A Star Trek – Űrlázadás filmzenealbumát a nagybetűs Star Trek-korongként tartom számon, részemről tehát még az eredeti szériához és az első mozifilmhez, a Star Trek – Űrszekerekhez kapcsolódó, etalonnak számító kiadványokat is beelőzi. Akik nálam otthonosabbak a Trek-világban, azoknak iménti kijelentésem erősnek tűnhet, de hiába követtem fiatalként mind a klasszikus, mind Az új nemzedék epizódjait, és láttam párat a mozifilmekből, az Űrlázadásig bezárólag egyikben sem mélyedtem el zeneileg. Az ok, amiért pont erre kaptam fel a fejemet, meglehetősen egyszerű: volt szerencsém az „End Credits”-et élőben hallani Jerry Goldsmith vezényletével, ami megbabonázott, az 1999-es, Vörösmarty téri koncerten ugyanis ez a tétel gondoskodott a hatásos kezdésről.


Rendszeres olvasóink már bizonyára érzik Goldsmith munkásságával kapcsolatos elfogultságom mértékét, mely révén időnként az általam más szerzők esetében átlagosnak ítélt muzsikák az ő esetében emiatt pozitívabb megítélésben részesülnek. Jó példa erre az Űrlázadás zenéje, mellyel kapcsolatban többnyire azt szokták mondani, hogy a szerző tehetségéhez képest alulexponált, amiben van némi igazság, ám én mégis odáig vagyok érte. Remekül érzékelteti, mire tudta sarkallni a zenekart, hogy milyen ügyesen bánt az elektronikus elemekkel (melyek huszonöt év elteltével is megállják a helyüket), s hogy mennyire nem érdekelte a film színvonala, miként tudott felülkerekedni a látottakon annak érdekében, hogy a maga részéről maradandót alkosson. Vegyük például az indításhoz alkalmazott „Ba'ku Village”-et: önállóan hallgatva erős, a képsorokkal együtt viszont eltűnődik az ember, hogy Goldsmith szeme előtt vajon mennyire más vizuális élmény lebeghetett ahhoz képest, amit végül leforgattak. De máshol is felfigyelhetünk hasonlóakra, az effekteknek és a kivitelezés módjának köszönhetően ugyanis e Star Trek-mozi olyan, mint egy duplaepizódos sorozatetap.


Az új nemzedék legénységével forgatott alkotás direktori székét a Rikert alakító Jonathan Frakes foglalhatta el, aki nemcsak a USS Enterprise elsőtisztjének megformálójaként öregbítette Gene Roddenberry univerzumának hírnevét, hanem jó néhány szériaepizód, illetőleg a legsikeresebb Star Trek-fejezetek egyike, a Kapcsolatfelvétel rendezőjeként is. Az Űrlázadás az előzetes várakozások ellenére nem teljesített olyan jól, mint Jean-Luc Picard kapitány (Patrick Stewart) és csapata (Frakes, Brent Spiner, Levar Burton, Michael Dorn, Gates McFadden, Marina Sirtis) előző, Kapcsolatfelvételre keresztelt kalandja, ami részben annak tudható be, hogy az akcióval egyetemben ezúttal fontos szerep hárul a bensőséges hangulat megteremtésére, a morális kérdések feszegetésére, valamint a romantikus szálakra. Sokan úgy vélik, hogy ez a vegyesség, valamint a közöttük lévő egyensúly hiánya az, ami miatt az Űrlázadás eltávolodott a klasszikus Star Trek-hangulattól, ám filmzenei szempontból szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen mindez a franchise egyik legérzelemgazdagabb aláfestéséhez vezetett.

„Értem, hogyan dolgoznak a vágók, az operatőr vagy a produkciós vezető, de azt nem tudom felfogni, amit Jerry Goldsmith művel. Varázslatos látni, hogy ez az ember úgy bánik a százfős zenekarral, mintha az egyetlen hangszer lenne” – nyilatkozta egykoron Frakes. „Mindent ért, megért. Végignézzük a filmet, megbeszéljük a zenék helyét, hogy hol mit szeretnénk nyomatékosítani velük. Mindig egyértelműen fogalmaz és rendkívül segítőkész. Emellett egy úriember, a régi iskola képviselője” – tette hozzá. A filmes nemcsak azért találta meg könnyen a hangot a komponistával, mert az előző Star Treken is együtt dolgoztak, hanem mert annak idején maga is zenélt (egyebek mellett iskolájában is, a Liberty High School Grenadier Band tagjaként), illetőleg mert amikor csak tehette, belesett a filmgyártás folyamataiba. Az új nemzedéknél például, ha az adott forgatási napon szünete volt, a háttérből figyelte a többiekkel tartott felvételeket, ha pedig szabadnappal rendelkezett, gyakorta látogatott el a vágókhoz vagy a zenei felvételek helyszíneire – utóbbiak közül azok a napok tetszettek neki leginkább, amikor több Star Trek-széria komponistája, Dennis McCarthy állt a pódiumon, mert ő szeretett teljes létszámú zenekarral dolgozni.


A Kapcsolatfelvétel utómunkálatai meglehetősen szűkre lettek szabva, így akkor Goldsmith kénytelen volt fiát, Joelt is bevonni a munkálatokba, az Űrlázadás esetében azonban újfent önállóan dolgozhatott, hiszen közel négy és fél hét állt rendelkezésére, s további öt napot biztosítottak számára a Paramount Scoring Stage M-en tartott felvételekre. Bármennyi rutinnal is rendelkezett a szerző, mindig azt vallotta, hogy nehéz folytatást vállalni – pláne, ha az egy ilyen léptékű franchise-hoz kapcsolódik –, mert az ember könnyen visszakanyarodhat az előzményekhez, az önismétlés csapdájába léphet. A Star Trek–állomások jól érzékeltetik, hogyan lehet megújulni úgy, hogy a klasszikus, jól ismert dallamok se hiányozzanak: az Űrlázadásban például Alexander Courage elengedhetetlen felvezetése éppúgy felcsendül, mint Goldsmith Star Trek – Űrszekerek óta alkalmazott fanfáros belépője vagy a klingon-téma, sőt, néhány pillanat erejéig A végső határra és a Kapcsolatfelvételre is hallhatunk utalásokat, miközben az újdonságoknak sem vagyunk híján.

A muzsika legemblematikusabb pontja a békében élő, primitív technikai fejlettségi szinten tartó Ba’ku miliőjének, lakosainak fuvola, oboa, hárfa és vonósok közreműködésével történő megelevenedése. Az elmaradhatatlan fanfáros nyitányból (amely olyan szorosan fonódott össze e világgal, mint John Williams főtémája a Star Warséval) a lehengerlő nyugalomba és kiegyensúlyozottságba forduló „Ba'ku Village” épphogy csak beelőzi A végső határ hasonlóan lebilincselő „The Mountain / Main Title”-jét – e párosra a széria legcsodálatosabb zenei pillanataiként tekintek, már ezek miatt érdemes volt leforgatni a filmeket. A szervezetre regeneráló hatással bíró sugárzással átjárt bolygó motívuma legtisztábban a „Ba'ku Village”-ben és az „End Credits”-ben kerül terítékre, ám stílusát számos helyen eleveníti még fel a szerző egy-egy röpke időre. Főként igaz ez Picard és Anij (Donna Murphy) jeleneteire: amellett, hogy összefognak a Föderáció örök életre vágyó, korrupt tagjai és a Son’a-csoport Ba’ku lakossága ellen végrehajtani tervezett ötletének meghiúsítása érdekében, érzelmi kötelék is kialakul közöttük. Emellett Riker és Troi (Sirtis) is újfent egymásra találnak, ami nézőként amiatt kínos kicsit, mert a bolygó adottságai miatt úgy viselkednek, mint a tinédzserek. A fellobbanó érzelmeket Goldsmith a „Warp Capability / The Planet / Children's Story”-val (melynek vége mindig Az átok score-ját juttatja eszembe tőle) éppúgy felszínre hozta művében, mint a „How Old Are You / New Sight”-tal, a „Growing Up / Wild Flowers / Photon Torpedo”-val és a „Stay with Me”-vel, sőt, az alapvetően feszült „The Same Race”-ben, illetve az „As Long as We Can”-ben is felfedezhetjük ennek nyomait.


Az ezekben tetten érhető érzelemgazdag, bensőséges hangulat remekül él együtt az akciótételekkel, melyek bizonyos részletei a szerző ugyanezen esztendőben bemutatott Életre-halálra című akciófilmjénél alkalmazott aláfestés fő dallamával rokoníthatók. Párhuzam ide vagy oda, valahányszor az Űrlázadás muzsikáját hallgatom, lenyűgöz az olyan tételekkel, mint az „Out of Orbit / Take Us In”, az „In Custody”, a „The Holodeck”, az „As Long as We Can”, a „The Drones Attack”, a „The Riker Maneuver”, a „No Threat” vagy a Rambo-trilógiából ismert megoldásokkal felvértezett „The Healing Process”, melyből a 2013-ban megjelent, bővített kiadvánnyal rögtön két verziót is kapunk: az eredetit és a mozi végső vágása szerint átdolgozottat. Az itt felsorolt, írójukra jellemző zongora- és rezesmegoldásoktól hemzsegő trackek között találni azt a hármat („Out of Orbit / Take Us In”, „No Threat”, „The Healing Process”), melyekben visszatér Goldsmith klingon-témája, ám minthogy ez az Enterprise legénységével együttműködő Worf (Dorn) apropóján történt, korántsem azzal a fenyegető hangvétellel bír, mint amivel annak idején ismertté vált.


Míg napjainkban a La-La Land Recordsra tekintünk a Star Trek-zenék éllovas kiadójaként, addig a kilencvenes években a GNP Crescendo töltötte be ugyanezen szerepet. A vállalat a Star Trek – Űrlázadás kíséretéből először egy közel háromnegyed órás játékidővel bíró albumot jelentetett meg, majd a premier tizenötödik évfordulója alkalmából a teljes anyagot elérhetővé tette pár alternatív tételváltozattal megspékelve. Utóbbiak izgalmasak, hiszen a muzsika fejlődésébe engednek betekintést, ám én inkább azért preferálom a bővített anyagot, mert így Jerry Goldsmith minden, a film alatt felcsendülő muzsikája hallható, ami ajándék, mivel a score nem hemzseg a töltelékzenéktől, végig fenntartja az érdeklődést.