébbik nemhez való tartozását eltitkoló, egyházfővé emelkedő nő igaz történetéhez olyan gyönyörű muzsikát komponált, mely a tavalyi év újabb nagy meglepetészenéje volt. A score erősségét a középkort idéző zenei elemek, a megragadó főtéma és ennek variációi, valamint az igen színvonalas nagyzenekari kompozíciók adják. A visszafogott, de emelkedett hangvételű kórushasználat további pozitívuma az albumnak, amiben ugyan semmi kimagasló, sohasem hallott plusz dolog nincs, egyszerűen csak jó hallgatni, mert élvezetes. A szerzőnek pedig sok sikert kívánok egy nemzetközi/hollywoodi karrierhez, a tehetség ugyanis adott.


    7. James Newton Howard - Duplicity

         James Newton Howard számára szokatlan stílusban tett kirándulása az év egyik legüdébb színfoltja volt - a sok dráma között öröm volt hallani egy vidámabb, ritmusos zenét. A filmbeli titokzatosságot, veszélyt, szerelmet, komédiát jól jeleníti meg a score, melynek néhány tétele ("War", "Security Meeting", "The Formula") kifejezetten maradandónak bizonyult számomra. Howard műfaji kiruccanása engem meggyőzött.


    8. Dario Marianelli - Agora

         Bár októberben, amikor ezt a zenét először hallottam, még azt gondoltam, hogy érkezik majd olyan mű az idén, ami leradírozza listámról Dario Marianelli alkotását, de végül beláttam, hogy elég erős ez a score ahhoz, hogy nyugodt szívvel a listán hagyjam. Ehhez a monumentális ókori eposzhoz a látvánnyal vetekedő muzsika született, olyan, ami meg sem próbál populáris lenni, és a hasonlóan nagy epikus történetek zenéihez sem kíván hasonlítani. Újszerű és hatásos, még a műfajon belül is.


    9. Clint Mansell - Moon

         Clint Mansell minimalizmusa, ha nem is hurrikánként zavarta meg a minimalista stílusú filmzenék főként Philip Glass nevéhez köthető állóvizét, de mindenképpen új utakat nyitott meg ebben a hangzásvilágban. Sok esetben brutálisan egyszerű a "Moon" zenéje, már-már bántóan szerény, de mindez sohasem fordul át érdektelenségbe vagy jellegtelenségbe, mivel többek között a fülbemászó főtéma ezt nem engedi.


    10. Gabriel Yared - Amelia

         A szerző látszólag a kisujjából rázhatta ki ezt a score-t, annyira egyszerű, könnyed kis semmiségnek tűnik. Azonban a látszat ellenére nagyon komoly munkával állunk szemben, hiszen a film hősies jellege, a címszereplő személyisége, és a helyszínekre, valamint a történelmi korra való utalás tökéletes eleggyé olvad össze a zenében. A főtéma szinte azonnal beivódott a fejembe, már második meghallgatásakor azt éreztem, hogy ezt a dallamot évek óta ismerem.




    Az év meglepetése:


    James Peterson - The Red Canvas

         Tegye föl a kezét, aki valaha is hallott James Petersonról. Senki? Hát ez nem véletlen, mivel eddig csupán fél tucat rövidfilm zenéjét jegyzi. Idén viszont a legnagyobb, filmzenével foglalkozó médiumok (blogok, folyóiratok, internetes szakoldalak) összesített értékelése alapján az év zenéjét írta meg. A grandiozitástól sem mentes nagyzenekari kompozícióit jól érzékkel jelentette meg a Moviescore Media, amelynek hála sok, amúgy feledésbe merülő zenét ismerhetünk meg már évek óta. Peterson leginkább az ötvenes és hatvanas évek filmzenei stílusát alkalmazta a művénél, némi mai megoldással megspékelve pedig nagyon élvezetes, kimunkált zenét hozott létre ezáltal. Főként a hamisítatlan szimfonikus zene kedvelőinek a figyelmébe ajánlom ezt az albumot.




    Az év legjobb trackjei:


    1. "160 BPM" (Hans Zimmer - Angels and Demons)

         Apróbb szépséghibája ellenére is az év legütősebb, és bármennyire is furcsa ezt leírni, legeredetibb trackje az "Angyalok és démonok" CD-jének nyitótétele. Suttogásból erőteljes mennydörgésbe váltó kórusa, és a zene dinamikájának precízen kidolgozott váltakozása az elmúlt év legizgalmasabb zenei kompozíciója volt.


    2. "New Moon" (Alexandre Desplat - The Twilight Saga - New Moon)

         Kissé tartottam ettől a zenétől, ugyanis a filmhez szerintem nem egyedi hangzásvilággal rendelkező szerzőre lenne szükség, mert már az előző rész score-jánál is ez volt a legfőbb hiba. Azonban Desplat, ha teljesen nem is, de jelentősen háttérbe szorította a stílusjegyeit, ami be kell, hogy valljam, jót tett a műnek. A főtémát a romantikus zenék háza táján hosszú távon is maradandónak vélem, mivel meglehetősen gyönyörű dallamot sikerült a francia mesternek ehhez a filmművészetileg nem túl erős mozihoz komponálni. Jelen pillanatban ugyanakkor nem érzem azt, hogy a legjobb albumok között az "Alkonyat" második részének zenéje helyet kellene, hogy kapjon, de idővel elképzelhető, hogy átértékelem a CD-t.


    3. "Chez Chanel" (Alexandre Desplat - Coco Avant Chanel)

         Sokáig a legjobbak között szerepelt ez az album, azonban az utolsó rostán elvérzett, így csak legszebb tétele kapott helyett a listámon. A "Chez Chanel" már-már horrorisztikus sejtelmességgel induló taktusait hirtelen keringővé formáló Desplat egyik leginkább maradandó művének vélem ezt a rövidke tracket. A szerző tehetségéhez mára már nem férhet kétség, azonban az ilyen egyedülálló finom megoldások páratlan zenei intelligenciát sejtetnek.


    4. "War" (James Horner - Avatar)

         Az "Avatar" zenéje engem sajnos nem nyűgözött le, jó minőségét és igényes kidolgozottságát maximálisan elismerem, de csak két track esetében éreztem mindazt, amit valószínűleg az egész album esetében kellett volna. Bár a "War" kissé hatásvadász, de élvezhetőségén ez semmit sem ront. A másik tétel pedig a "The Bioluminescence of the Night", mely különleges hangzásvilágával nyerte el a tetszésem. Azonban sajnos ez a két remek részlet játékidejét tekintve kevesebb, mint a CD hatoda, így az album egésze engem nem győzött meg.


    5. "Stillness of the Mind" (Abel Korzeniowski - A Single Man)

         Mikor megláttam a Golden Globe-jelöltek között ezt a zenét, rögtön azt gondoltam, hogy már megint elgurult a gyógyszer a kritikusoknál, és jelölgetnek mindenféle prüntyögést, illetve a nomináció ismét inkább a filmnek szól. Aztán meghallgattam az albumot, és ennek fényében csak azt mondhatom, hogy teljes joggal megérdemelte a jelölést. Ha hasonlítani akarnám valamihez, akkor hangulatát tekintve leginkább Clint Mansell "The Fountain"-je és James Newton Howard "The Village"-e az, amivel rokonítható a fiatal lengyel zeneszerző alkotása. Az idei gyönyörű drámai zenék közül megható líraiságával még külön ki is tűnik Korzeniowski alkotása.


    6. Drag Me to Hell (Christopher Young - Drag Me to Hell)

         A pokol sokadik szimfóniáját tárja elénk Christopher Young, legújabbjának nyitánya pedig valószínűleg évek múltán is értékálló horrorklasszikus lesz. A felejthetetlen, ötletes, jól hangszerelt téma a megfelelő hatást váltja ki, mind a film alatt a nézőből, mind pedig a zene meghallgatása közben a hallgatóságból.


    7. "The Foot" (Jan A.P. Kaczmarek - Hachiko: A Dog's Story)

         A szerző nagyon ritkán kap lehetőséget, hogy tehetségét a jelentősebb filmek zenéi terén kamatoztassa. Évente minimum egy muzsikával azért szerencsére mindig jelentkezik, idén egy teljesen ismeretlen Lasse Hallström-filmhez írt megható aláfestést, melyből ez a rövidke track szívfájdítóan szép zongoraszólamaival emelkedik ki.


    8. "Touch My Robe" (Alan Silvestri - A Christmas Carol)

         Ha összességében nem is ér fel a karácsonyi zenék legjobbikával, vagyis a "Reszkessetek betörők" score-jával, azonban pár részletben megközelíti azt. Nem utolsósorban a dallamos, erőteljes, dinamikus főtémájának köszönhetően, mely ebben a trackben markáns kórustámogatással szólal meg. Mintha Mozart egy elkallódott partitúrájára lelt volna Alan Silvestri.


    9. "Forgiveness" (Panu Aaltio - The Home of Dark Butterflies)

         Szintén egy ismeretlen európai szerző művéről van szó, aminek egyetlen szépséghibája, hogy szinte végig ugyanarra az ötletre, vagyis gyönyörű főtémájának variálására épül. A vezérmotívum azonban van olyan erős, hogy elvigye a hátán a zenét. Legszebb megszólalása ehhez a tételhez köthető, ezért került fel ez a listára.


    10. "Up with End Credits" (Michael Giacchino - Up)

         Kissé csalódtam, amikor meghallottam a szerző legújabb animációs zenéjét, mivel a "Lecsó" és "A Hihetetlen család" dallamai szinte etalonnak számítanak már nálam, és sajnos ezekhez a "Fel!" zenéje sok meghallgatás után sem ért még fel. Azt azonban nem lehet nem elismerni, hogy újfent színvonalas, gazdag és játékos score-t produkált a szerző, mely a korábbiakhoz hasonlóan szintén üde színfoltja lett az év filmzenei termésének.




    Az év legjobb kiadványai:


    Back to the Future - Alan Silvestri

         Hogy is maradhatnak le a listámról az a megjelenés, melyre több mint két évtizede várnak a filmzenekedvelők, ráadásul mindezt most egy gazdag, igényes kiadvány formájában lehet a gyűjtemény részévé tenni. A szerző talán legismertebb munkája, az évtizedes érthetetlen mellőzés után, tehát most már méltó formában vált elérhetővé. Ez pedig önmagában is elég ennek a CD-nek, hogy az év legjobb kiadványai között legyen a helye.


    Collector's Edition Vol. 1 - Howard Shore

         Bevallom, nagyon tartottam a szerző korai munkáit összegző korongtól, azonban örömmel konstatáltam, hogy a várt kakofónia helyett egy értékes, Shore korai stílusát hűen tükröző zenékből összeállított kiadványt sikerült prezentálnia a kiadónak. Viszont azt hiszem, hogy ez az eddig kiadatlan zenéket tartalmazó, valóban hiánypótló CD inkább a komponista rajongóinak lett kitalálva. Reméljük, idén érkezik a második rész is.


    House of Cards - James Horner

         Az idén számtalan, több esetben hiánypótló James Horner-zene jelent meg, azonban a sok ismert score közül számomra a legszebbnek, legjobbnak ez a kilencvenes évek elején íródott visszafogott kis kompozíció bizonyult. Sok-sok olyan megoldás megtalálható ebben a viszonylag korai Horner-műben, amiket a későbbi alkotásaiban kiteljesített, vagy sokkal hangsúlyosabban alkalmazott a szerző. Az év egyik legkellemesebb meglepetése mindenképpen ez a kiadvány volt. Meg merem kockáztatni, hogy az öt legjobb Horner-zene egyike a "House of Cards". Számomra mindenképp.


    Uncle Joe Shannon - Bill Conti

         James Horner mellett Bill Contitól is szokatlanul sok eddig kiadatlan, vagy méltatlan kiadást megélt régi zenét kaptunk az idén. Az "Uncle Joe Shannon"-ban a trombitát állítja a középpontba Conti, mely hangszer ugyan sohasem állt távol tőle, azonban talán a leghangsúlyosabban ebben a muzsikájában alkalmazta ezt az instrumentumot.


    The Right Stuff - Bill Conti

         Egy másik nagy klasszikus, ami eddig egy elég méltatlan CD formájában volt csak elérhető. A nyolcvanas években megjelent kiadvány, mely csak a "North and South" mellé felpakolva tartalmazta ezt az Oscar-díjas zenét, akár már el is felejthető, hiszen a "North and South" is egy dicsérendő négy CD-s formában került újra kiadásra.




    Az év legjobb soundtrack albumai:


    1. Where The Wild Things Are

         Az év sokadik meglepetése volt a Karen O. és gyermekcsapatának dalaiból összeállított lemez. A hangulat végig ugyanaz, de nincs két szám, mely kicsit is hasonlítana egymásra. Félelmetesen jó hallgatnivaló, melyet a különleges dalok mellett, több izgalmas instrumentális track is színez.


    2. The Princess and the Frog

         Randy Newman a műfaj kötelező elemei közül megtartotta azt, ami a filmhez elengedhetetlenül szükséges volt, viszont kirakott mindent, amitől sablonos és egysíkú, illetve a korábbi Disney-zenékkel rokonítható lett volna. Bár a score több helyen nem nevezhető kiemelkedőnek, de közepesbe sem lép át sosem, a dalok terén pedig nem akad olyan, amivel probléma lenne. Izgalmas és néhol igen merész, a korábbiaktól eltérően kommersz elemektől mentes darab az egeres stúdió rajzfilmjeihez írt score-ok repertoárjában.


    3. Fantastic Mr. Fox

         Alexandre Desplat-tól egy tőle szokatlan, vidám zenei elemekkel megtűzdelt score-t is kaptunk az idén. Néhány tétel esetében kissé sajnálom is, hogy élvezetes, karakteres dallamaikat nem egy nagyobb ívű zenébe szőtte bele. A szerző animációs filmek terén tett kiruccanására szerintem panasz nem lehet, bár a dalok nem mindegyikéről gondolom, hogy sokaknál az elviselhetőség határain belül maradnának - nálam sem volt ez így.


    4. An Education

         Egy meglepően izgalmas zenékből összeállított válogatásalbum, melyen Paul Englishby nem túl hosszú aláfestő zenéje is helyet kapott. Azonban nem a score, ami miatt említést érdemel a kiadvány, hanem a hatvanas éveket megidéző ritmusos rock and roll, jazz, rhythm and blues és tánczenéi okán.


    5. Nine

         Kevés ekkora sztárparádét felvonultató musical váltott ki akkora érdektelenséget a mozikban, mint a "Kilenc", de a dalokból összeállított CD remekül átadja képek nélkül is a darab hangulatát.






    Az év legrosszabb zenéi:


    1. Tyler Bates - Halloween II

         Amikor már a vonók és a húrok idegőrlő cincogása is elviselhetőbb ennél. Amikor a "Babel" score-ja is felüdülés. Amikor az összes avantgárd zeneszerző hirtelen felértékelődik az emberben. Amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy az első öt track után akarom én még ezt tovább hallgatni? Amikor felteszem magamnak a második kérdést, hogy mit keres még Tyler Bates bárminemű filmzene közelében? És ez az a pont, amikor "a filmzene Ed Woodja" címet adományozom a szerzőnek.


    2. Mike Patton - Crank - High Voltage

         A filmhez valóban jól illeszkedik, ezt elismerem. Pontosabban azt, hogy amennyire csapongó, idegesítő és hatásvadász ez a mozi, ugyanannyira rásüthető mindez a hozzá született zörejkompozícióra is. A Paul Haslinger jegyezte előző rész score-ja fényévekkel jobb ennél, és azt se tartom még közepes munkának sem. Akadt már több olyan rockzenész is, aki időtállót tudott alkotni a filmzenék világában is, és bár a maga nemében a "Crank" második részéhez írtakkal Patton is maradandót csinált, csak nála a tartósság abban merül ki, hogy úgy marad fenn, mint örökérvényű borzalom.


    3. Steve Jablonsky - Friday the 13th

         egy főtémát megpróbálhatott volna összehozni az utóbbi időben horrorzenei mágussá avanzsáló Steve Jablonsky, és ebben az esetben talán megbocsátható lenne, hogy újfent semmi másból nem áll az aláfestése, mint hangszernyüstölésből, és a történet hű zenei lekövetéséből. Ez utóbbi egyébként még nem lenne baj, csak számomra értékelhetőbb, ha a látottak miatt jön rám a frász, és nem a főgonosz feltűnésekor a zenekarból kitörő lármafolyamtól.


    4. Mark Bradshaw - Bright Star

         Általában horrorzenék szoktak a legrosszabbak listájára kerülni, így külön (kár)öröm, hogy most egy kosztümös romantikus film zenéjét tartalmazó albumot is fel tudok itt tüntetni. Azt nem tudom, hogy mindezt mennyire gondolta komolyan a kiadó, mert amit ez a szerencsétlen lemez tartalmaz, az leginkább a rossz vicc kategóriája. Az amúgy is halovány score mellé, illetve alá rengeteg dialógust pakoltak fel, amik így egy hangoskönyv-jelleget adnak a kiadványnak. Aki még nem próbálta meghallgatni, az távolról kerülje el, mert Bradshaw szerény zenéje az elmúlt évtized egyik legjelentéktelenebb, legszürkébb és legunalmasabb muzsikája.


    5. Geoff Zanelli & Robb Williamson - Gamer

         Pedig Geoff Zanelliben én láttam lehetőséget, mivel hallhattunk tőle értékelhető, jó zenéket is. A Robb Williamsonnal közösen jegyzett elképzelésük azonban joggal verte ki a biztosítékot gyakorlatilag mindenkinél, aki erről a CD-ről megpróbált nyilatkozni - mert hogy már ez is meghaladhatja az ember teljesítőképességét, annyira értelmezhetetlen zenével van dolgunk. Elnézve a külföldi véleményeket, egyöntetűen mindenki az év legrosszabbjának tartja, én pusztán azért nem osztottam ki neki ezt a címet, mert az igazán idegtépő részeket nem nézve, azért nem annyira borzasztó, de mivel ezen részeket kiszedve a játékidő lesz igen szerény, így megérdemelten kap helyett a 2009-es év legrosszabbjai között.




    Az év csalódása:


    Harry Gregson-Williams - X-Men Origins: Wolverine

         Nyugodt szívvel szerepeltethetném az év legrosszabbjainak listáján is, de így kiemelve talán még inkább jelzésértékű, hogy valamit mennyire elrontott Gregson-Williams. A jól indító főcímzene még bizakodásra ad okot, azonban az ezt követő több track esetében is a szerző régebbi műveinek felhasználásából született jellegtelen tucatzene, elkeserítő vergődésbe megy át. Szerintem, ez a teljesítmény még a stílus elkötelezett rajongóinak is kevés lehetett. Az évek alatt sokan eltűntek a Remote Control háza tájáról, olyanok is, akik ennél lényegesen magasabb szintű munkákat tettek le az asztalra. Úgy gondolom, komponistánk számára nem lesz túl kecsegtető a jövő, ha megragad ennél a szintnél, mert ezzel maximum Tony Scott filmjeihez lesz csak képes jól illeszkedő művet írni. Azt meg mindenki döntse el, hogy érdem-e mindaz, ha az említett rendező elmúlt évekbeli filmjeihez írt zenéket vesszük alapul.




    Egyéb említésre méltó albumok:


    John Debney - The Stoning of Soraya M.

         Bár már tavaly ismert volt a zene, azonban kiadásra csak idén került, így ennek a fura helyzetnek esett "áldozatul", s ezért nem került nálam az év legjobbjai közé, holott minősége alapján ott lenne a helye. Lehetne akár azt a jelzőt is rásütni a műre, hogy "A passió" kistestvére, de szerintem a két mű között a különbség elenyésző. Arról már nem is beszélve, hogy örömmel vettük azt a tényt, hogy a szerző képes volt mesterművét nagyjából megismételni.


    Johan Hoogewijs - Life in One Day

         Angelo Badalamenti és Clint Mansell közös munkája lenne ilyen, ha valaha is együtt dolgozott volna a két komponista. Mivel erre azonban a jövőben is igen kicsi az esély, így Johan Hoogewijs dallamaival kell megelégednünk. Ez a mű azoknak nagyon ajánlott, akik szeretik a csendes, merengős, de dallamos, mindenféle sallangtól mentes, változatos hangszerek hangjaival kiegészülő drámai szimfonikus zenét.


    Philipe Rombi - Un homme et son chien

         A Jean-Paul Belmondo hattyúdalának is betudható filmre gyakorlatilag a kutya sem volt kíváncsi, így a szélesebb körű nemzetközi terjesztést már meg sem élte. Nem úgy a film zenéje, ami a szerző korábbi kiváló munkáinak is köszönhetően lett nemzetközi szinten is elismert darab.


    Johan Söderqvist - Effi Briest

         A svéd szerző az utóbbi években rendre jelentkezik legalább egy olyan zenével, amit nem lehet nem kedvelni. Bízom benne, hogy a tavalyi gyermekvámpíros muzsikájára a tengerentúlon is felfigyeltek, de ha nem, hát akkor reméljük, hogy az "Effi Briest" gyönyörű dallamai majd meggyőzik az illetékeseket. Úgy vélem, az amerikai filmdrámák zenéi körül kialakult állóvizet gyorsan megkavarná Söderqvist.


    Mark Isham, Cindy O'Connor - Crash (Original Score from the Series, Vol. 1)

         Tavaly két emlékezetes sorozatzenét sikerült a kiadóknak megjelentetni. A "Hősök" aláfestése szintúgy kedvencem lett, de Mark Isham, és az eddigi asszisztensi szerepkörből társzeneszerzői pozícióig előlépő Cindy O’Connor közös munkája, ha csak a pontokat néznénk, akár az év egyik legjobbja is lehetne nálam. Azonban mivel a lemez Isham eddigi melankolikus ambient zenéinek egyfajta best of-ja, így inkább csak itt említem meg, hogy bizony, ez is nagy kedvencem lett 2009-ből.


    Michael Giacchino - Star Trek

         Fél év és a film többszöri megtekintése kellett hozzá, hogy beérjen a kult sci-fi újjáélesztésére tett igen élvezetes és jól sikerült kísérlet zenei aláfestése. Michael Giacchino zenei eszköztára ugyan még nem túl bő, és dallamai sem azok, amikre a "felejthetetlen" jelző a leginkább rásüthető, de jó érzékkel kapja el filmjei hangulatát, és néha már ennyi is elég, hogy élvezetes munkát hallhassunk tőle.


    Brian Tyler - The Killing Room

         Ha a tavalyi felhozatalból akad nem várt, meglepő zene, akkor Brian Tyler szokatlan kompozíciója minden bizonnyal ebbe a kategóriába tartozik. Az akciómuzsikákba belefáradó szerzőnek ebben a szokatlan zenei stílusban való kitérője csattanós választ ad azoknak, akik Tylert a sablonos, kiszámítható szerzők táborába sorolták. Ugyan nem feltétlen a legélvezetesebb/legjobb muzsikája született meg ehhez az ismeretlen filmhez, de bizonyítja, hogy a kortárs motívumokon nyugvó zene sem áll távol tőle.


    Christopher Young - The Informers

         Tulajdonképpen semmi különös, csak ismételten egy olyan zenei stílus, amit még aligha hallottunk a szerzőtől. Pár tétel kiemelkedő, pár pedig elég sablonos, de összegzésként az jön ki, hogy többszöri meghallgatásra érdemes az album.


    Elliot Goldenthal - Public Enemies

         Hogy mit csinált az elmúlt években Elliot Goldenthal, azt nem lehet tudni, de Michael Mann nagy szolgálatot tett, hogy visszarántotta őt legalább egy zene erejéig - bár kérhetett volna tőle hosszabb lélegzetű score-t is.


    Christopher Gordon - Mao's Last Dancer

         A szerző sem tartozik a minket zenével elárasztó komponisták táborába, de néha figyelemreméltó szerzeményekkel jelentkezik. Ez az album ugyan nem minden elemében nyerte el tetszésem, de vannak olyan kiváló elemei, mint egy pár klasszikus zene átirata, vagy tradicionális kínai népzenei elemek variációja.





    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Bad Boys for Life
  • The Final Countdown
  • Mandy
  • The Aeronauts
  • Star Wars: Episode VIII - The Rise of Skywalker
  • Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi
  • Bosch
  • Jerry's Recall
  • Home Alone
  • The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam