A cápás filmek zöme okkal úszik el világszerte a mozik mellett, hiszen a legtöbbjükre kimutathatatlanul alacsony összeget fordítanak, ami az esetek szinte száz százalékában egyet jelent a B, de inkább C – vagy még lejjebb lévő – kategóriával. Csapnivaló, az illúzió minimális megteremtésére is képtelen CGI jellemzi ezeket, valamint olyan ifjú, nem véletlenül ismeretlen színészpalánták, akikről lerí, hogy feltehetően ők maguk is kellemetlennek érzik a közreműködést, ám úgy vélhetik, még a legnagyobb sztárok is kezdték valahogy. A zátony főszereplőjében nem találhatunk kivetnivalót: a forgatókönyv által egyáltalán nem kímélt Blake Lively hitelesen szenved. Felskiccelt háttértörténete révén szimpátiánk hamar az övé lesz, hiszen nem unatkozó milliomoscsemeteként, hanem érzelmi okok miatt megy Mexikó egyik eldugott partvidékére szörfözni, hogy aztán a címbeli helyszínen ragadjon, mely körül egy óriási, a vérére szomjazó bestia köröz, neki pedig a dagály beállta előtt ki kell találnia valamit a túléléshez.

Ahhoz, hogy az efféle mozikat maradéktalanul élvezhessük, félre kell tegyük a főleg természetfilmes csatornák jóvoltából tágított ismereteinket, és el kell fogadnunk a történet saját(os) logikáját. Akik erre jelen esetben képtelenek voltak, és rendületlenül keresték a National Geographic logóját valamelyik felső sarokban a mozivásznon, azok minden bizonnyal bőszen tépkedték hajszálaikat filmünk kitartó, bosszúra éhes antihőse láttán. A helyzet viszont messze nem olyan tragikus, mint egyes horrorokban, amikor a cápa teljesen leállíthatatlan, és már-már taxiba ül ahhoz, hogy felkeresse a magát biztonságban tudó emberi ellenségét, lásd Cápa 4. – A cápa bosszúja. Ha tehát annak tudatában nézzük a megbízható direktornak számító Jaume Collet-Serra (Az árva, Ismeretlen férfi, Non-stop) A zátonyát, hogy nem David Attenborough volt a szaktanácsadó, akkor a szörfözés szépségeit bemutató, nem túlzottan lebilincselő felvezetést követően a behatárolt játékteret és a vadász/préda témában rejlő lehetőségeket egészen jól kihasználó, tetszetősen fényképezett alkotással szembesülhetünk.


Három betétdal került a produkcióba: Lou Reed közismert "Walk on a Wild Side"-ja Albert Pla átdolgozásában, spanyolul csendül fel a titkos helyre vezető utazás folyamán, míg a Neon Jungle lánykvartett "Trouble" című elektropopja az első nagy hullámlovaglás alatt, Sia idei albumáról a "Bird Set Free" pedig a stáblista kezdetén szól. Míg ezek mindegyike helyet kapott korábban lemezen, a film instrumentális zenei anyaga semmilyen formában nem jelent meg, és valószínűleg már nem is fog, bár a rajongókat vigasztalhatja, hogy Marco Beltrami munkájából (melybe négyen is besegítettek neki) a honlapján, illetve a Youtube-on is meghallgathatunk bő negyedórányit. A szerző oldalán eredetileg egyébként tíz tétel szerepelt, mely szám egyszer csak valamiért hatra csökkent.

Collet-Serra házi zeneszerzőjének sokáig John Ottman számított, aki a rendező előző thrillerjénél, a 2015-ös Éjszakai hajszánál már nem volt jelen (bár a komponista abban az egy évben egy mozifilmet sem jegyzett, az ok sokak szerint az X-Men – Apokalipszisre készülés lehetett, melyhez aztán nemcsak fantasztikus muzsikát írt, de a vágója is volt). Míg akkor majdnem Alan Silvestri, ám végül Junkie XL lett az Ottman-pótlék, most Marco Beltrami következett, aki egy körülbelül harmincperces score-t írt. Nem lepne meg, ha a neve A zátonytól annyira nem is távol álló Életem a szörf okán merült volna fel, ahol szintén egy szörfös lány nézett szembe egy cápával, csak míg az egy valós eset utóhatását feldolgozó dráma volt, ezúttal kifejezetten a támadás áll a középpontban. Beltrami tehát most nem az akkor használt hawaii hatású, felemelő megközelítés mellé tette le a voksát, bár természetesen ezúttal is hallunk nyugodt kompozíciókat. A partra érkezéskor egy nem visszaidézhetően dallamos, mégis kellemes, a természet szépségét jól visszaadó, atmoszférateremtő mű szól, melybe jól illeszkedik még a sirályok sivítása is. Szintén ez a stílus jellemzi azokat a pontokat, ahol a főhős Nancy még az életét megváltoztató események előtt áll, vagy épp a húgával és apjával beszél telefonon, de a zátonyon heverő lány kimerültségének érzékeltetésére is ilyesmi szolgál, míg a szörfözés önfeledt pillanatait ütemesebb elektronikus szerzemények kísérik.

​
A score keletkezési körülményeiről semmilyen információra nem bukkantam, de úgy tűnik, hogy nem az élő hangszerek terepe ez, a hangkeverés viszont annyira hozzáértő kezekre vall (konkrétan Beltramiéra és állandó munkatársáéra, Buck Sandersére), hogy hangminta és elektronika ide vagy oda, egyszer sem érezhetjük azt, hogy zavaróan műanyag lenne a produktum. Az izgalmasabb pillanatok alatt hallható feszült, csellómorajlásra és hegedűsikításra emlékeztető megoldásokat és dobtaktusokat tartalmazó darabok érdekessége, hogy noha nem egy A kategóriás szerzőre tippelnénk elhangzásukkor, mégis egészen tűrhetően működnek egyes jelenetekben. Mindazonáltal az egész score-ról az jutott eszembe, hogy olyan, mintha csak valami szívesség szülte volna: nem kell a szerzőnek letagadnia, de olyasmit azért kihallani belőle, hogy a rendelkezésre álló feltételek mindössze ennyit engedélyeztek. Az interneten erre-arra felbukkanó, "Nancy's Speech" címre keresztelt szép felvételt azért érdemes meghallgatni, míg a stáblista alatt felcsendülő ötperces szvit a teljes műről ad keresztmetszetet.
 

2017-ben sem maradunk hasonló túlélősztori nélkül, hiszen érkezik a 47 Meters Down, melyben Mandy Moore kerül reménytelen helyzetbe egy cápaketrecben. A score-t a sok jót eleve nem ígérő tomandandy duó fogja írni, s filmzeneileg ekkor sem számíthatunk túl érdekesre, mert ez a téma valószínűleg senkinek nem ad kellő teret vagy inspirációt egy kiváló muzsikához – leszámítva John Williamst.