Ha felmerül a Piedone, a zsaru címszereplőjének, a 2016-ban elhunyt Bud Spencernek a neve, akkor talán nincs is, akinek ne ugrana be rögtön Terence Hillé is. A szinte elválaszthatatlan duó tagjai legnagyobb sikereik közül sokat együtt értek el, és ugyanúgy, ahogy Stan mellett nélkülözhetetlenné vált Pan, vagy Starsky mellett Hutch, így a Spencer és Hill nevek is szorosan összefonódó fogalommá váltak (ahogy megkerülhetetlen lett e vonatkozásban az őket szinkronizáló Bujtor István és Újréti László párosa is). Ez különösen hazánkban történt így, ahol a mai napig töretlen a népszerűségük, és bármelyik tévécsatorna is adja le épp egy-egy filmjüket, százezrekben mérhető azok száma, akik sokadjára is követik a jól ismert kalandokat, akár még a reklámokkal megszakított, a stáblistát levágó verzióban is. 2006-ban a páros munkásságának kedvelőiből állt össze a Spencer Hill Magic Band, egy évtizeddel később pedig felbukkant a Bud Spencer és Terence Hill Emlékzenekar is, melyek egyaránt kedvenceik filmjeinek betétdalait és instrumentális muzsikáit adják elő az eredeti felvételekét megcélzó hangszereléssel. Bud 2017-ben egy népszerű turisztikai látványossággá váló szobrot (Tasnádi Szandra szobrászművész alkotását) kapott Budapesten, és folyamatosan gyarapodik a különféle rajongói klubok létszáma is. Ám nem csupán középkortól és attól felfelé, hanem a fiatalabb korosztályokból is kerülnek ki új rajongók, hiszen Bud és Terence rendrakásai generációktól függetlenül szerethetők, sőt akár még azt sem túlzás kijelenteni, hogy az elesettek melletti kiállásukkal még örök érvényű példát is mutatnak.


A két olasz színész önállóan sem vallott szégyent, mindketten párhuzamosan építették szólókarrierjüket is, és amit Terence esetében például a Nevem: Senkivel szokás jellemezni, azt Budnál a négyrészes Piedone-széria jelenti, ahol a főhős Olaszország után ellátogat Egyiptomba, Afrikába, végül Hongkongba is. A bevezető darab, a Piedone, a zsaru hiába ugyanarra a közkedvelt alapkoncepcióra épül (azaz a lendületből elcsattanó maflások mindig az ártatlanok védelmében indulnak útjukra), mégis jóval komolyabbnak tekinthető, mint a duó egyéb produkciói – vagy akár a Piedone-sorozat többi epizódja. Talán nincsenek benne emlékezetesen vicces beszólások, a bunyók sem a humorra vannak kihegyezve, de a Bud Spencer-jelenség most is működik, ezáltal a film melankolikusabb hangvételével is hasonló élményt nyújt, mint a vidámabb sztorik.

A Stefano Vanzina, avagy – miként a stáblistákról ismerjük – Steno által rendezett alkotás főszereplője a nápolyi kikötői körzet Piedone néven ismert Rizzo felügyelője, aki a rendteremtést illetően inkább kemény öklében és informátoraiban bízik, mintsem a fegyverek szavában. Azonban új főnököt kap, aki helyteleníti már bevált módszereit, így egy kábítószerügyben történő vizsgálódás közepette felfüggeszti beosztottját. Ám ő nem omlik össze emiatt, és – szó szerint saját szakállára – folytatja a nyomozást.


A Spencer–Hill-filmek zenei anyaga mindig is erős volt a maga nemében, ráadásul a stílusok viszonylag széles spektrumon mozognak, így nemegyszer akadt arra példa, hogy a fülbemászó betétdalok, önálló életre kelve, közkedvelt slágerekké váltak. Nincs, aki ne tudná eldúdolni a Különben dühbe jövünk annak idején rádiós kívánságműsorokban is rendszeresen kért betétdalát („Dune Buggy”), a Kincs, ami nincs jól eltalált „Movin' Cruisin’”-ját, és nincs, aki ne üdvözölné ismerősként a jellegzetes szaxofontémát a Nincs kettő négy nélkülből, de ezekkel még véletlenül sem ér véget a sor. Az instrumentális aláfestéseket tekintve leginkább a funkys-diszkós-jazzes, ritkábban szimfonikus kiegészítésű vonulat dominál e filmekben, és külön kiemelendő, hogy a Spencer és Hill klasszikusnak tekinthető korszakába sorolandó filmek jórészt csakis dallamos aláfestéseket tartalmaznak. Nem csupán hely- és csendkitöltőnek alkalmazták őket az alkotók, hanem olyan kiegészítésként, amely egyrészt könnyed hangulatalapozásnak is megfelel, másrészt a mozgóképről leválasztva is probléma nélkül megállják helyüket.

Guido és Maurizio De Angelis a színészek együttes karrierjének tényleges beindulásától kezdve komponálták a muzsikákat filmjeikhez. De Angelisék közös filmográfiája közel kétszáz darabot tartalmaz, köztük az Alain Delonnal készült Zorróval vagy a Sandokan – A maláji tigrissel. Meggyőződésem, hogy ha a mai negyvenes-ötvenes generáció filmzenében nem különösebben járatos tagjait megkérnénk, hogy mondjanak fiatalkorukból pár komponistát, akkor Jerry Goldsmith, John Williams és Ennio Morricone (aki nem mellesleg a Nevem: Senki aláfestését is szerezte) mellett az olasz testvérpárt is megemlítenék, annyiszor hallották a nevüket bemondva a főcímekben. És ha már Morricone: egy apró érdekesség, hogy Maurizio bendzsón működött közre a Volt egyszer egy vadnyugat score-jának feljátszásakor.


A 2016-os Bud Spencer-emlékkoncert keretén belül hazánkban is színpadra lépő, többek közt Oliver Onions néven is munkálkodó fivérek akkoriban kezdték a pályát, amikor Carlo Pedersoli a jobban csengő Bud Spencer névre, Mario Girotti pedig hasonló okokból a Terence Hillre váltott. A zeneszerzők egy 1962-es, a feledés homályába veszett filmjét mintegy tíz évvel később egy Nino Manfredi-vígjáték, a Csoda olasz módra követte, majd (a „nincs kettő négy nélkül” elvet szemléltetve) az 1971-es Az ördög jobb és bal keze 2-vel jött létre a két páros hosszú éveken át tartó munkakapcsolata – ami tulajdonképpen annak köszönhető, hogy az első rész aláfestését készítő Franco Micalizzi összerúgta a port a producerrel, akinek így más dallamfelelős után kellett néznie a folytatáshoz. 1973-ban tehát kézenfekvő volt, hogy az imént említettet, továbbá a Mindent bele, fiúk! és Az angyalok is esznek babot című alkotásokat követően az első Piedone-kaland aláfestését is a testvérek szerezzék.

A filmzenéik előadásában sokszor közreműködő Guido (fuvola) és Maurizio (gitár) egy olyan megközelítést választott, amely nem ütött el markánsan az akkori krimik zenéinek világától. Mivel a főszereplő persze ugyanaz maradt a sorozat többi részében is, kitaláltak egy ezeken átvonuló főtémát, amely jól jellemzi Piedone alapvetően nyugodt természetét. Az albumon először az alapdallamot hallhatjuk („Piedone Lo Sbirro / Flat Foot Cop”), de az eredetileg gitárra írt, vonósokkal kísért kedves, szomorkás szerzemény felbukkan gyorsabb formában mandolinon („Death of the Hunchback”), fuvolán („Piedone is Sad”), szájharmonikán („Flat Foot Cop 2”) és vadnyugatiasan szóló zongorán („Flat Foot Cop 3”) egyaránt. Lehetne önismétlést kiáltani, de az eltérő hangszerelés okán ezt az ismétlődést inkább a téma variálgatásának kell tekinteni, nem ununk rá.


A motívum melankolikus hangulata más tracket is átitat: a lassan csordogáló, akusztikus gitáros „Thinking of You”-t és a bossa novás „Manomozza Is Discovered”-et. A további visszafogottabb darabok már nem kifejezetten szépek, ám azért jól sikerültek: gondolok itt az elektromos orgonás-gitáros „Schoolroom Drug”-ra vagy a lopakodó „The Baron's Death”-re. Öt „Action Sequence” című témát is hallhatunk: tulajdonképpen ugyanazt variálva némileg monotonnak is hathatnának, de változatos hangszerelésük okán ezek sem válnak unalmassá. Elkerülhetetlen a lemez egyetlen gyengébb darabjának megemlítése: a „Drugs Allucinations” egy avantgárd, emiatt nehezebb, jazzfuvolás darab, de címe alapján egyértelművé válik, miért olyan, amilyen.

A többi zene kifejezetten akciódús. A „Piedone and the Baron” a címszereplő és ellenfele első találkozása alatt hangzik el egy szórakozóhelyen, a „Piedone and Ferramenti” a diszkóban szól a háttérben, míg a nápolyi sikátorok szűk utcáiban zajló autós hajszát a „Car Chase at Margellina” festi alá (rögtön kétféle verzióban is). E négy track a hetvenes évek zsarus filmjei zenéinek legszebb hagyományait szemlélteti: jazzes zongorafutamok, elektromos és basszusgitárok dinamikus pengetése, vibráló fuvola, ráadásként lendületesség jellemzik őket.

Két korai filmjükön kívül, ahol csak ugyanazon a stáblistán szerepeltek, de a közkedvelt felállás még nem született meg, Bud Spencer és Terence Hill 16 alkalommal dolgozott együtt: a lista az Isten megbocsát, én nem!-mel (1969) kezdődik, és a Bunyó karácsonyiggal (1994) ér véget. Ezek közül De Angelisék hatnak írták a score-ját: Az ördög jobb és bal keze 2., a Mindent bele, fiúk!, a Különben dühbe jövünk, a Fordítsd oda a másik orcád is! és a Bűnvadászok után végül az …és megint dühbe jövünk lett az utolsó alkalom, hogy Guido és Maurizio együtt dolgozott a színészpárossal. Míg a külön filmjeik esetén Terence-szel csak háromszor (Vigyázat, vadnyugat!, Doc West, az aduász és folytatása, a Doc West: A nagy játszma), Buddal viszont 13-szor dolgoztak együtt: a Piedone-széria négy részén és az Óriási nyomozó-tévésorozaton kívül olyan címeknél van átfedésben filmográfiájuk, mint például a Banános Joe, a Bombajó bokszoló vagy a Seriff az égből.


Ahogy a két pofonosztó filmzenéinek szinte mindegyike, úgy hosszú ideig a Piedone-sorozat zenéi is csak bakeliten voltak elérhetők. Ezen a helyzeten változtatott a Digitmovies kiadó, amely 2005-ben három Piedone-mozi aláfestését jelentette meg, az egyiptomi kiruccanás score-ja viszont egyelőre csak egy fellelhetetlenül régi bakeliten, illetve részleteiben különféle válogatásalbumokon érhető el hivatalosan. A Piedone, a zsaru soundtrackje egy teljességre törekvő kiadvány lett, hiszen a kiadó munkatársai a filmből kimaradt bónuszfelvételekkel toldották meg az eleve hiánypótló anyagot, ezáltal a korábbi bakelites kiadásról le-, a filmből pedig kimaradt témavariációk is felkerülhettek, mintegy húsz perccel megnövelve a korábbi játékidőt. Jogi okokból viszont le kellett hagyniuk a „Sleep Walk” című örökzölddel (mely az ötvenes évek Amerikájának egy jellegzetes zenei szemléltetője) ismertté vált Santo & Johnny gitárduó eredeti főtémaváltozatát. A De Angelis testvérpár e korai, de porosnak még ma sem ható filmzenéje hozza korszaka krimijeinek zenei sajátosságait, nagyszerű retróérzetet is garantál, emellett egyáltalán nem hallani ki belőle, hogy keletkezésekor még nem állt hatalmas filmes tapasztalat alkotói előtt.