Ha egy filmben már az első percben belecsapnak a lecsóba, akkor abból kisülhet meglepően jó dolog is (mint történt ez például a Szemfényvesztők esetében), de a másik véglet az, amikor aránytévesztés miatt az egész produkció mindössze annyit ér, mint a belecsapás után szétfröccsent lecsó, amely fogyaszthatatlanná válik. A Versenyfutás az idővel utóbbi esetre példa, és biztos vagyok abban, hogy idén ennél rosszabb filmet már nem fogok látni. De várjunk egy kicsit, hisz még csak február van... Nem, nem fogok látni.

Brent Magna (Ethan Hawke) valaha autóversenyző volt, és bár visszavonult, képességeit most ismét kamatoztathatja. Ugyanis egy titokzatos férfi hívja fel, aki közli vele, hogy mostantól csakis az ő utasításait követheti, ha pedig nem így történne, annak túszként fogva tartott felesége fogja kárát látni. Magna emiatt ül be egy felturbózott és bekamerázott sportkocsiba, hogy a nyomába szegődött rendőrséget kicselezve, a körülmények áldozataként utastársává váló fiatal lány (Selena Gomez) társaságában nyaktörő tempóban száguldozzon Szófia utcáin a hang diktálta őrült feladatokat teljesítve, így próbálva megmenteni felesége életét.


Ethan Hawke halálos iramban próbált Vin Diesel és Paul Walker nyomába lépni, csak épp rossz társaságba keveredett, Courtney Solomon alkotásában ugyanis minden benne van a „Hogyan ne?” kézikönyvből. Az idő fenyegető szorítását felhasználó, valós idejűnek ható történés elméletben egy akciófilmnél képes az izgalmakat fokozni, ám az az igazság, hogy a Versenyfutás az idővel annak ellenére unalmas és érdektelen az első perctől az utolsóig, hogy szinte egyetlen pillanatnyi üresjárat nincs a cselekményben, ennek oka pedig – többek között – a monotonitás. A játékidő teljes egészében a szerepében abszolút hiteltelen, ellenszenves Hawke (akiről semmit nem tudunk meg, csak azt, hogy nagyon kemény fickó, elvégre fogpiszkáló lóg ki a szájából) száguld a kocsijával, ütközik, továbbmegy, ütközik, továbbmegy, ütközik, majd továbbmenne, de előtte még ütközik egyet – ez pedig hamar álmosítóvá válik. A fő gond viszont az, hogy elképesztően nevetségessé is. Amikor egy forgatókönyv onnan indul ki, hogy feltétlenül meg kell lennie az új Guinness-rekordnak, már ami az ugyanazon mozgóképben összetört járművek számát illeti, az már nem a legígéretesebb kezdet, de ha ehhez még olyan nevetséges túlzások is kapcsolódnak, mint ez esetben, akkor aztán tényleg paródiává süllyed az egész. Ebben a rendkívül igénytelen képi világú filmben minden felbukkanó autó szanaszét törik (lehetőleg előtte láthatatlan rámpára futva, mert úgy az igazán látványos), ahogy minden fel is robban, amit csak fel lehet robbantani, s amikor egy robbanást Solomon csak úgy érez teljesnek, ha azt még egy abba beledőlő oszlop is tetézi, akkor aztán már tényleg nem tehet jobbat a néző, mint hogy az egészet a Csupasz pisztoly legújabb epizódjának veszi. Amennyiben Frank Drebin hadnagyot képzeljük a volán mögé, talán valamivel jobban szórakozunk a gátlástalan túlzások filmjén, de azt kétlem, hogy a stáb dicséretként fogná fel, ha a nézőktől a körmök tövig rágása helyett a fejcsóválást, vagy esetemben a hangos röhögést kapná reakcióként.

A zeneszerző, Justin Caine Burnett nem keverendő össze a szintén komponista T-Bone Burnett-tel: míg T-Bone egy Oscar- és Golden Globe-díjas dalszerző (mindkettőt az Őrült szívért kapta), addig kollégáját egy jó darabig még biztosan nem fogják jelölni semmire sem. Justin a Hans Zimmer fémjelezte Remote Control Productions berkeiből érkezett, és ugyan pár önállóan jegyzett filmzenéje már van, ismert mozit a pályáján mégis csak úgy találunk, ha a Zimmerhez és főleg Harry Gregson-Williamshez köthető darabokat említjük meg: ilyen a Gladiátor, A fülke vagy a Tolvajok városa, melyek zenéjének megszületésében kiegészítő komponistaként vagy zenei programozóként segédkezett. Solomon eddigi három, rosszabbnál rosszabb rendezéséből hivatalosan csak kettőnél dolgozott (a másik a rendező színvonalas biográfiájába tökéletesen illeszkedő Sárkányok háborúja), de nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az An American Hauntingot zeneszerzőként jegyző, titokzatos Caine Davidson is Burnett, csak épp álnéven – talán azt a filmet már ő is vállalhatatlannak tartotta. Egy alteregó itt sem ártott volna, hogy később aztán az egészet le lehessen tagadni, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mozi színvonalánál azért a score sokkal vállalhatóbb lett.


Mivel Burnetten kívül sem a stáblistán, sem a lemezborítón nincs feltüntetve semmilyen utalás a közreműködő zenészekre, hamar egyértelművé válik az egyébként is jól hallható, azaz hogy a score teljes egészében szintetikus. A számítógép és a szintetizátor szerencsére még mindig nem képes elvenni a hús-vér zenészek munkáját, s egy jó darabig még nem is fogja, ezen a soundtracken is egy sikertelen próbálkozást hallunk. Az ilyen műanyag hangzásvilággal az a legnagyobb probléma, hogy a vonósok kiváltására szolgáló vonósimitációk gyakran közelebb állnak a kétségbeesett cincogáshoz, mint valódi hegedűkhöz, de itt vannak további gondok is.

A főtémát a „Cameras”-ban hallhatjuk először, amely egy szimpla, de felvezetésnek ideális, lüktető track. A további bő harminc percben aztán szinte mindvégig ezt a monoton, vonósokat utánzó, dobütemekkel kiegészített stílust kapjuk, ha nem konkrétan a dallamot, akkor a jelleget tekintve. Ilyen például a „Head on Collision”, a „Suicide Mission”, az „In Control”, a „Heavy Traffic”, a „Grenade Pursuit”, a „Powerplant” és részben a „Loop the Cameras” című track, a főtémát pedig a legvégén hallhatjuk „That's Not My Phone”-ként is. A további szerzemények sejtelmesebbek, visszafogottabbak, egyben még feledhetőbbek lettek: az olyanok például, mint a „Hilltop”, a „Sophia Bulgaria” vagy a „Mapping Out a Route” többnyire akkor hallhatók, amikor a főhős félreáll üldözői elől, netán valahol lefékez egy kis időre a telefonos hang instrukcióit követve. A kiadványt a „Sing Now” című bluesos betétdal zárja, amelyet Burnett az ezt előadó énekesnővel, Allison Beallel közösen írt. Ez egy egészen működőképes felvétel, de annyira azért nem, hogy megkapjuk bónusz trackként, úgynevezett "Rock n Roll" verzióban is az akusztikus után, mert a kettő között nem sok különbség van.


A Varése Sarabande kiadásában, ezres példányszámban megjelent score valószínűleg nem került a kiadó eladási sikerlistájának élére, hiszen még az sem mondható el róla, hogy a film alatt jól működik, mivel a legtöbbször elnyomja a kocsik motorjának bőgése és a robbanások zaja. Ezek az instrumentális szerzemények egyébként is meglehetősen egyhangúak, ami miatt a szerző okolható, a műanyag hangzást viszont a szükség szülte, hiszen a 18 millió dolláros gyártási költség Hawke-ra,de főként a széttörhető autókra ment el. Az biztos, hogy nem lenne ennyire szegényes a hangzás, ha egy, akár csak kisebb szimfonikus zenekart kapott volna a szerző, netán legalább élő hangszereket is bevet (például gitárt, melyen ő maga is játszik), hiszen míg kollégája, Trevor Morris, a Tudorok zeneszerzője ilyen körülmények között is képes volt már többször jól megoldani a majdnem valódinak hangzó álszimfonikus zenekar kérdését, Justin Burnettnek ez itt sajnos nem igazán sikerült.