"A zenei világom a sötétség egy darabja. Egy kis darab a közepébõl. Úgy gondolom, tragikusan gyönyörû.. Igen...így szeretem leginkább jellemezni: tragikusan gyönyörû."

     Angelo Badalamenti 1937-ben látta meg a napvilágot Brooklynban olasz apától és amerikai anyától. Fiatal korától kezdve jelentõs szerepet kapott életében a jazzmuzsika és az operák. Ezen zenék hallgatása során fordult a filmek felé, hogy ott maradandót alkosson, még ha nem is a fenti két stílusban. Mielõtt komolyabban elkezdett volna filmzeneszerzéssel foglalkozni, Andy Badale álnéven komponált.
     A figyelmet magára az 1986-os "Blue Velvet"-tel ("Kék bársony") vonta. A barátsága is innentõl kezdõdik a különc zsenivel, David Lynch-csel. A rendezõ megszokottól jelentõsen eltérõ gondolkodásmódja, az emberi agy legkevésbé használt részeit is aktív munkára serkentõ történetei Badalamentire is inspiráló hatással voltak. Következõ közös munkájuk a Nicolas Cage fõszereplésével készült "Wild at Heart" ("Veszett a világ"), amit a nagy dobás, a "Twin Peaks" tv-sorozat követett. A látszólag nyugodt, ám a felszín alatt valójában visszafojtott indulatokkal teli kisvárosról és annak lakóiról készült díjnyertes remek, melyhez fogható sötét víziót addig még nem mutattak be televíziós csatornák, hihetetlen sikert aratott, ezzel meglepve még a gyártókat is, nemkülönben a rendezõt. A diadalhoz nagymértékben hozzájárult az Angelo Badalamenti által szerzett sajátos zene is, amelyben a jellegzetes dallam elsõ hangjáról csak annak nem ugrik be, hogy mibõl való az, aki a sorozatot a "volume" gomb letekerésével nézte. A Twin Peaks annyira meghatározta a két mûvész pályáját, hogy a filmbeli énekesnõvel, Julee Cruise-zal elkészítettek három albumot ("Industrial Symphony #1", "Floating into the Night", "The Voice of Love") is, melyeknél Badalamenti a zenéért, Lynch a szövegekért felelt, és Cruise adta elõ a szerzeményeket.
     A két "darkman" együttmûködése késõbb is folytatódott. Így kerültek ki olyan emlékezetes dolgok kettejük keze alól, mint a "Lost Highway" ("Útvesztõben") vagy a "Mulholland Drive". A legszebb Badalamenti remek a Lynchtõl szokatlan melankólikus történetvezetés mentén haladó, és mindenféle excentrikusságtól mentes "The Straight Story" ("Igaz történet"), egy csodálatos road-movie, hasonlóan feledhetetlen zenével.
     A komponista készített más furcsa alkotáshoz is zenét. Ilyen volt a szado-mazochista témát körüljáró "Secretary" ("A titkárnõ"), és a szürreális "The City of Lost Children" ("Az elveszett gyermekek városa"), de õ fokozta az izgalmakat akkor is, amikor Freddy Krueger harmadjára tizedelte a kölyköket az Elm utcában ("A Nightmare on Elm Street 3: Dream Warriors - Rémálom az Elm utcában 3.: Álomharcosok").
     Elõszerettel dolgozik együtt különbözõ elõadókkal (Barry Adamson, Jocelyn West), mint ahogy ezt tette a "The Beach"-nél ("A part") az Orbitallal, az elektronikus zene ászaival. De az õ szerzeményei voltak a James gitárbanda énekesével, Tim Booth-szal közös, vicces címû "The Booth and the Bad Angel" lemez dalai, valamint a rekedtes hangú Marianne Faithfullnak írt "A Secret Life"-é egyaránt.
     Angelo Badalamenti nem panaszkodhat a felkérések hiányára, hiszen mindig szükség lesz olyan komponistákra a filmzeneiparban, akiknek a zenéje képes egy filmet nyomasztóvá, rémálomszerûvé tenni, de ugyanakkor lehet rá számítani akkor is, ha például egy bizarr szerelmi románchoz ("Cet Amour Lá" - "Ez a szerelem") kell megható dallamokat szerezni.
     Az egy humort még hírbõl sem ismerõ keresztapa külsejével rendelkezõ zeneszerzõt két cameoszerepben is láthattuk a mozivásznakon. Természetesen mindkettõ Lynch film: egy zongorista szerepében debütált a "Kék bársony"-ban, majd a "Mulholland Drive"-ban mutatta meg stílusosan, hogy hogyan isznak kávét a gengszterek - a megszokottól eltérõ módon. Kétszeres Golden Globe-jelölt, a "The Straight Story"-ért és a "Mulholland Drive"-ért nominálták.

Bíró Zsolt