Passengers: Original Soundtracks 1 (1995)

violinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcs
  • zene: Brian Eno, Bono, Larry Mullen Jr., Adam Clayton, The Edge
  • kiadás éve: 1995
  • kiadó: Polygram
  • játékidő: 58:10
Megosztás:
A világ egyik legismertebb és legnépszerűbb zenekara, az ír U2 a klasszikus rock műfajától a kilencvenes években egy kicsivel távolabbra indult el. Az 1991-ben megjelent Achtung Baby című lemezükön (rajta az örökzölddé vált „One”-nal) több a szokatlan megoldás, mint a korábbiakon, a folyamat pedig két évvel később, a Zooropával folytatódott, hogy végül az 1997-es Poppal tetőzzön. Utóbbi két lemez között és a hozzájuk kapcsolódó monumentális koncertsorozat környékén, 1995-ben a korábban nekik rendszeresen producerkedő Brian Enóval álltak össze, s egy retrós grafikájú címlappal megjelent rendhagyó albummal jelentkeztek. Ez a Passengers: Original Soundtracks 1 címet kapta, ám nem lett túl sikeres, amire az ötletgazda Eno egyébként számított is, hiszen a cél eleve az volt, hogy kirángassa az énekes Bonót és zenésztársait komfortzónájukból, egyáltalán nem rádióbarát kompozíciókban gondolkozott. Bár a címben lévő szám a folytatás reményét lengeti be, a hűvös fogadtatás miatt már sosem derül ki, hogy valóban sorozatban gondolkodtak-e. Az érdektelenség oka, hogy itt még a fent említett korongok némely kevésbé klasszikusan U2-s hangzású felvételéhez képest is messze járunk a zenekar univerzumától. Az sem segítette a promóciót, hogy csupán a tagok felsorolása szerepel a borítón, a U2 elnevezés mindössze a banda menedzserének neve mellett tűnik fel mintegy mellékesen, a leporelló belsejében. Első ránézésre oldalunk profiljába mindössze a címével illeszkedik a kiadvány, ám a felszínt megkapargatva ennél azért lényegesen több kötődést is találunk, ezért abszolút belefér a Filmzenékhez köthető album kategóriánkba.

c eno u2 passengers 01
A koncepció szerint ez egy főként kitalált mozik aláfestéséből álló válogatás, melyen találhatunk tisztán instrumentális, illetve énekes felvételeket is. A történet akkor kezdődött, amikor meghiúsult, hogy Eno és a U2 közösen komponálják Peter Greenaway – az ifjú Ewan McGregort is felvonultató – Párnakönyvéhez az aláfestést, és mindössze egy daluk került végül bele. A már 1978-ban, Music for Films címmel szintén nem létező produkciókhoz írt számokból álló ambientlemezzel jelentkező Eno javaslatára viszont kezdtek valamit az alkalmi formációval. Érdekesség a háttértörténet komoly felépítése, hiszen a borítón mind a tizennégy darabhoz kötődő, javarészt nem létező film tartalma le van írva, köztük a The Swané is. Ám A hattyút felesleges keresnünk a filmes adatbázisokban (hiába söpört be az ismertető szerint egy Aranykorona-díjat az okkal ismeretlen Budapesti Filmfesztiválon), ahogy – a koncepciót kissé megbillentve – a nem kifejezetten magyaros nevű rendezője, Joseph Mamat is kitalált személy, nem is beszélve az ebben debütáló színésznőről, Tokaji Annáról. És hogy egy teljesen érdektelen ténnyel tovább mélyedjünk a dolgokba: a borítón szereplő rövid tartalmak összeállítójaként két név van feltüntetve: Ben O’Rian nem más, mint Brian Eno nevének anagrammája, míg kollégája, C. S. J. Bofop nevéhez szintén Enóé adta az alapot: minden betűje eggyel hátrébb van az ábécében, mint Enóéban. A tartalmakban szereplő színész- vagy rendezőnevek egy része szintén a képzelet szüleménye: a U2 tagjai vagy a zenekarhoz kötődő emberek nevéből lett képezve.

c eno u2 passengers 02
A számok közül kettő a Túl a felhőkönhöz kapcsolható, azaz valóban elhangzanak filmben. Az 1995-ös alkotás egy négy epizódból álló szerelmi történet John Malkovich, Marcello Mastroianni, Sophie Marceau, Jean Reno és számos más ismert színész közreműködésével. Michelangelo Antonioni celluloidvallomásának különlegességét az adja, hogy a korábban stroke következtében fél oldalára lebénult, beszédkészségét is elveszítő direktor sztorijait Wim Wenders kötötte össze társrendezőként. Ebben egyfelől a remek „Your Blue Room” hangzik el: amikor annak idején kijöttem a moziból, elsőként ennek néztem utána, és így akadtam rá a Passengersre. A kellemesen repetitív, orgonás dallammal és Bono hangjával is támogatott felvételnek a Túl a felhőkön legvégén nagyon erős a hangulata, és ez elmondható a szintén ebben szereplő meditatív, címéhez hűen tengerparti hangulatot árasztó „Beach Sequence”-ről is, melynek végén a U2 basszusgitárosa, Adam Clayton szaval. Kakukktojás még a fejet lerobbantó basszusú „Always Forever Now”, amelyik Michael Mann Szemtől szembenjében csendül fel, igaz, itt és most egy fiktív hongkongi mű stáblistadalaként van feltüntetve. Megemlítendő még a Peter Gabriel korai korszakát idéző „Plot 180”: ez állítólag szintén az imént említett Mann-moziban szerepelt volna, csak épp egy törölt jelenet vitte magával a kukába. De e tény ismerete nélkül is beugrana róla a rendező neve, mert a felvétel olyan, mintha kultszériája, a Miami Vice valamelyik betétdalának hosszú intrója lenne. Érdekes darab még a Ghost in the Shell – Páncélba zárt szellem című animében felcsendülő „One Minute Warning”, ahol az ütemekből és zörejekből végül a U2 tagjainak kórusa tűnik elő.

A CD legismertebb szerzeménye, egyben a U2-életmű egyik csúcsdarabja a „Miss Sarajevo” (az azonos című, tényleg létező dokumentumfilmből), ebben a néhai Luciano Pavarotti dalol vendégművészként Bono mellett. Itt akad még egy ismert név is, a vonósok hangszerelését ugyanis nem más, mint Craig Armstrong, a Moulin Rouge! és az Igazából szerelem komponistája végezte. Feltűnő, hogy ugyan rengeteg egyszámos banda albuma kerül a rajta szereplő egyetlen nagy sláger jóvoltából a sikerlisták élére, e kétségkívül nagyszerű és érzékeny, szimfonikus zenekarral kísért szerzemény inkább csak külön életre kelt az MTV-n, ám a Passengers eladási mutatóit vélhetően nem nagyon segítette. Most pedig következzen az, hogy még mi más sem.

c eno u2 passengers 03
Ide vonatkozó háttérinformációk híján csak tippel az ember, de a szerzeményeken bizony Eno túlzott befolyása érvényesülhetett leginkább, hiszen az efféle kísérletezés, új irányokba kalandozás az ambientguru szólóalbumain is rendre megtalálható, sokszor a hallgatóra nem különösebben tekintettel lévő megoldásoktól hemzsegnek. Egyéni tűrésküszöbtől függ, hogy ki mennyi élvezetet talál a jéghideg ütemekből és szkreccselt sikolyokból álló „United Colours”-ban, az egyetlen kitartott ambientes hangot kolomppal és halk vokóderes énekkel kiegészítő „A Different Kind of Blue”-ban, a Vangelist idéző alapja miatt a Szárnyas fejvadászba is beleillő, japán női éneket tartalmazó „Ito Okashi”-ban, vagy a némileg Twin Peaks-hangulatú, de Bono idegesítően bágyadt dalolászásával erősen vitatható értékűvé tett „Corpse (These Chains Are Way Too Long)”-ban. Az én tűrésküszöbömet viszont mindössze a kultikus énekes nevét kántáló „Elvis Ate America” lépte át, mely a művészieskedés igazi mintapéldánya, és kétségtelenül a legrosszabb szám, ami a U2-hoz köthető.

Három szerzemény nem került még említésre. Hazánk tűrhetően járt, mert a már említett A hattyúhoz a „Theme from The Swan” képében egy közepesen érdekes posztrock darab született meg. A másik kompozíció az éjszakai Tokió lüktető neonvilága ihlette, csilingelő „Slug” (újfent Bonóval), míg a lemezt a leginkább U2-s „Theme from Let's Go Native” zárja: ez a zenekar „Mysterious Ways” vagy „The Fly” című dalainak stílusában fogant, az alapja pedig The Edge gitárjátéka. A lemez japán verzióján találhatunk még egy bónusztételt is, de a „Bottoms (Watashitachi No Ookina Yume)” valójában csak az Achtung Babyt indító „Zoo Station” instrumentális verziója.

c u2 passengers 04
A Passengers: Original Soundtracks 1-nal az a fő probléma, ami rengeteg valódi válogatásalbummal. Hiába volt kifejezetten cél a sokszínűség, az eltérő stílusok miatt egyáltalán nem áll össze az egész, pedig az azonos előadók miatt azért komolyabb kapcsolatot kéne érzékelnünk a szerzemények közt. Ezenkívül mai füllel, bő 25 év után nem egy trackről kijelenthető, hogy kísérleti, ambientes rocknak erőtlenek (főleg, ha összevetjük őket a Depeche Mode Songs of Faith and Devotion és Ultra című albumaival, melyek megjelenése körbeöleli Enóék vállalkozását), valamint az elektronikus, trip hopba hajló próbálkozások lényegesen gyengébbek a szintén akkoriban tomboló Massive Attack felvételeihez képest. Annyira a zenekar tagjai sem szerethetik, egy interjúban legalábbis egyikük, Larry Mullen Jr. így fogalmazott: „Vékony a határ az érdekes muzsika és az öncélúság között. A Passengers albummal mi ezt átléptük. Nem kötődöm hozzá, bár a „Miss Sarajevo” egy klasszikus.” A mundér becsületét védve Bono így reagált erre: „Larrynek csak az a baja, hogy nem hagytuk dobolni.” Bárhogy is legyen, az album több remek darabot, illetve eredeti, a kreatívkodó zenei káoszból végül pozitívan kikerülő, fogyasztható művet tartalmaz. Bár egyben az egész lemezt nem nagyon merném ajánlani senkinek, még a U2 rajongóinak sem, azonban mivel néhány szerzemény igen jól sikerült, némi nyitottsággal, kuriózumként érdemes megismerkedni vele.

 
Bíró Zsolt
2022. 01. 16.



 

Tracklista:
  1. United Colours (5:31)
  2. Slug (4:41)
  3. Your Blue Room (5:28)
  4. Always Forever Now (6:24)
  5. A Different Kind of Blue (2:02)
  6. Beach Sequence (3:25)
  7. Miss Sarajevo (5:41) *
  8. Ito Okashi (3:25)
  9. One Minute Warning (4:40)
  10. Corpse (These Chains are Way Too Long) (3:35)
  11. Elvis Ate America (2:59)
  12. Plot 180 (3:41)
  13. Theme from the Swan (3:24)
  14. Theme from Let's Go Native (3:07)

* közreműködik: Luciano Pavarotti

Az album a Spotify-on:

Megosztás:

További értékelések

Kulics László
violinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcs
Tihanyi Attila
violinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcs
A Filmzene.neten szereplő anyagok idézése a forrás feltüntetésével lehetséges.

Süti tájékoztató