FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Once Upon a Time in the West  The Swarm  The Fly II  The Fly  Mission: Impossible - Fallout  Beverly Hills Cop II  The Last Samurai  Terminator: Dark Fate  A Quiet Place  Beverly Hills Cop
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten









Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2009-es összesítése

    Bíró Zsolt összesítése







         Valószínűleg nem túlzok azzal, hogy 2009-ről egyetlenegy filmzenerajongónak sem az fog eszébe jutni, hogy el lettünk kápráztatva, és valami hihetetlenül erős évet zártunk. Ha viszont a saját, elsőre negatívnak tűnő, ám inkább a körülményekből adódó hozzáállásomat veszem alapul, miszerint egy komponista művét sem várom már tűkön ülve, akkor gyorsan belátható: esetemben megnő az esély arra, hogy kellemesen meglepődjek. Egyúttal a csalódásokat is kizárhatom ezáltal, mivel egy zenének sem kell átvinnie egy előzetesen felrakott lécet. Ha tehát innen nézem, ez évben is akadt számos album, melyeket ha nem is tartok kiemelkedő jelentőségűnek, ám mégis remek hallgatnivalónak bizonyultak, és ilyesmire valószínűleg 2010-ben sem lesz sokkal kevesebb példa. Ezenkívül szerencsére gazdag és felfedezetlen e műfaj világa annyira, hogy nyugodtan keressünk a korábbi évek filmzenéi között érdekességet, ha az adott év szerintünk gyengébb kínálatától éppen kezdünk megriadni.
         2009 az egy perc alatti trackhosszok, valamint az alig félórás játékidők éve lett. Az ilyen albumok eleve hátrányos helyzetűek nálam, mivel ha a félórával még meg is békülnék, harminc-negyven darab, 0:20-0:50 rövidségű track mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy épkézláb zenei élménnyel gazdagodjon a hallgató. Hát ebből a kategóriából aztán akadt bőségesen, és ironikus, hogy egy évtizede az a Varése Sarabande volt hírhedt a félórás kiadványairól, amely már rég felhagyott ezen szokásával - hogy mások lépjenek az örökébe.
         Az év problémás pontjának tartom az "Avatar"-t, amit egyszerűen nem bírok megkedvelni, hiszen bárhányszor is hallgattam meg, teljesen hidegen hagyott. Mintegy tízszer végigment, ennyi esélyt még egy olyan zene sem kapott tőlem, amely már elsőre sem ragadt magával, ám mégsem jöttem rá, hogy miért tartják sokan az év albumának - ennél több lehetőséget pedig már nem fog kapni. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy egy-egy szélesebb réteghez eljutó mozi esetében számtalanszor előfordult az, hogy az aláfestése új rajongókat hozott a műfajnak, ám nem hiszem, hogy James Horner munkája számottevő mennyiségben növelte volna a filmzenerajongók táborának létszámát, ahogy azt mondjuk "A rettenthetetlen" vagy a "Titanic" score-jával elérte a szerző. Nálam tehát csakis ebben a formában megemlítve szerepelhet az éves listában az "Avatar", még szerencse, hogy a "House of Cards" régi-új zenéjével szépített nálam Horner.
         Az eddigiektől eltérően, idei listámban nem található meg a legjobb trackek kategóriája, mert egyáltalán nem futottam össze olyan albummal, melyből csak egy-egy részlet tetszett volna különösen, gyakorlatilag minden lemezt teljesen egységesnek találtam. Új belépők lettek viszont a játékzenék, és úgy érzem, ebből az irányból még fognak bennünket meglepetések érni a közeljövőben, főleg, hogy egyre több filmzeneszerző fedezi fel magának majd a műfajt, melynek érzékelhetően megnőtt a presztízse ebből a szempontból is. Ahogy idővel nem lett szégyellni való egyes ismert, ám sikertelen mozis színészeknek sem a tévéképernyőre költözniük (és ott sikeressé válniuk), úgy kezdték el a gyártók a játékzenéket komolyabban venni zeneileg, egyre jelentősebb összegeket fordítva ezen összetevőre is.
         Bevezetőnek tehát ennyi, következzék a lista.




    Az év legjobb filmzenéi:


    1. Hans Zimmer - Angels & Demons

         Ugyan az előző rész témájának áthozását feleslegesnek tartom (lévén, hogy nem tekinthető afféle Langdon-témának), ezt leszámítva egy erős albummal állunk szemben. Ráadásul míg az előző film esetében csak a játékidő vége felé kezd erőre kapni a zene, itt már elmondható, hogy mindvégig együtt él a jelenetekkel, és erősíti azokat, feszültebbé téve a hajszát. Hogy a félresikerült "A Da Vinci-kód" utódja filmként élvezhetőbb lett, az a zene érdeme is.


    2. Christopher Young - The Informers

         Alig van olyan komponista ma a filmvilágban, aki sokoldalúsága révén annyi különböző stílusban legyen otthon, mint Christopher Young. Ennek révén idén is listám élén végzett egy kevésbé "látványos" műve, ez a kicsit bluesos, kicsit modern, kicsit retrós, kicsit komótos album - amely műfajilag teljesen bekategorizálhatatlan.


    3. Clint Mansell - L'affaire Farewell

         Clint Mansell most egészen Franciaországig ment, hogy újból valami szépségeset hozzon létre. Ez az album egyszer csak lecserélte a magát sokáig tartó "Moon"-t a listámban, mely nem rossz muzsika ugyan, csak rájöttem, hogy ezzel ellentétben igencsak ridegnek, minimalizmusát pedig már-már unalmasnak találom (abban viszont biztos vagyok, hogy a filmhez jól passzol). Itt sem beszélhetünk nagy változatosságról, ám a szerző nagyon jól megteremtette egyéni stílusát, és most erre mutatott egy újabb remek példát.


    4. Aaron Zigman - My Sister's Keeper

         Hálás helyzetbe kerül egy komponista, ha egy, a halál témáját körüljáró mozihoz kell dallamokat szolgáltatnia, és már csak rajta múlik, hogy mennyire nyitja meg a néző könnycsatornáit. Ez az album egyben a szabályerősítő kivétel is fenti zsörtölődésemre: rövid trackekből áll, a félórát is alig éri el a játékidő, ám egy különösen szép műről van szó.


    5. Jamin Winans - Ink

         A rendező, Jamin Winans valami nagyon különleges dolgot barkácsolt össze filmjéhez. Műve félúton jár mondjuk a "Maradj!" és a "Napfény" aláfestése között, szerzőt tekintve pedig Cliff Martinez vagy Brian Eno ambientes munkái nyomvonalán halad. Afféle földöntúli hangulatot is áraszt magából a mű, mintha egy másik világ kapuján lépnénk be hallgatásakor. Nem lehet nem észrevenni, hogy a szerző megidéz valami "egy közülünk" érzést is, mely csak még szimpatikusabbá teszi művét. Azaz egy ilyesmi zenét technikailag vélhetően bárki össze bírna ütni otthon, a számítógép elé ülve, de azért ahhoz, hogy ez ilyen szinten működjön, kicsivel több is szükségeltetik. Winansban pedig ez megvolt.


    6. Marvin Hamlisch - The Informant!

         Egy nagy visszatérőt köszönthettünk 2009-ben újra, és ha ez a nagyon vicces, a hetvenes éveket elegánsan megidéző album markánsabb időtartammal bírna, minden további nélkül oda lehetne rakni például Henry Mancini, Lalo Schifrin és társaik hasonló műfajú, klasszikusnak tekinthető filmzenéi mellé.


    7. Jan A.P. Kaczmarek - Hachiko

         Ha valaki zongorára épülő szépséges filmzenére vágyik, akkor a lengyel zeneszerző egyes műveinél keresve sem találhatna jobbat. Ezúttal sem kellett csalódni benne: végtelenül fülbemászó és szerethető score született meg.



    8. Gabriel Yared - Le Hérisson

         Érdekes, hogy Gabriel Yared szintén idei "Ameliá"-ját sokszor meghallgattam, mégsem bírtam felidézni belőle semmit, már egy órával később sem, csak azt éreztem, hogy azért értékes zene. Ezen műve egy francia produkcióhoz született, és ezzel már nem akadt problémám. Aki kedveli a művésztől például az "Ősz New Yorkban" melodramatikus aláfestését, az ebben sem fog csalódni.


    9. Danny Elfman - Terminator: Salvation

         Ebbe a zenébe (ahogy az előző rész esetében Marco Beltrami munkájába is) szinte kötelező a lábat beletörölni, holott akik újból a már tíz éve inaktív Brad Fiedelt hiányolták, azok nagy része az ismert főtémán kívül semmi mást nem bírna felidézni Fiedel munkájából (ahogy a két szerző tehetsége közt is ég és föld a különbség). Danny Elfman a szimfonikusok mellett elektronikát is bevetett ahhoz, hogy a könyörületet nem ismerő fémcsontvázak meneteléséhez remekül illő aláfestés szülessen, a robosztus hangzásnak köszönhetően pedig a zene kellően dühös és agresszív lett, miközben kompromisszum nélkül törtet előre.


    10. Michael Giacchino - Star Trek

         Az úgynevezett űrfilmek aláfestései nem igazán állnak hozzám közel, épp ezért is értékeltem ebben a score-ban, hogy szerzője ennek ellenére is képes volt megkedveltetni velem parádés szerzeményét. Giacchino idei termékeny évéből egyébként még figyelemreméltó darab a kellemes "Earth Days" is, illetve ellenkező előjellel meg kell említenem a "Land of the Lost"-ot. Utóbbit elképesztően borzalmasnak találom, és csak azért nem kapott helyet a legrosszabbak között, mert valószínűleg nagyobb részben arról van szó, hogy nem tartozom a célcsoportjába (de attól még megdöbbentem, hogy egy zene ennyire ne induljon sehonnan, és ne érkezzen meg sehová).




    Az év meglepetései:


    1. Marco Beltrami - Knowing

         A komponista sosem fog a kedvenceim közé lépni, de ezzel a Bernard Herrmann-i örökséget is hordozó feszült zenéjével alaposan meglepett. Akkor született volna ilyesmi, ha James Newton Howard helyett Beltrami szerezte volna a "Jelek" aláfestését.


    2. Michl Britsch - Pandorum

         Íme a score, ami miatt a legjobb esetben is elmebetegnek leszek titulálva, mert ha bármilyen kategóriába be lehetne erőszakolni, az maximum "Az év legjobb zörgése" lehetne. Ráadásul a "zene", mint fogalom kereteit is ki kéne tágítani ahhoz, hogy ez a score beleférjen, hiszen például az egyszeri néző a filmben valamikor a stáblista környékén fog először találkozni olyannal, amit némi jóindulattal már-már dallamnak is lehetne tekinteni. Nem másról van itt szó, mint egy agresszív fémes zajongásról, amely német szerzőjének neve olyannyira ismeretlen és furcsa, hogy elsőre inkább Oriza Triznyák valamelyik cimborájának gondolná az ember, mintsem filmzeneszerzőnek. Azonban műve a mozi alatt teljesen jól szerepel, egy igazán mocskos score, és a produkcióhoz jobbat nem is lehetett volna írni. Kifejezetten zenei értékről annyira tehát nem könnyű beszélni ez esetben, de amit teljesítenie kellett, az magasan sikerült neki. Noha az ígéretes kezdés után a horroreffektek kerülnek túlsúlyba, ám mikor éppen kezdene nem tetszeni, mindig bejön valami érdekesség. Jó pont jár amiatt, hogy a barátságtalan részek mögött is ott trónol az egyedi atmoszféra, rossz viszont azért, mert zenehallgatás közben nem szeretek megijedni.


    3. Christian Henson - The Secret of Moonacre

         Ez az album elég határozottan lett lecsapva az asztalra, és az ismeretlennek nevezhető szerző a mélyvízbe történő bedobást ügyesen túlélte. Nem egy könnyen megjegyezhető témákkal teli score-ról van szó ugyan, de elég színes ahhoz, hogy legyen benne mit értékelni. Bár a hasonló téma adná magát, a szerző mégsem Narniába visz el bennünket, mivel aláfestése valamivel sötétebb, meg elvarázsoltabb is, mint amit a ruhásszekrény túloldalán hallhattunk pár évvel korábban.


    4. Boris Elkis - A Perfect Getaway

         Új belépőnk Graeme Revell mellől érkezett, és ebből az albumból ítélve valahová Christopher Young és Craig Armstrong közé helyezném a stílusát. Fogyasztható thrilleres, feszültebb részek, illetve elektronikus és szimfonikus hangzás elegyéről beszélhetünk alkotásában, ugyanakkor vannak békésebb, "tájképaláfestő", lebegősebb trackek is. Debütálásnak elég erős anyag, soha rosszabb kezdetet.


    5. Clinton Shorter - District 9

         A zeneszerzőt ugyan senki sem ismerte, ám Neill Blomkamp rendező mégis "megtarthatta". Ő pedig bizonyított, és ugyan a kiadott munkája alig félórás lett, már maga a film címét viselő leghosszabb track is tapsot érdemel.





    Az év legjobb játékzenéi:


    1. Doyle W. Donehoo - Warhammer 40,000: Dawn of War II

         Monumentális és dübörgő, kórusos menetelés, amely Hans Zimmer rajongóinak táborában is vélhetően sikert aratna. Ráadásul a gyártó egy igencsak értékelhető gesztussal nyilvánosan is elérhetővé tette a score-t.



    2. Greg Edmonson - Uncharted Among Thieves

         Egy igen jól sikerült akciózenéről beszélhetünk, amit az egzotikus hangulat külön feldob. Az ilyesmi játékzenék fényében válik elég nevetségessé például a "2012" sokkal nagyobb formátumhoz íródott zenéje.



    3. Martin O'Donnell & Michael Salvatori - Halo 3

         Elsőre valamilyen igényesebb tévésorozat-zenének gondolná az ember az ezen az albumon hallható dallamokat. Nagyon jól passzolna például valamelyik "Helyszínelők" sorozat alá, ahol a score mindig csak töredék szokott lenni (ha épp nem valami dal intrója szól). Itt a témák ráérősen, öt-tíz percben vannak kifejtve, és a kétórás játékidő ellenére sem untam rájuk.


    4. Jesper Kyd - Assassin's Creed 2

         Jesper Kyd egy egész nagyot ugrott a korábbi, eleve nem rossz játékzenéihez képest. Már az első trackek hallatán felmerült bennem Clint Mansell neve, mint esetleges valós vagy véletlen példakép, de mindez csupán a stílus meghatározásában segít, nem bírálat, a szerzeményt részemről nem érheti panasz.




    Az év legjobb betétdala:


    Greg Laswell: "Comes and Goes (in Waves)" (Taking Chance)

         Ugyan számomra nem volt sok értékelhető betétdal az évben, de Greg Laswell szerzeménye (egy kellemesen szomorkás album zárásaként) nagy eséllyel ott lenne bármelyik év élbolyában. Egy fülbemászó felvételről van szó, ami Kevin Bacon tisztelgős-zászlólobogtatós filmjének stáblistazenéje. Ennek révén ismerkedtem meg az énekes-zeneszerző 2008-as, "Three Flights from Alto Nido" című albumával, melyen egyetlen dalt sem találtam, mely ne tetszett volna.




    Az év legrosszabb filmzenéi:


    1. Robert Williamson & Geoff Zanelli - Gamer

         Zanelli önállóan már készített érdekes score-t (és nevetségeset is: "Hitman"), ezúttal inkább az igénytelenségre figyel fel a hallgató. Itt és most csak az az érdekes, hogy ezúttal ő vagy "alkotótársa" (szükséges az az idézőjel...) felelős azért, hogy ez a csoda megszülethetett. Értelmetlenül kavargó, szanaszét darabolt, téma nélküli primitív effektparádé, a műfaj szégyenfoltja. Ahogy a film is, mely nézhetetlen - így hát ez a valami tulajdonképpen méltó helyre került. Ez is eredmény, még ha meglehetősen kétes is.


    2. Mike Patton - Crank High Voltage

         Ha nagyon megerőltetjük magunkat, találunk a Faith No More énekesének "elektrock" jellegű score-jában elviselhető pillanatokat, azonban mindezt sikeresen feledteti a zavaros trackek nagy hányada. A szerző mentségére szolgáljon, hogy ez a film minden más komponista dolgát is alaposan megnehezítette volna. Kiadni mindazonáltal szükségtelen volt, mert aki Pattont szereti, ezt a zenét nem feltétlenül fogja, aki pedig nem, ezután már menekülni fog, ha csak meglátja a nevét.

         Felhívnám a figyelmet arra, ami nem mindenkinek ugorhatott be: az első két helyezett filmjének rendezői ugyanazok. Ha tehát úgy akarnánk bármikor is fogadni, hogy mindenféleképpen mi nyerjünk, a Neveldine-Taylor rendezőpáros ezután bemutatásra kerülő valamennyi filmjének zenéje kapcsán feltornázhatjuk a tétet, hiszen garantáltan a filmzenék szemétdombjára való dolgok fognak megszületni aláfestés gyanánt, bárki is legyen a szerző.


    3. Tyler Bates - Halloween II

         Benjamin Franklin ismert mondása szerint két dolog biztos ezen a világon: a halál és az adók. Ha ő egy ma élő filmzenerajongó lett volna, bizonyára hozzáteszi még a fentiekhez Tyler Bates bérelt helyét az éves összesítések negatív bokkjában. A szerző már annyira rutinos lett a hallgathatatlan zenék komponálásában, hogy ezt megelégelve, a tavalyi "Doomsday" után idén is készített egy újabb épkézláb aláfestést. A "Watchmen - Az őrzők" zenéje egészen rendben lévő munka, úgyhogy inkább azt hallgassuk, mintsem ezt a felcsattanásokkal teli nyikorgást. Viszont már az is haladás, hogy nem az első helyre került, de amíg Rob Zombie filmet fog forgatni (és sajnos nem fog leállni), addig Bates számára továbbra is fenntarthatjuk az első három hely valamelyikét. Termékeny évükben mindhármat.




    Az év kínos mozzanata:


         Bergendy István a "Süsü" közismert dalának megalkotásakor feltehetően a The Memphis Horns vagy Willie Mitchell "Cherry Tree" című, pár évvel korábban megszülető dalát hívta segítségül a dallamhoz, hiszen a hasonlóság olyan hihetetlen mértékű, hogy aki először hallja az eredetit, az is tökéletesen tudja előre a következő sorát - amit ő viszont magyar dalszöveggel ismert. A dallam sorról sorra visszaköszön, Bergendy szinte csak az áthangszereléssel foglalkozott, a reakciója viszont minimum érdekesnek mondható: nem ismert el olyasmit, hogy valahonnan túl erősen jött az ihlet, sőt zenész kollégáira kezdett mutogatni, miszerint másnál is lehet ilyen mértékű véletlen hasonlóságot találni. Ez természetesen nem teszi zárójelbe a szerző elismerésre méltó munkásságát, ám ahogy kezelte az esetet, az alaposan besározza őt.




    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Bad Boys for Life
  • The Final Countdown
  • Mandy
  • The Aeronauts
  • Star Wars: Episode VIII - The Rise of Skywalker
  • Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi
  • Bosch
  • Jerry's Recall
  • Home Alone
  • The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam