Jay Billington Bulworth képviselő (Warren Beatty) sokadik újraválasztási kampányát csinálja végig, ám a drága kampányvacsorák, a giccses rendezvények és a folyamatos hazugságok lassan az agyára mennek, depresszióba és kiszámíthatatlanságba kergetik. Kampánystábja legszívesebben elzárná a politikust a külvilágtól, mert egyre zavarodottabb beszédei csak az esélyeit rontják. Bulworth azonban egy éjszaka megszökik, és felfedez magának egy vadonatúj világot: a gettórapet! A képviselő teljesen új életszemléletet kap, beszédeiben a mániákus jelölt szókimondó és merész lesz, gyakran rapben adva elő mondandóját. Az unalmas politikába üde színfoltot hozó jelöltnek nagy népszerűséget hoz a stílusváltás, ráadásul egy csinos kampányaktivistával (Halle Berry) is összejön. Az egyetlen probléma, hogy mélyrepülése során már megrendelt egy bérgyilkost saját maga ellen, akit elfelejtett lemondani...

Mint sejthető a történetből, a
Bulworth – Nyomd a sódert! tele van rapdalokkal, és nem is akármilyen előadókat toboroztak hozzá. A dalok előfordulása változatos: van, amelyik bárokban csendül fel, mások élőben hangzanak el, sőt néha maga Warren Beatty is rapre fakad. Az ezeket a felvételeket tartalmazó CD-t az Interscope Records adta ki, a lemezről pedig több dal is toplistás sláger lett, például LL Cool J "Zoom"-ja és a Pras & Mya duó "Ghetto Superstar"-ja. Az album elég szépen fogyott, pár hónappal később azonban megjelent egy másik lemez az RCA kiadó gondozásában, mely az instrumentális muzsikát tartalmazza. Valamikor ekkor derült ki számomra, hogy a dalok mellett score is volt a filmben, mivel ez többszöri nézés után sem tűnt fel. Pedig a zene létezésén kívül csak az volt nagyobb meglepetés, amikor megtudtam a komponista nevét.
Miért? Ez volt az első kérdésem, amikor a borítón megpillantottam Ennio Morricone nevét. Általában a fiatalabb generáció feladata, hogy ilyen filmekhez két rapszám közé R'n'B típusú tölteléket szerezzenek, ezért meglepő itt a legendás olasz mester felbukkanása. A készítők szándéka szerint Bulworth és rappelő új barátai az élet különböző területeiről származnak, ezért szükséges két különböző, egymástól elütő zenei világ egybemosása az alkotásban. Erről az ötletről azonban nem szóltak Morriconénak, így a szerző abban a tudatban írta meg a score-t, hogy pár dalon kívül más idegen elem nem szerepel majd benne. Az utómunkálatok során aztán a komponista anyagának nagy részét kidobták, és rapdalokkal helyettesítették. A filmben így természetesen elsikkad a score, de az RCA megmentette az enyészettől az anyagot, és kiadták Morricone nagyrészt felhasználatlan munkáját. Érdemes volt?

Munkáját a lemezen két szvitbe rendezték, melyek közül az első az erősebb válogatás. Ez tartalmazza Morricone tematikus anyagát, mely önmagában nem túl eredeti, de kellemes háttérzene, néhol kiváló ötletekkel megfűszerezve – egybemosva azonban veszít a hatásából. A szvitben néha felbukkan két énekes is, de az Amii Stewart–Edda Dell duó egyik tagjának nincs hangja, és gyakran ügyetlenkedik a bonyolultabb hajlítások során. Ideális esetben a zene az albumon fejlődne s haladna egy kezdő- és egy végpont között, de a
Bulworth kísérete ilyen formában prezentálva inkább egy óriáskerékhez hasonlít. A vokálos darabokban mintha csak az aláfestés változna, így minden harmadik percben olyan érzése támadhat a hallgatónak, hogy erre már bizony járt egyszer.
Fejlődést/haladást a második szvittől már nem is lehet elvárni – míg az előző track valamilyen szinten működő témákat vonultat fel, a második nem sokkal több egy ötletbörzénél. A 25 perces egyvelegbe Morricone funkcionális zenéi kerültek, melyek nagy része szintén nem hallatszott a produkcióban. Alapjában véve ez a track is elég kellemesen indul; érdekes kísérlet végighallgatni, hogyan mixeli újra Morricone saját nagy sikerű műveit. Már az első percben kiderül, hogy milyen, ha az
Aki legyőzte Al Caponét ritmusalapjára rákeverik a harmonikás dallamot a
Volt egyszer egy vadnyugatból. Az ütemes darab kellemes kezdettel rendelkezik, de négy – variáció nélküli – perc ugyanabból az ötletből elég sok, utána pedig még nehezebb lesz a hallgató dolga. A lemez előrehaladtával a muzsika túlságosan elaprózódik, egyre több az egy vagy akár félperces szösszenet, melyek között semmilyen kapcsolat nincs – ilyen tempóban soha nem hallhatunk végig kifejlődni egy motívumot, mivel rögtön érkezik egy másik tétel, amelynek semmi köze az előzőhöz. Nem utolsósorban itt is előfordul az óriáskerék-effektus, így ha netalán ráakadunk egy részre, amely tetszik, dönthetünk, hogy visszatekerünk vagy várunk-e három percet, amikor is elismétlik. Nyilvánvalóvá válik, hogy az album producerei az utolsó másodpercig fel akarták használni a komponált anyagot, ezzel azonban csak a zene gyengébb részeit hangsúlyozták ki, a jó dolgok pedig elrejtőznek a 25 perces track részleteiben.

Bár elsősorban az albumot értékelem, felvetődik a kérdés: miként illeszkedik a filmbe Morricone zenéje? Sajnos nem túl jól. Egyrészt műve nagy hányadát fel sem használták a mozgóképben, így nem várható el tematikus fejlődés a score-tól. Az igazi baj, hogy a végül kiválogatott részek is kilógnak a rapdalok közül, egyszerre két zenei világ van jelen a filmben, melyek ebben a formában nem illenek össze túlságosan. Bár néhány darab (mint például a szerelmi jelenetekhez írt téma) kétségtelenül hatásos, a rap tényleg elzárja az érvényesülés útját. A legszomorúbb pillanatok azok, amikor Morricone zenéjére szó szerint rákevernek egy rapalapot, ami így együtt és egyszerre hallgathatatlan. Az albumot önmagában csak Ennio Morricone rajongóinak ajánlhatom, illetve azoknak, akik szenvedélyesen gyűjtik a nagy zeneszerzők butuska munkáit – a
Bulworth aláfestésének méltó helye lesz Angelo Badalamenti
Karácsonyi vakáció ihlette
filmzenéje mellett.