Az elmúlt években gyakran felmerült bennem, hogy kiknek is készít filmet Hollywood. A különböző franchise-okat, rebootokat, feldolgozásokat még megértem (ha egyetérteni nem is tudok velük), és egy-két merészebb ötlet is utat törhet magának a stúdiórendszer berkein belül, de az egyértelműen B és ZS kategóriás filmek nagyvásznon történő megidézése előtt értetlenül állok. Ezek ugyanis nem szólnak másnak, mint az elvetemült filmrajongóknak, és éppen ezért nagyon ritkán sülnek el jól, maximum akkor, ha egy bizonyos Quentin Tarantino csodás műfaji egyvelegben olvasztja őket össze. Az említett exvideotékás országos cimborája, Robert Rodriguez Grindhouse mozija, valamint két Machete-filmje a maga nemében persze felvállaltan elborult szórakozás (szemben mondjuk az Asylum-termékekkel), ahogy nemrég a zseniális The Guest is remekül megidézte a műfajt, de ezek a zsáner elvakult rajongóin kívül nem sok mindenkit izgatnak. Viszont legalább kialakul egyfajta kultstátusz körülöttük, aminek hála képesek huzamosabb ideig fennmaradni az emlékezetben.

A Féktelen harag viszont abszolút nem illik ebbe a társaságba. Egyértelműen B-filmnek készült, de nem elég szórakoztató vagy önironikus ahhoz, hogy egy kicsit is a bűnös élvezet kategóriába lehetne sorolni. Pedig a történet adná magát, miszerint Milton (Nicolas Cage) megszökik a pokolból, hogy megmentse a lányát egy gyilkos szektától, akik fel akarják áldozni, hogy ezzel idézzék elő a Sátán eljövetelét. A férfinak a segítségére van egy csinos pincérnő is (Amber Heard), miközben a Sátán egyik szolgája, a könyvelő (William Fichtner) is a nyomában lohol, hogy visszavigye a pokolba.


Ha a sztori így leírva kellően elborultnak is hat, a film gyakorlatilag az első húsz perc után kifúj és nem is talál vissza. A szebb napokat megélt Nicolas Cage ismét faarccal döngöli földbe színészi munkásságát, és szemmel láthatóan most is olyan alacsony volt a büdzsé, hogy a fodrászon spóroltak, míg Amber Heard egyértelműen a biodíszlet szerepét tölti be. Egyedül William Fichtner játéka az, ami igazán szórakoztató, ismét igazolva azt a tényt, hogy egy remek karakterszínész, aki ha a filmet megmenteni nem is tudja, de képes kitűnni belőle.

Legalább a készítők következetesek voltak, ami a zeneszerző-választást illeti, és egy igazi B-filmes veteránt, Michael Wandmachert kérték fel a score megírására. Wandmacher a filmzenei pályáját a Jackie Chan nevével fémjelzett Istenek fegyverzete angol verziójával kezdte (ugyanis az ázsiai filmek, sorozatok hazájukon kívül gyakran kapnak külön, az adott piac ízlésvilágának jobban megfelelő zenét), még 1986-ban, de több mint tíz évet kellett várnia, mire az 1992-es Sárkányikreknek – szintén Channel a főszerep(ek)ben – elkészíthette az angol átiratát. Persze Chan hazájában forgatott mozijainak a zenei újrahangolása mellett olyan "klasszikusok" aláfestéséről is gondoskodott, mint a Cry Wolf – Kiálts farkast! és A gyilkos emelet, de a hazai moziközönség is találkozhatott a nevével néhány felélesztett és plusz dimenzióval támogatott horror stáblistáján, mint például A Megtorló: Háborús övezet, a Véres Valentin vagy a Piranha 3D. Ezekből is kitűnik, hogy a szerzőt nem feltétlenül a minél komplexebb zeneiség okán hívták ezekhez a filmekhez.


A Féktelen harag kapcsán is elmondható, hogy egy egyórás metalalbum az egész, amely a film alatt hellyel-közzel meg is állja a helyét, de a képektől elkülönítve, ha nem is idegtépő, de unalmas. Ezt némileg a műfaji jellegzetességnek és az ebből fakadó repetitív megoldásoknak tudom be, ugyanis a szerző minden mozgalmas jelenetnél szólt a helyi rockbandának, hogy püföljék a dobot és nyúzzák a basszusgitárt. Ez egyszer-kétszer még kifejezetten szórakoztató is tud lenni, mint például a "Revolutions Per Minute" valóban élvezetes kavalkádjában, ugyanakkor az egész albumból hiányzik az egyéniség, ami pedig található benne – ám ez így is a zérus felé konvergál – azt úgy hívják, hogy Hans Zimmer.

A modern akciózenék pápájának két munkája is felidéződik. A Cage alakította főszereplő motívuma ("Milton") ugyanis kísértetiesen emlékeztet Zimmernek a Mission: Impossible 2-höz szerzett művéből a Dougray Scott alakította Ambrose vezérdallamára. Azonban a legszembetűnőbb másolást Wandmacher a "Mass vs. Acceleration"-ben követi el, amely az egy évvel korábbi Eredet "Mombasa" című tételének rockos átirata. És jelen esetben nem arról van szó, hogy emlékeztet Zimmer adrenalinpumpáló trackjére, hanem egy az egyben ugyanaz, csupán rockosra hangszerelve. Ráadásul az átlagosan alig egy-két perces tételek rendkívül csapongóak. Ha pár pillanatra felcsendül egy sötéten kántáló férfikórus ("The Iron Godkiller", "The Bridge"), annak gyorsan átveszi a helyét a lélektelen ambient hangzás, vagy az elengedhetetlen basszusgitár és a dobok. Utóbbira akad azért kellemesebb példa is, legalábbis az összképet tekintve. A "The Good Little Followers"-ben a szerző legalább képes arra, hogy az említett hangszereket arra a bő másfél percre egyensúlyba hozza, a nyitó track "Full Frontal Shotgun" is még bizakodásra ad okot, ráadásul a könyvelő motívuma ("The Accountant") remekül kifejezi a karakter higgadtságát és ráérősségét.


Wandmacher szerzeménye eme kevés pozitívum ellenére is rendkívül széttöredezett a hirtelen, egy-egy tracken belüli éles váltások, vagy pedig a több szerzeményen át tartó monoton hangzás okán. Ezért is állok némileg értetlenül azon kevés külföldi kritika előtt, amelyek többnyire pozitívan nyilatkoznak a műről, jótékonyan szemet hunyva az Eredet-másolat felett, és aminek az az egyetlen érdemi pozitívuma, hogy valamivel jobb, mint az a celluloidtemető, mint amihez készült.