A cápákkal kapcsolatos mozik a legritkábban szólnak egyes fajtáik veszélyeztetett mivoltáról, esetleg arról, hogy bizonyos egyedeik fogak híján planktonnal táplálkoznak, vagy hogy csupán fajuk alig tíz százaléka veszélyes az emberre. E témák kivesézése a természetfilmesekre maradt, akik a mozis kollégáik ténykedése által keltett sztereotípiákkal is kénytelenek megküzdeni, a vásznon ugyanis e lények majdnem mindig gyilkológépnek vannak beállítva. A téma etalonjának évtizedek óta Steven Spielberg Cápája számít, s bármennyire is igyekeztek az ezt követő művek eltávolodni tőle, a klasszikushoz történő viszonyítás majdhogynem elkerülhetetlen. Bár a megtörtént eseményeken alapuló Életem a szörf és a Nyílt tengeren éppúgy az átlagtól eltérően közelítettek a témához, ahogyan a fiktív A zátony is, a zsánerre inkább az olyan középszerű produktumok jellemzőek, mint a Cápa folytatásai, a Háborgó mélység, a Cápák éjszakája, ám akad sokkal alacsonyabb, celluloidtermékként jellemezhető szint is, hála a Sharknado-szériának, A cápa visszavágnak, a Gyilkos cápa vs. óriáspolipnak és brutálisan blőd társaiknak. 2018 derekától ez a lista a The Last Sharknado: It's About Time-mal, valamint a Jason Statham főszereplésével készült Meg – Az őscápával bővült, melyek közül előbbi nívótlansága borítékolható volt, utóbbi pedig meglepően jól teljesített a pénztáraknál.


A rendezői széket Jon Turteltaub foglalta el, a forgatókönyv pedig Steve Alten azonos című kötetének (amely hazánkban Meg, a jurassic cápaként éppúgy megjelent, mint Meg – Az őscápaként) adaptációja, melynek filmes jogait először a Hollywood Pictures birtokolta, ám mivel a megvalósítást folyamatosan halogatták, a jog idővel visszaszállt az íróra. Ezt követően a New Line Cinema mutatott érdeklődést, és úgy volt, hogy a Jan de Bont–Guillermo del Toro páros közreműködésével tető alá is hozzák a projektet, ám próbálkozásuk megfeneklett. 2015-ben a Warner Bros. háza táján vetődött fel a téma, a rá következő év októberében pedig kezdetét is vette a három és fél hónapig tartó forgatás. A főbb karaktereket Statham mellett Li Bingbing (A tiltott királyság), Rainn Wilson (A hivatal), Ruby Rose (John Wick: 2. felvonás), Cliff Curtis (Fear the Walking Dead), Page Kennedy (S.W.A.T. – Különleges kommandó), valamint Winston Chao (1911) személyesítik meg, akik mindent megtesznek a huszonhárom méter hosszú CGI-fenevad levadászása érdekében. Bár e kaland sem tobzódik dicséretekben, pénzügyi szempontból meglehetősen jövedelmező lett, a kritikusokkal ellentétben tehát a közönségnek bejött az adaptáció. A Meg – Az őscápát a legegyszerűbben sablonokra épülő nyári popcornmoziként tudom definiálni, aminek tökéletesen megfelel, hibái ellenére ugyanis remekül el tudtam vonatkoztatni nézése közben a hétköznapok forgatagától.

Turteltaub rendezései nemcsak stílusukban térnek el egymástól, hanem amiatt is, hogy projektjeit majdnem mindig más zeneszerzőre bízza. Ennek folyományaként Thomas Newman (A csodabogár) éppúgy jegyez vele filmet, mint Hans Zimmer (Jég veled!), Randy Edelman (Aludj csak, én álmodom), Danny Elfman (Ösztön), Christopher Franke (Kicsi kocsi Hollywoodban), Marc Shaiman (A kölyök), Trevor Rabin (A nemzet aranya mindkét része, A varázslótanonc) vagy Mark Mothersbaugh (Last Vegas). A változatosságot kedvelő direktor ezúttal Harry Gregson-Williamshez fordult, akivel ezt megelőzően a Jég veled! kapcsán dolgozott együtt, ahol Zimmer kiegészítő komponistája volt. 


"Az első vágások meglehetősen cápaszegények voltak, mivel a CGI elkészítése sokáig tartott. Elmondták, hogyan fog mozogni a cápa, milyen sebességgel úszik majd, részletekbe menő információkkal azonban az utolsó munkafázisig bezárólag nem rendelkeztem" – mesélte Gregson-Williams. A páros legelső egyeztetésére a vágószobában került sor, ahol Turteltaub egyebek mellett ily módon próbálta érzékeltetni mozijának lényegét: "Nem vagyok Spielberg, és bár te Williams vagy, nem John Williams. Nagyon fontos tudnod, hogy mi nem egy újabb Cápán dolgozunk". A végeredmény ismeretében elmondható, hogy a direktor kívánalmai messzemenőkig teljesültek, hiszen ahogyan a film, úgy a kíséret sem lépett a kultikus mozi nyomdokaiba – igaz, a megalodon egyik témájának részeként felüti a fejét egy zaklatott, kéthangjegyes vonósszólam, és a filmben is vannak olyan részletek, melyek láttán óhatatlanul is a Cápa jut eszünkbe.

A szerző több motívumot is felvonultat művében, melyek közül először az általa "csodatémaként" emlegetett dallamsor született meg. Az elsősorban hárfajátékra, valamint lágy vonós- és rezesszólamokra épülő darab az "A New World"-ben jelenik meg először, s pár másodperc erejéig a "To Our Friends"-ben is visszaköszön. Ez a megoldás remekül idomul a víz alatti élővilágot bemutató képsorokhoz, összhatás terén pedig olyan, mintha természetfilmet néznénk: "Vannak csodás pillanatok a moziban, amikor kicsit elveszünk az óceán szépségében, nyugalmában, mielőtt még a megalodon elszabadul" – kommentálta Gregson-Williams. A szerzőt a Jonas (Statham) és Suyin (Li) közötti vonzalom, valamint a Mana Egy kutatóbázist irányító Zhang család (Chao, Li és a második filmszerepét magáénak tudó Shuya Sophia Cai) is megihlette egy-egy dallamosabb, bensőségesebb motívum erejéig (előbbi a "You Saved Me"-ben, utóbbi a "Dr. Zhang"-ben csendül fel), ezeken túlmenően viszont a félelem és az elszánt küzdelem zenei ábrázolása követel magának teret.


A ridegebb és dinamikusabb dallamok csatáját döntően a Mariana-árok mélyéről előbukkanó, rég kihaltnak hitt cápa és Jonas témái vívják egymással, ami a nyitányként alkalmazott "Sub Disaster"-ben veszi kezdetét, és olyan tételekben folytatódik, mint a "Prehistoric Species", az "Even the Score", a "Tracker", a "Shark Cage", a "Pippin" vagy a "Jonas vs Meg". A lény kétféle módon lett megjelenítve: az egyik a már érintőlegesen említett, zaklatottabb vonósszólam, amely a támadását hivatott előrevetíteni, a másik pedig egy fúvóshang, amit nem hétköznapi instrumentum, hanem egy kagyló ad ki – legkönnyebben a "Sub Disaster" felvezetéseként figyelhető meg. Ezt a feladatot egy Los Angeles-i kagylózenész, Scott Wilkinson bevonásával oldotta meg Gregson-Williams úgy, hogy a zenekari felvételek előtt különféle hangokat rögzítettek, melyeket aztán a scoring session végeztével, utólagosan olvasztottak bele a zenekar játékába olyan helyeken, ahol a jelenetek teret engedtek ennek a rideg hangnak. "Mindenképpen szerettem volna egy jellegzetes hangzást, ami illik a megalodon misztikumához – valami természeteset, erőteljeset kerestem. E hang kutatása közben került a látómezőmbe a kagyló, melynek különleges hangja nemcsak a régi időket idézi meg, hanem a víz alól érkező fenyegetés tökéletes jelképe is" – mesélte a komponista. Jonas ezzel szemben csak egyetlen, hat hangjegyes dallamsorban részesült, mely hol heroikusan, hol érzelmesen bukkan fel, de sokszor figyelhető meg úgy is, hogy egymást váltogatják a cápa-témával (utóbbira a "Jonas vs Meg" emelhető ki példaként).

A mozi kínai-amerikai koprodukció révén valósult meg, hovatovább a cselekmény is Kína partvonalának közelében, valamint a Szanja-öbölben játszódik, a tájegységre jellemző zenei kultúra azonban nem érződik a score-on: stílusa, hangulata teljes egészében a hollywoodi akcióhorrorok szabályainak szem előtt tartásával született meg. A direktor ilyen irányú elvárása mellett azonban a szerző nem szerette volna kihagyni a tájegység érzékeltetését, amit úgy oldott meg, hogy az ütősszólamok egy részét a szingapúri Drum Feng formációra bízta, akik demóanyagokra doboltak fel, Gregson-Williams pedig Los Angelesből irányította a munkálatokat. Az ő játékuk olyan trackekben hallható, mint a "Sub Disaster", a "Mana One", a "We Have a Plan", a "Pippin", valamint a "Beach Attack". A szingapúri és Los Angeles-i stúdiók mellett a muzsika életre hívásának fő helyszínéül a bécsi Synchron Stage szolgált, ahol ezt megelőzően többek között az Inferno, a Tűzgyűrű: Lázadás és a Páncélba zárt szellem score-ja került rögzítésre. A helyszínt a szerző testvére, Rupert ajánlotta figyelmébe, aki korábban A korona-folyam Lorne Balfe-fal közösen jegyzett kíséretét vette fel e falak között.


Írásomnak a mozi megtekintése előtt kezdtem neki, a zenével kapcsolatos véleményem pedig ekkor még az volt, hogy egy-két jó megoldást leszámítva feledhető. A Meg – Az őscápa azonban filmként igencsak rácáfolt az előítéleteimre, és amellett is kellőképpen szórakoztatott, hogy a karakterek erősen sablonosak voltak, a színészek pedig egy szemernyit sem törekedtek többet letenni annál, mint amit a szerepük megkívánt – ebből a szempontból rokon lelkek lehetnének a Háborgó mélység-beli kollégáikkal. A megnézést követően Harry Gregson-Williams munkája is jobban helyére került, igaz ugyanakkor, hogy e score a képsorokkal együtt szórakoztatóbb, mint önállóan hallgatva. A WaterTower Music korongja olyan trackeknek köszönhetően nem válik egysíkúvá, mint a "Mana One", az "A New World", a "Non-Extinct", a "Shark Cage", a "We Have a Plan" és a "Beach Attack", a hentelősebb muzsikákat nem kedvelők számára pedig a viszonylag rövid játékidő is pozitívumként hathat.