"Nagyszerûnek tartom a nagyzenekari komponálással kapcsolatos dolgokat, mert segítenek megérteni a különbözõ irányzatokat, valamint harmóniákat. Különbözik a jazztõl, melynél gyakran csak akkordváltásokkal operálnak."

     Hollywood nemcsak kimondottan filmzeneszerzõk számára kínál lehetõségeket, hanem olyan, egyéb mûfajokban alkotók számára is, akikkel kapcsolatban a saját területükön elért sikereik okán a filmkészítõk úgy vélik, hogy az õ kézjegyük nemcsak egy betétdal erejéig válna az adott produkció hasznára, hanem az instrumentális aláfestés egészében is. Ily módon találkozhatunk a score-ok esetében kiegészítõ vagy önálló zenészként, illetve elõadóként például Eric Claptonnal, Yo-Yo Mával, Ry Cooderrel vagy Terence Blancharddal is, aki a jazz világából nyergel át idõnként a mozgóképekhez, ahol sikerét nemcsak a kritikusi elismerések jelzik, hanem a Golden Globe- és Grammy-jelölések is.

     Jazztrombitás, zeneszerzõ, hangszerelõ és karvezetõ: ez állhatna Blanchard névjegykártyáján, amelyre azonban minden bizonnyal semmi szüksége, hiszen a jazz világában éppúgy ismertnek számít, mint a Broadwayn és az Álomgyárban. A mûvészt már igen fiatalon magával ragadta a muzsika szeretete, ami nem meglepõ, hiszen a jazz bölcsõjeként is ismert városban, New Orleansben látta meg a napvilágot, s itt is nõtt fel. Tanulmányait követõen, tizenkilenc éves korában jelentkezett a jazzveterán Art Blakey által alapított Jazz Messengershez, s tizenöt évet töltött New Yorkban, majd visszatért szülõvárosába, ahol már elismert zenészként építhette tovább karrierjét. A jazz világában való tevékenységéért öt Grammy-díjjal jutalmazott zenész eddig harminckilenc album készítésébõl vette ki a részét, melyek között kollaborációs kiadványokat éppúgy találhatunk, mint szóló korongokat - utóbbiakból az elsõt 1991-ben jelentethette meg a Columbia Records jóvoltából.
     Blanchard számára a New Yorkban töltött idõszak során nyílt alkalom belekóstolni a filmgyártásba: 1990-ben Spike Lee "Mo' Better Blues" címû drámájánál mûködött közre elõször, ahol a fõszereplõt, Denzel Washingtont tanította be a trombitaszólókra. Az egyik szünet alkalmával leült a zongorához, és egy dallamot kezdett el játszani, amire felfigyelt a direktor, s olyannyira elnyerte a tetszését, hogy megkérte, készítsen belõle egy olyan nagyzenekari adaptációt, melyet felhasználhatna filmjéhez. Szimfonikusokkal azonban egészen addig nem volt dolga, ugyanis számait döntõen jazzbandák, illetve zongoristák adták elõ, nem pedig zenekar. Ettõl függetlenül igent mondott a feladatra, aminek eredménye az lett, hogy Lee számára ettõl kezdve nem vált kérdésessé, kivel dolgozzon együtt produkcióinál. A direktor és Blanchard az 1991-es "Dzsungelláz - Jungle Fever" óta alkotnak elválaszthatatlan párost, s eddig több mint húsz produkciót (mozifilmet éppúgy, mint minisorozatot, dokumentum-, valamint rövidfilmet, illetve tévésorozat-epizódokat) készítettek, melyek közül a legismertebbeknek a "Malcolm X", "A belsõ ember - Inside Man", valamint "Az utolsó éjjel - 25th Hour" számítanak - utóbbi score-ját Golden Globe-ra is jelölték.
     Lee alkotásai mellett számos más produkcióhoz is hívták már Blanchardot, így a vígjáték mûfajában éppúgy kipróbálhatta már magát, mint az akció, a dráma, illetve a romantikus vonalon. Önálló megbízatásai mellett azonban számos alkalommal futottak be hozzá olyan jellegû felkérések is, ahol nem zeneszerzõként, hanem zenészként volt szükség tudására. Ezek eredményeként az õ játéka hallható többek között a "Zuhanás - Random Hearts"-ban (Dave Grusin), az "Igazság helyett - The Salton Sea"-ben (Thomas Newman), valamint "A hercegnõ és a béka - The Princess and the Frog"-ban (Randy Newman) is.

     Gazdag zenei pályafutásának színvonalas munkái nemcsak díjakat hoztak Blanchard számára, hanem olyan mûvészeti vezetõi pozíciókat is, melyeket a Detroit Symphony Orchestra jazzsorozatánál, valamint a neves Thelonious Monk Institute of Jazznél tölt be. A filmzenei vonatkozásban Elmer Bernsteint, Thomas Newmant, Michael Kament, John Williamst és Jerry Goldsmitht egyaránt példaképének tekintõ Blanchard szerint az aláfestések világában való sikeresség, valamint az állandó felkérések nemcsak a tehetségnek, hanem az alázatnak is köszönhetõek, mert aki ezen a téren nem az, azt idõvel sikereitõl függetlenül löki ki magából Hollywood. Erre annak ellenére ügyel jómaga is, hogy feltehetõleg ezen a porondon is mindaddig aktív marad, míg Lee filmeket készít, az évek során ugyanis a jazz mellett ezen irányzat is fontossá vált számára, s nem szeretné, ha kikerülne ebbõl a körbõl. Folyamatos fejlõdéséért pedig mindig tesz valamit, mivel azt vallja, hogy az iskolapadon túl is elengedhetetlen a nyitott szemmel történõ járás, és a tanulás annak érdekében, hogy eddigi eredményei a jövõben se fakuljanak.

Kulics László