A romantikus filmek egyik mintapéldányának is szokás tartani az 1995-ben készült Értelem és érzelem című mozit, mely mindenben megfelel a zsáner kívánalmainak, sőt jóval túl is lépve ezeken, egy tökéletes korrajz és mintaszerű regényadaptáció. Jane Austen angol írónő a tizenkilencedik század elején vetette papírra hat regényét, melyből az Értelem és érzelem mellett a Büszkeség és balítélet lett szinte minden romantikára vágyó nő alapolvasmánya. A regények korán a filmesek látókörébe kerültek. Már az 1930-as években elkészültek az első feldolgozások, és az azóta eltelt évtizedekben gyakorlatilag Austen imént említett két regénye lett a legtöbbször filmre adaptált irodalmi mű – talán csak egy-két Shakespeare-dráma vetekszik velük. Ezen feldolgozások sokáig nem különösebben lettek filmművészetileg maradandónak nevezhető alkotások, azonban a kilencvenes évek közepén beindult az Austen-regények minőségi megfilmesítési dömpingje. Először a Büszkeség és balítélet került sorra, mely egy televíziós sorozat formájában hódította és hódítja meg napjainkban is a női szívek millióit. Majd ugyanebben az évben, vagyis 1995-ben, elkészült Ang Lee Értelem és érzelem-adaptációja is, amit rá egy évre az Emma, és nem sokkal később a Mansfield park követett.


Lee karrierje tipikus hollywoodi sikertörténet. A tajvani direktor már anyanyelvén forgatott alkotásaival is sikereket ért el, 1993-ban Az esküvői bankett című filmjét Oscarra jelölték, majd 1994-ben újra az aranyszoborra esélyesek között szerepelt az Étel, ital, férfi, nővel, egy évre rá pedig már kilépve a nemzetközi színtérre, az angol nyelven forgatott Értelem és érzelemmel zsebelt be rengeteg elismerést. A teljesség igénye nélkül: Arany Medvét és BAFTA-díjat kapott ezért a rendezéséért, emellett pedig szinte minden ismert és kevésbé ismert filmes díj jelöltjei között is ott volt. Az alkotás a rendezőn felül számos ismeretlen és addig kevésbé ismert színészt is elindított a sztárrá válás útján. Kate Winslet és Hugh Grant vált világhírűvé a film kapcsán, míg a főszerepben látható Emma Thompson második Oscarját köszönhette a mozinak – igaz, nem a színészi teljesítményét, hanem forgatókönyvét jutalmazták. Ő és Winslet formálja meg a szerelem iránt vágyakozó három Dashwood-lány két idősebbik tagját, akik apjuk halála után anyjukkal és fiatal húgukkal éldegélnek, kissé elszegényedve a vidéki Angliában lévő apró birtokukon. A legidősebb nővér az értelem oldaláról közelíti meg a szerelem keresését, vagyis átgondol, megtervez, precízen kidolgozza minden lépését. Míg testvérét a szenvedély és túlzásba vitt romantika vezérli, életét az érzelmi fellángolások és hullámvölgyek jellemzik. A gördülékeny, jó szerkezetű történet ügyesen maga köré csavarja a nézőt, sőt még az érzelmek ilyen mennyiségű garmadájára kevésbé fogékonyak is jól szórakozhatnak ezen az intelligens mozin.

Ehhez a hamisítatlan angol történethez egy hamisítatlan brit zeneszerző szükségeltetett. Patrick Doyle Kenneth Branagh filmjeihez írt zenéivel bizonyította, hogy jól elboldogul a történelmi, kosztümös filmek aláfestéseivel. Doyle-ról mozis és egyéb munkái alapján elmondható, hogy napjaink zeneszerzői közül a klasszikus zenékhez leginkább közel álló stílust ő képviseli. Feladata nem volt egyszerű, hiszen egyrészt nagyon komoly alapanyaghoz kellett muzsikát varázsolnia, és ott volt még az is, hogy a kilencvenes évek elején a kosztümös-romantikus filmekhez igencsak emlékezetes kompozíciók születtek, gondoljunk csak Elmer Bernsteintől Az ártatlanság korára vagy Richard Robbinstól a Napok romjaira vagy a Szellem a házbanra. Azonban a Doyle-ra nehezedő nyomás csodás zenét szült, és amennyire a romantikus filmek táborában alapnak nevezhető az Értelem és érzelem, legalább annyira kiemelkedő ezen stílus képviselői közül ez a score is.


A műfaj szokásos zenei kelléktára száz százalékig jelen van, így megtalálható benne zongora- és hegedűszóló, de a lágyan szóló fafúvósok is sok önállóságot kapnak. Vannak még régimódi énekes kompozíciók, és egy felejthetetlen szerelmi téma is, azonban a végeredmény ennek ellenére elkerüli a stílus kliséit. Egyedi zenei darabot írt Doyle, olyat, ami koncerttermekben is megállná a helyét, sőt stílusában vetekszik jó néhány korabeli muzsikával. Bár az egyes tételek jól elkülöníthetőek, tehát nem folynak egybe, azonban mégis egy folyamatos egésznek tűnik a zene, ezért részeket nehéz kiemelni. A score nagy hányadát másfél perc körüli trackek alkotják, ezek persze nem is teszik lehetővé, hogy a témák kiteljesedjenek, csupán két tétel, a film a film elején elhangzó "My Father's Favourite", és a mozi vége felé hallható "Throw the Coins" játszik el hosszabban a főbb motívumokkal. Mozgalmasabb nagyzenekari jellegük miatt különösen említésre érdemes pontjai az albumnak az egymást követő "Steam Engine", a "Willoughby" és a "Miss Grey". Ezek a késő barokk tánczenék jellegzetességeit mutató kompozíciók a korszak zeneszerzőinek stílusát idézik meg, abszolút hitelesen. A mű gyakorlatilag az elejétől a végéig régies, idilli angol életérzést áraszt, tipikusan ez érezhető az olyan tételekből, mint a szomorkás "Devonshire" (az albumon az egyik főtéma első prezentálója), vagy a hárfán előadott "Excellent Notion". Két vokális kompozíciót is írt a zeneszerző a filmhez, mindkettőt a szoprán Jane Eaglen előadásában hallhatjuk.


Noha Doyle munkáját gyakorlatilag minden díjra jelölték, amire csak lehetett, ám a zeneszerző ezzel az alkotásával sem tudott győzni, az Oscart például Luis Enríquez Bacalov mára már teljességgel feledésbe merült, a Neruda postásához írt zenéje happolta el előle. Az élet azonban mondhatni kárpótolta Doyle-t, hiszen az Értelem és érzelem aláfestése máig az egyik legnépszerűbb filmzene.