Az 1950-ben született Snoopy a világ egyik legöregebb kutyája, nagy múltja ellenére mégis meglepően sokáig kellett várni egy újabb mozifilmre az 1980-as Jó utat, Charlie Brown!-t követően. Persze felbukkantak hosszabb-rövidebb filmek és sorozatok vele, azonban ezek terepei a tévécsatornák voltak, de végül 2015 végére elkészült a legújabb egész estés alkotás, a Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts film (továbbiakban SCB), a Hortont, valamint a Jégkorszak 4.: Vándorló kontinenst is jegyző Steve Martino irányításával.


Noha azt írtam a Snoopy karácsonya kapcsán készült írásomban, hogy "nagy kérdés, mennyire sikerül átvinni a 21. századi mozikba a kis csapatot, hiszen eddig éppen a rajztechnika egyszerűsége adta meg a tökmagok utánozhatatlan báját", nem a modernizált, számítógépes animációt tartom itt nagy gondnak. Az alkotók érezhetően tisztelték az eredeti címén Peanuts-széria korábbi, még kézzel rajzolt, Charles M. Schulz kreálta univerzumát, habár a 3D-hez kapcsolt 2D-s megoldások annyira passzolnak össze, mint a sebhellyel és napszemüveggel kidekorált Kölcsey képe a többivel egy általános iskolai tankönyvben. A fő probléma az, hogy manapság színtiszta nemtörődömség, sőt egyenesen igénytelenség, ha egy film csak a legkisebbekre gondol. Hiszen míg a Teletubbies hátborzongató elmebetegjeire "rábízhatja" a szülő a nagyon kicsi gyerekét (amennyiben persze nem zavarja az ennek folytán kialakuló fejlődési rendellenessége), egy snoopys mozifilm esetében nincs egérút: apunak vagy anyunak is ott kell lennie, hogy végigszenvedje az egészet. Ők azonban kis eséllyel élvezhették maradéktalanul e produktumot, melyben az alibi történetet (Charlie Brown azzal küzd, hogy megszólítsa az osztályba érkező új kislányt, és... és zanzásítva ennyi) mindenféle ötlettelen, időhúzó szekvenciák dúsítják.

Ugyan gyerekkoromban többször is volt hozzá szerencsém, de fogalmam sincs arról, hogy ma mennyire élvezném például a nagyjából azonos hosszúságú Snoopy, gyere haza! című opuszt. Az biztos, hogy a Snoopy karácsonya közben, melyet két éve, tehát felnőttként láttam, valamiféle jóleső nosztalgikus érzés vett rajtam erőt, bár igaz, az a produkció mindössze húszperces volt. Azonban az aktuális mozi cselekménye is belefért volna kicsivel több mint ugyanennyibe, ám szét kellett húzni nyolcvan percre, hogy a mozikba terelhessék, ez pedig elképesztően feltűnő. Olyan mondvacsinált jelenetek sorakoznak egymás után, mint például egy burleszkes jégen csúszkálásba kifutó sárkányeregetés, Snoopy képzeletbeli szárnyalása házának tetején, mely során ellenfelével, a repülőgéppel támadó Vörös Báróval küzd meg a szeretett kutyalány kegyeinek elnyeréséért, és még sorolhatnám. Mivel tehát ilyen mozzanat nem egy akad, egy kicsit sem tudok mentő körülményeket keresgélni az SCB-nek. Egy kedves családi történetre számítottam, ehelyett én lettem kedvetlen, miután megnéztem. A gyenge forgatókönyvön pedig nem is kell csodálkozni, ha tudjuk, hogy egy ilyesmiben teljesen járatlan trió követte el: Cornelius Uliano eddig csak néhány rövidfilmnél működött közre, tettestársa pedig Schulz két fia lett, akik egyetlen snoopys videofilm után kapták meg e lehetőséget. Annak az igazi szívvel-lélekkel készítésnek a hiánya érződik az egészen, ami Bill Melendez, a milliónyi snoopys széria epizódjait és a korábbi egész estés animációs filmeket jegyző direktor hozzáállását jellemezte, ám ő 2008-ban elhunyt. A 21. századba átültetés tehát – az eredeti művek dicséretes tiszteletben tartása ellenére – bizonyára főleg a legkisebbek tetszését nyerhette csupán el. Persze ez is valami, azonban ma már kevés egy értékes gyerekfilmhez.


Mellőzném a visszatekintést a Snoopy-zenékre, hiszen az emlegetett karácsonyi alkotás kapcsán már minden érdekességet leírtam (ezen írás linkje legalul megtalálható). A kiskutya filmjeinek zenéit jegyző Vince Guaraldi 1976-ban, 47 éves korában elhunyt, ezért már a Jó utat, Charlie Brown!-hoz is más zeneszerzőt kellett keresni. Az akkor bevetett komponistaduó, Ed Bogas és Judy Munsen régóta inaktív, de szem előtt maradásuk esetén sem ők lettek volna felkérve. A score-ért a korábban még csupán súlytalan vígjátékok specialistájaként jeleskedő Christophe Beck lett a felelős, aki mostanában szárnyal, hiszen számtalan jelentéktelen, a zenét sokadrangú összetevőként kezelő korábbi filmje után napjainkban már olyan nagy címek állnak a biográfiájában, mint A holnap határa, A Hangya vagy a Jégvarázs, melyek aláfestése egészen jól idomul a képekhez. Az SCB zenéjéhez Beck természetesen ismét nagyzenekarban gondolkozott, mely 79 tagból állt, kiegészítő zeneszerzőként pedig Leo Birenberg és Zach Robinson segédkezett neki.

"Azokon a Peanuts-filmeken nőttem fel, melyeket a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően mindmáig ismételnek a televízióban. Nagyon kedvelem Vince Guaraldi valamennyi Peanuts-zenéjét, épp ezért próbáltuk megkeresni azokat a helyeket a filmben, ahol felcsendülhetnének, emlékeztetve a nézőket arra, hogy ez még mindig egy Peanuts-mozi, s hogy még mindig van helye az efféléknek a filmben. Számos ponton utalunk a Guaraldi-muzsikákra, vagy egyszerűen a régiekhez hűen újra felvesszük őket" – nyilatkozta a művész a munkálatok kezdetén. Beck pontosan olyan dilemmával szembesült, mint A Rózsaszín Párduc remake-jének idején, hiszen Henry Mancini korábbi szerzeményei rengeteg ember kedvenceivé váltak, különösképpen a főtéma. Ugyanez a helyzet itt Guaraldi klasszikussá nemesedett kompozícióival, melyek kihagyása vagy legalábbis fel nem idézése egyenesen arcul csapásként hatott volna.


A CD első felére helyezve hallható Guaraldi fülbemászó, jazzes megközelítésű három műve. A "Linus and Lucy" című halhatatlan főtéma, a hasonlóképp játékos, dobseprűs és zongorás "Skating", valamint a gyerekkórusos, ünnepi "Christmas Time Is Here" triója kellemes hangulatot válthat ki a kis hősök kedvelőiben. E három kompozíció az album legvégén is megidézésre kerül, immár Beck révén. Az ő "Skating"-je egy vibrafonos, csilingelő harangjátékos, igen élvezetes átdolgozás lett, a "Christmas Time Is Here / Christmas Is Coming (Medley)"-ben a karácsony szelleme egy mediterrán irányba kanyarodva érkezik, a "Linus and Lucy" pedig melankolikusra lassítva lesz nagyszerű. Guaraldi még egy helyen idéződik meg feltűnőbben: a "Carnival Panic / Linus and Lucy" második felében a főtéma talán kicsit lüktetőbben szól az eredetinél, de nem távolodik el attól.


Amennyiben azt a szerethetőséget keressük, ami a fent említettek mindegyikének sajátja, ha nem is hasonlóan emlékezetesen, de megtalálható még a "Charlie Brown in Love"-ban, a "Winter Becomes Spring"-ben és a "Pen Pal Partners"-ben. Beck komponált egy visszatérő, jellegzetesen szárnyaló témát is (melyet például a "Fifi's Theme"-ben és a "Wingwalking"-ban használt fel), a gyerekek motívumaként pedig a "Snow Day" nevezhető meg. Végül eljutottunk azon darabokig, melyek gyaníthatóan senki kedvenceivé nem válnak. Ilyen a "Curse You Red Baron" című harciasság, illetve a hasonló "Never Give Up". Ezek szerepe természetesen megvan az adott jelenetben, azonban itt a legfeltűnőbb a zenében is, hogy az új sztori mennyire messzire került attól az ártatlanságtól, amire egy Snoopy-mozi kapcsán számítanánk.

Két rossz betétdallal is meg lettünk ajándékozva. Flo Rida felvétele a visszataszítóbb, ez az úgynevezett bulidal, egyenesen a rádiók "Úgyis épp ez a szám jött volna, de mindegy, küldjed csak mindenkinek, aki szereti" műsorblokkját megcélozva. Meghan Trainor hasonlóan egynyári száma sem sokkal jobb, mert erősen érezni rajta, hogy kifejezetten a film reklámozásának céljából született, ennek megfelelően a videoklipjébe – lebutított formában – bekerültek a Peanuts-figurák is.


Christophe Beck zeneszerzői képességeibe nem lehet belekötni, hiszen bár nyomta vállát az örökség terhe, a feladatot korrektül teljesítette. Azonban kifejezetten emlékezetesnek csupán az album azon trackjei nevezhetők, melyeket még Guaraldi írt, vagy épp az ő munkáinak átdolgozásai. Nem a nosztalgiázás vakít el, amikor azt írom, hogy míg Guaraldi soundtrackjeit még biztosan fogom hallgatni, Beckét épp ellenkezőleg. Szerzőnk nem akart a klasszikus dallamokkal versenyre kelni, és a film többi alkotójához hasonlatosan tisztelte az alapanyagot, ami dicséretes. Azonban úgy vélem, ez a Peanuts már sem filmként, sem zeneileg nem az, ami miatt ez a világ annyira belopta magát annak idején a nézők szívébe.

Írásunk a CD-változatról készült, a Spotify-on azonban annak rövidített változata érhető el.