Világviszonylatban sokáig csupán Björk jelentette Izland zenei exportját, aki mellé aztán csatlakozott a kilencvenes évek végén feltörõ Sigur Rós is, míg napjainkban az Of Monsters and Men számít még ismertebbnek, a szólóelõadók terén pedig Emilíana Torrini neve kívánkozik ide. A szigetországból érkezõ zenészek egyéni stílusát a filmesek is felfedezték, és olyan világhírûvé vált mûvészek tettek egyre több kirándulást a mozgóképek birodalmába, mint az idén tragikus hirtelenséggel elhunyt Jóhann Jóhannsson, a nem helybéli, ám okkal pont oda költözõ Ben Frost (Dermesztõ mélység, Dark), vagy épp a Broadchurch címû brit széria komponistája, Ólafur Arnalds.

    Az elektronikával és vonósokkal ötvözött zongoracentrikus darabjairól ismert, 31 éves Arnalds zenei útját egy hardcore banda dobosaként kezdte, majd 2007-ben szólókarrierbe vágott bele, aminek eredménye négy szólóalbum lett. Azonban ezek megjelenése között sem tétlenkedett: több EP-vel is kijött, készített közös lemezt ("Trance Friendz") pályatársával, Nils Frahmmal, az eddig két kiadvánnyal elõálló Kiasmos duó tagjaként izgalmas minimalista elektronikával szólította meg a táncolni vágyókat, mindemellett komolyzenei alkotásnak fogható fel az Alice Sara Ott zongoramûvésszel közös "The Chopin Project" címû lemeze.
    2017-ben az Island Songs esetében már íróként és producerként is bemutatkozott: e dokumentumfilmben saját és barátai zenei hitvallását mutatja be olyan honfitársai segítségével, mint Nanna Bryndís Hilmarsdóttir, a már említett Of Monsters and Men énekesnõje vagy épp a Hans Zimmer mellõl filmzeneszerzõként ismertté vált Atli Örvarrson (Sokkal több mint testõr, Lángoló Chicago). Az alkotásban elhangzó kompozíciókat tartalmazó kiadványon egyébként mindketten nagyon szép darabokkal vannak jelen.
    Arnalds eddig mintegy két tucat mozgóképhez komponált aláfestést, melyek közt rövid- és dokumentumfilmek éppúgy akadnak, mint sorozatok és egész estés mozik. Ez irányú diszkográfiája azonban mindössze öt soundtrackbõl áll: a már említett Island Songson túl csupán az Another Happy Day (2012), a Gimme Shelter (2014), illetve a Broadchurch (2015) és a Broadchurch - Final Chapter (2017) tanúskodik album formában is arról, hogy zenéjével ezen a területen szintén képes helytállni. A mûvész rendszeres vendége hazánknak, s ezen alkalmak legkülönlegesebbjére 2012 õszén került sor, amikor is egy este keretén belül az érdeklõdõk három, filmzeneszerzõként is ismert kortárs zongorista koncertjén lehettek jelen: Arnalds elõtt az Oroszlán aláfestéséért Oscar-jelölést kapó Dustin O’Halloran lépett fel A Winged Victory For The Sullen nevû formációjával, utána pedig Nils Frahm (Victoria) következett.

    2018 októberében a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme adott helyet Arnalds újabb fellépésének, mely egy több mint húsz állomásból álló európai turné része volt. A telt házas koncert aktuálisabb nem is lehetett volna, mert az idén augusztusban megjelent, "re:member" címû albumára épült. Arnalds zongorán és szintetizátoron játszott, közremûködõként Unnur Jónsdóttir (cselló), Petur Bjornsson és Sigrún Harðardóttir (hegedû), Karl Pestka (brácsa), valamint Manu Delago (dob, ütõhangszerek) kísérték. A színpadképet két gépzongora színesítette, melyek mûködése a szerzõ több mint kétéves fejlesztõi munkájának eredménye volt. Ennek sikerérõl rögtön az elsõ pillanatokban meggyõzõdhettünk, hiszen a látszólag kísértetkezek által megszólaltatott, ám valójában algoritmusok vezérelte zongorabillentyûk indították a koncertet az "Island Songs" albumról származó "Árbakkin" instrumentális átiratában, majd rövidesen megérkezett Arnalds és valamivel késõbb a vonósnégyes is, hogy egy maradandó emlékkel ajándékozzák meg a közönséget.
    Az elhangzott tizennyolc dal közül nyolc származott a legfrissebb lemezrõl, három az "Island Songs"-ról, kettõ a "Living Room Songs"-ról, egy-egy a "The Chopin Project"-rõl és a "For Now I Am Winter"-rõl, valamint kettõ a karrierindító "Eulogy for Evolution"-ról. Így elmondható, hogy a négy szólóalbum közül egyedül a 2010-es "...and they have escaped the weight of darkness"-rõl nem képviseltette magát egy szám sem, valamint az is, hogy Arnalds nem a filmzenéire fókuszált, azokat csak a Broadchurchbõl származó "Beth’s Theme"-mel idézte meg.

    A kompozíciók élõben is mûködtek, az összeállítás kellõen jól mutatta meg Arnalds sokszínû mûvészetét, bár azt meg kell említenem, hogy a hatodik sorból a vonósnégyes hangzását néhol túl markánsnak találtam a zongora "kárára". Ugyanakkor lehet, hogy akik hátrébb ültek, már kevésbé érezték ezen elõtérbe helyezést, vagy pedig (és talán ez a valószínûbb) éppen, hogy tudatos koncepció mentén lett ennyire hangsúlyos a kvartett. A mûsorrendet másnap pontosan ugyanabban a sorrendben végighallgatva az tûnt fel, hogy míg a markáns vonósjelenlét miatt élõben két-három darabnál kiszámíthatóságot, egysíkúságot véltem felfedezni, ugyanez már nem volt igaz akkor, amikor a setlistet otthon hallgattam meg. Negatívumként viszont csak ennyit tudok írni, ráadásul logikus, hogy minden elõadó vagy zenekar koncertjén akadhatnak olyan szerzemények, melyek valamiért hidegen hagynak egyes nézõket.

"     Az a szimpatikus, halk szavú, szerény srác a szomszédból" - valahogy így írható le Arnalds jelenléte, aki többször is magához vette a mikrofont, hogy például arról meséljen, milyen volt, amikor egy kézsérülés miatt visszavonult, és elektronikus zenével kezdett el foglalatoskodni, vagy hogy élete egyik legszebb idõszakának azt tartja, amikor több hónapra Indonéziába utazott inspirálódni, és az új év elsõ napját Bali szigetén ünnepelte teljes csendben, a technológia vívmányai, így telefon és elektromosság nélkül - ezt az önelszigetelõs módszert egyébként azóta is alkalmazza néha.
    Akik ismerik Arnalds munkásságát, azokat nem érte váratlanul, hogy az eseményt az áradó érzelmek és a masszív melankólia jellemezte, a fõhõs lágy zongoramotívumait a vonósok lírai játéka kísérte, melyet olykor az élõ dob ütemei tettek még hangsúlyosabbá. Az elõadó azt is bemutatta, hogy a játékosság is megfér a komolyság mellett. Rögtön a második dalhoz ugyanis a közönséget kérte fel, hogy dúdoljon egy zenei C hangot (amihez persze segítséget is adott), ezt pedig rögzítette, majd a "Brot"-ban már ambientes, szélzúgásszerû effekt formájában hallhattuk viszont. Arnalds egyébként sem riad vissza a kísérletezéstõl, debütáló albumának "3704/3837" címû felvételében például hanghibára emlékeztetõ kihagyások választják el a kompozíció két részét egymástól.

    Ha az atmoszférikus szerzeményekben bõvelkedõ koncert legemlékezetesebb pillanatait kellene felsorolnom, akkor elsõként a mûvész egyik leggyönyörûbb száma, az itt harmadikként szereplõ, álomszerû videoklippel rendelkezõ "Only the Winds" elhangzását említeném - ekkor éreztem elsõként azt, hogy a lehetõ legjobb helyen vagyok. Ehhez ült be elõször a dob mögé az Arnalds egyes koncertjein korábban egyszemélyes elõzenekarként is fellépõ Delado, aki egyébként a fém teknõsbékára emlékeztetõ, hang nevû instrumentum mestereként is ismert. Nagyon szerettem még, amikor a tompa hangú gépzongorák önálló életre keltek a színpad két oldalán, mint például a "re: member" album címadó számában is. Bár a "3326"-et, mely tulajdonképpen egy négyperces hegedûszóló, nem tartottam kifejezetten szerethetõnek, Petur Bjornsson elõadásmódja annál inkább lenyûgözõ volt, míg a lüktetõ "Ekki Hugsá"-t azért emelném ki, mert a vonósok játékosabb, lendületesebb formájukat hozhatták benne. Végül a teljesség igénye nélkül megemlíteném még a "Near Light"-ot is, melyben - a mû szerkezete okán - a zenekar minden tagja azonos hangsúlyú szerepet kapott.

    Az eseményt a visszatapsolás után két ráadás zárta. Az elsõ a halkan induló "3055" volt, mely a második felére egy dinamikus élménybombává teljesedett ki a zenekarral, míg másodikként a "Lag fyrir ömmu" hangzott el, melyet alkotója a legnagyobb rajongójának, azaz néhai nagymamájának emlékére írt és adott most elõ zongorán. E személyes háttér már magában garantálta volna, hogy felemelõen záruljon a koncert, de ez még fokozódott akkor, amikor a "3055" után a színpadról levonult vonósok játéka már a zongora elõtt ülõ Arnalds feletti oldalsó karzat teljes sötétségébõl csendült fel. Végül a kvartett lassan távolodni kezdett fent a terembõl, a már csak messzirõl, egyre halkabban hallható hegedûszó pedig tökéletesen szimbolizálta, ahogy az unokáját a zenei pálya felé terelõ szeretett nagyi is távozott az életbõl. A mûvész megvárta, amíg már semmilyen dallam nem szûrõdik be kintrõl, és jelentõs hatásszünetet követõen, a közönség teljes csöndje által közrefogva állt fel a zongora mellõl. Emlékezetes, szép pillanatokkal teli koncert volt, megható lezárással - így lehetne összefoglalni Ólafur Arnalds 2018-as magyarországi fellépését, mely tõle az elsõ koncert volt számomra, de a következõn is biztosan ott leszek.

Bíró Zsolt
2018.10.30.

Mûsorrend:

  1. Árbakkinn
  2. Brot
  3. Only the Winds
  4. Re:member
  5. Unfold
  6. Beth's Theme
  7. Verses
  8. Saman
  9. Dalur
10. 3326
11. Ypsilon
12. Undir
13. Ekki Hugsa
14. Nyepi
15. Doria
16. Near Light

  ráadás:
17. 3055
18. Lag fyrir ömmu

Fotók: Hrotkó Bálint, Müpa

    Vissza a kategóriához