"A káosz megfejtésre váró rend." (José Saramago)

A Nobel-díjas portugál író, José Saramago Az embermás című regényére az a Dennis Villeneuve vetett szemet, aki a Felperzselt földdel vált ismertté, hogy aztán 2013-ban az év egyik legemlékezetesebb produkciójával, a Fogságban című gyerekrablós thrillerrel jelentkezzen. Ezt követően annak színészcsapatából magával hurcolta Jake Gyllenhalt (miután Javier Bardem nem érezte magát alkalmasnak a szerepre, Christian Bale pedig nem ért rá), hogy megvalósítsa a bizonyára minimális költségvetéssel rendelkező Ellenséget, mely hazánk mozijaiba okkal nem fog soha eljutni. A sztori mozgatórugója egy történelemprofesszor, Adam (Gyleenhal), aki fásultan, a kialakult napi rutinja szerint éli életét. Amikor egy este megnéz otthon egy könnyűnek ígérkező vígjátékot, döbbenten fedezi fel, hogy az egyik mellékszerepben egy rá kísértetiesen emlékeztető férfit lát. Nyomozását követően rá is akad hasonmására, egy jelentéktelen színészre, s úgy dönt, felveszi vele a kapcsolatot. Ez az, amit nem kellett volna...


Ennél többet szükségtelen is elárulni a történetről, hiszen ez csak egy kiindulópont, melyet Javier Gullón forgatókönyvíró annyira megbolondított, hogy a végeredmény aztán olyasmi lett, ami leginkább egy David Lynch-műre emlékeztet. Itt azonban statiszta és mellékszereplő alig van, főbb karakterből is mindössze négy (a megduplázott Gyllenhaal mellett Mélanie Laurent és Sarah Gadon), de Lynch neve már csak a pár percre felbukkanó Isabella Rossellini okán is felmerülhet, aki a rendező egyik korai filmje, a Kék bársony női főszereplője volt. A szűrővel homokszínűvé tett, szokatlan látványvilággal rendelkező, többnyire égbe nyúló toronyházak lehangolóan kihalt tövében vagy a nappali jelenetek ellenére is félhomályban lévő lakásbelsőkben játszódó Ellenséget sokan blöffnek, öncélú művészieskedésnek fogják tartani. Emellett azoknak is egy jókora csalódás lesz, akiket "A Fogságban rendezőjétől!" szlogen csábít el, mert ugyan az sem volt éppen akciómozi, de itt már elképesztően lassan, sőt néhol egyenesen unalmasan bontakozik ki a cselekmény.

Azonban az, hogy egy filmet az utolsó tíz másodpercét követően teljesen átértékeljek, még soha nem történt meg velem. Mostanáig. Hiszen a lezárás legvége mindent megváltoztat, mert egyfelől elképesztően váratlanul és bizarr fordulattal, hirtelen vet véget mindennek, másfelől – és ez a legfontosabb – arra kényszeríti a nézőt, hogy elkezdjen gondolkodni, megpróbálva összerakni az addigra összerakhatatlannak tűnő puzzle-t. Egy azonban biztos: teljes sikerrel kevesek fognak járni, mert még maga Villeneuve sem ad támpontot, ugyanis a hírek szerint a színészeknek titoktartási nyilatkozatot kellett aláírniuk arról, hogy az egyik fontos, visszatérő elem pontosan mit is jelképez.


A film score-ját – felületes meghallgatást követően, illetve a hozzá tartozó jelenetek ismerete nélkül – bizonyára sokan jelölnék a legbosszantóbb filmzenék képzeletbeli Jonny Greenwood-díjára. Azonban a "mester" munkáival (és most jussanak eszünkbe e ponton a Vérző olaj vagy a The Master alatt szóló valamik) ellentétben itt már a film megnézése előtt is felismerni, hogy a legutóbb a Martha Marcy May Marlene-nél felbukkanó duó, Danny Bensi és Saunder Jurriaans kompozíciói esetében nem feltétlenül céltalan improvizációról vagy a koncepció hiányának leplezéséről van szó. Ebből kifolyólag tehát nem rossz, inkább csak valami szokatlan dolog született. Az Ellenség score-ja ugyanis a minimalista filmzenék új dimenziójából való, melyre talán még az avantgárd kortárs zenék kedvelői is elismerően bólogatnának (a legsúlyosabb esetek még talán táncolnának is rá). Ha kortárs zenei értelemben semmi szokatlan nincs is az albumon, filmzenei értelemben attól még egy kísérleti darabbal állunk szemben. A lemezen tehát nem olyan szerzemények sorakoznak egymás után, melyeket bárki is szeretne rögtön újrahallgatni, de a céltól ezúttal egyértelműen a legmesszebb állt az, hogy hallgatóbarát legyen a mű.

A fentiek alapján nem meglepő, hogy aki kifejezetten dallamra vágyik, annak egészen a záró "Repetitions"-ig kell várnia. Ez a vonósokra írt mű egy sötéten szép, leginkább Angelo Badalamentit idéző darab (újabb lynches párhuzam), de amiket előtte hallunk, azok tényleg távol állnak a dallamosságtól. Ami közös bennük, az az, hogy önmagukban ugyan nem feltétlenül félelmetesek, de ez csupán amiatt van, mert nem valami kemény lélektani horrorhoz társítjuk e sivár hangulatképeket, hanem az Ellenséghez. Hiszen már az egyórányi kellemetlen érzést garantáló score-t indító "The Dark Room" is sokkal keményebb menet lenne már önmagában is, ha például a Mulholland Drive-hoz kötnénk, míg a "The Dream" olyan, mint hogyha Howard Shore egyik kimaradt, némileg gyengébb szerzeménye lenne A sejtből. De az Enemy nem horror, és a zenéje sem teszi azzá, az azonban biztos, hogy nagyon fenyegető hangzású anyagról van szó.


A csupán néhány zenész közreműködésével létrejött soundtrack háromnegyedét az éjfekete és barátságtalan, rézfúvósok mormogását különféle neszezésekkel és zörgésekkel kiegészített kompozíciók jelentik, melyek hallatán fényforrás nélküli alagútban érezhetjük magunkat. Ilyen például a "The Search Begins", a "Rathburn Road", az "I Think You Know", a "Soft Revenge" vagy az "I Know Who You Are". Időnként felbukkanó szereplők a vonósok, illetve a klarinét - utóbbi hallható például a "Control"-ban vagy a "Curiousity"-ben. Néhol zaklatott vagy alig érzékelhető dobütemek fokozzák a nem éppen vidám hangulatot ("Motel Double - Realization", "The Scar - A Good Bad Idea"), míg a "Helen" idegcincáló vonósaival azért némileg beköszön Greenwood szellemisége is. További trackeket viszont szükségtelen kiemelni, hiszen az album mindvégig ugyanazon vonal mentén halad.


Ugyan a Milan Records jóvoltából Danny Bensi és Saunder Jurriaans szerzeményét a filmtől külön is megismerhetjük, kérdés, hogy a mozi eleve kimutathatatlan létszámú nézőtáborában hányan vannak azok, akik önmagában is szívesen meghallgatnák. Bár Jóhann Jóhannssonnak köszönhetően már a Fogságban alatt sem éppen populáris kíséret szólt (ennek ellenére 2013 egyik leghatásosabb score-ja lett), de a duó révén ezúttal még depresszívabb iránnyal találkozhatunk. Az aláfestés legalább olyan ráérősen csordogál, mint maga a film, azonban egyúttal fel van vértezve a legeltaláltabb filmzenék egyik jellemzőjével, azaz képes a jelenetekhez sajátos atmoszférát adni. Sivárat és érzelemmenteset ugyan, de képes, így tehát mindenképpen sikeres vállalkozásról beszélhetünk. A score-ra a The Walker Brothers betétdala teszi fel a pontot (mely két instrumentális téma társaságában csak az iTunes-verzióra került fel), hiszen ez a Quentin Tarantino-féle soundtrackeket idéző, látszólag a képből kilógó, valamiért mégis tökéletesen ideillő felvétel úgy zárja a filmet, mint hogyha a direktor nevetné ki vele a fejét tanácstalanul vakaró nézőt.

Írásunk a tengerentúlon megjelent CD-ről készült, a Spotify-on azonban annak európai piacra szánt borítóképpel rendelkező, két trackkel rövidebb változata érhető el.