Napjaink híres rendező-zeneszerző párosait tekintve némileg kilóg a sorból a jelenlegi két művész, tekintve, hogy közös munkáik nem számuk, hanem minőségük miatt számít kiemelkedőnek – és ez is inkább a komponistát dicsérő jelző. Munkakapcsolatuk kicsivel több mint egy évtizede tart, és ismerve M. Night Shyamalan filmjeinek minőségváltozását, valamint a közönség ezzel párhuzamosan növekvő ellenszenvét művei iránt, könnyen lehet, hogy ennél sokkal többről nem beszélhetünk majd a jövőben. Igaz, James Newton Howardon sosem múlt a siker, tekintve, hogy eddigi műveinek legnagyobbjait pont az indiai származású direktor számára komponálta meg, ami azért elég mostoha állapot, mert általában egy zeneszerzőt filmmel együtt szokott megítélni a közönség. Márpedig ha elkezdünk időrendi sorrendben visszafelé haladni a filmcímeken, leginkább a kínos röhögés fog el, amikor Az utolsó léghajlítóról vagy Az eseményről beszélünk, és igazából jót talán csak a Hatodik érzékről lehet elmondani, mert az összes további filmje már jelentősen megosztotta a nézőket.


Érdekes egyébként, hogy a muzsikák közül pont az első az, amely zeneileg a legkevésbé tekinthető hálás hallgatnivalónak. A Hatodik érzék rendkívül feszült és hátborzongató atmoszférája szinte minden hangjegyben visszaköszön, és ez kétségkívül óriási pluszt ad a filmnek, lemezen viszont ritka vendége a CD-lejátszónak. Közrejátszhat ebben az a tény is, hogy nem Howard volt az első, aki a halottlátó fiú történetének zenei aláfestéséért felelt. Shyamalan e thrillerét megelőzően kétszer is ült már a rendezői székben, ám az 1992-es Praying with Anger, illetve az 1998-as Nyitott szemmel mind alacsony költségvetésből, lényegében ismeretlen stábbal készült el, emiatt nem is tehetett szert nagy népszerűségre. A zenékért az az Edmund Choi volt felelős, aki párszor Carter Burwell asszisztenseként vett részt produkciókban, ám önálló pályafutásából (beleértve öt-hat filmet, illetve egy tévésorozatot) szinte semmi nem maradt meg az utókornak. Bár pontos információ nincs róla, valószínűleg a stúdióban érezték, hogy a forgatókönyvben van annyi potenciál, amely megérdemel nagyobb odafigyelést, így ha Choi dolgozott is eleinte a projekten, Kathleen Kennedy és Frank Marshall producerek elég hamar úgy döntöttek, tapasztaltabb komponistát igényel a film. Előbbi 1993-ban dolgozott együtt Howarddal az Életben maradtak során, míg utóbbi az 1995-ös Kongóhoz szerette volna nagyon leszerződtetni őt, így mindkettőjük számára egyértelmű volt a választás annak ellenére is, hogy a misztikus thriller műfajával addig csak elvétve találkozott a komponista. A Hatodik érzék elsősorban dialógusokra épül, így a zene nem is játszik központi szerepet benne, azonban mindenképpen a szerzőt dicséri, hogy ennek ellenére erős főtémát komponált hozzá, és az albumot indító tétel zongorajátéka alapján egy pillanat alatt be tudjuk azonosítani a hozzá kapcsolódó képeket, filmet.


A mozi túlszárnyalta az előzetes várakozásokat, s filmtörténeti csavarával együtt egy csapásra ünnepelt sztárrendezővé avanzsálta Shyamalant, aki a sikert gyorsan meglovagolva neki is látott a hétköznapitól eltérő szuperhősös drámájának megfilmesítéséhez. A főszerepet újra Bruce Willis kapta meg (már a Hatodik érzék forgatása során megegyeztek a folytatásról), akihez Samuel L. Jackson és Robin Wright Penn társult be, a zenei feladatokat pedig – már szinte egyértelműnek véve – James Newton Howard kapta meg. Utóbbi volt, aki szerencsésen jött ki a produkcióból, ugyanis az elképesztő, már-már túlzó elvárások rendesen ki is kezdték a végeredményt: noha számtalan pozitív kritikát is kapott, sokan elégedetlenek voltak a filmvégi csavarral, de akadt, aki szimplán nézhetetlenül unalmasnak találta a filmet. Közrejátszhatott a változó megítélésében az is, hogy a Touchstone Pictures egy újabb misztikus thrillerként hirdette A sebezhetetlent, nem pedig a Shyamalan szerint elképzelt szuperhősös produkcióként. A zenéről viszont egyszerűen nem találni komolyan vehető rossz véleményt, ehhez kellett talán az is, hogy a komponista elmondása szerint hasonlóan precíz instrukciókat előtte még sosem kapott. "Még a Hatodik érzéket forgattuk, amikor Night felkért, hogy következő filmjében is közreműködjek. Amikor leültünk beszélni, gyakorlatilag a teljes forgatókönyvet elmesélte nekem a legapróbb részletekig, ilyen rendezővel előtte még nem dolgoztam soha. Egyértelmű, nagyon könnyen felismerhető témákat szeretett volna, ehhez minden lehetséges iránymutatást megkaptam". Dacára a szuperhős-alapnak, a zene egyáltalán nem tartalmaz akciódús pillanatokat (ahogy a film sem), a hétköznapiságát a főtémában egy egyszerű dobalap adja meg, miközben a sebezhetetlenséget kifejező erő halkan és elegánsan jelenik meg a komponista harmóniái között, egyszerre kifejezve a varázslatosságot és az ismeretlennel járó veszélyeket is. A számtalan, könnyen felidézhető, bivalyerős téma egy nagyszerű sorozat első komoly darabjává teszi a muzsikát.


A sebezhetetlen korántsem tarolt akkorát, mint Shyamalan igazi debütálása, ennek ellenére az óriási marketinggel bevezetett Jelekre valószínűleg mindenki kíváncsi volt. A gabonaköröktől megzavarodott Mel Gibson, mint egyébként is hitét vesztett pap, rengeteg embert csábított a moziba, és bár a film egyértelmű nyereséget termelt, valamint a kritikák is általában meggyőzőnek bizonyultak, nagyon sok embernél vízválasztó volt a rendező mozija. Nyugodtan lehet hivatkozni ismét arra, hogy egyszerűen rosszul lett bekalibrálva a műfaj, mert sci-fi-thrillerként adták el, miközben a film egyértelmű dráma a hitről, és hogy mindezt ufós környezetben mutatja be, pusztán másodlagos. A folyamatos piszkálódási alapot tehát leginkább az a közeg tartotta életben, amely elsősorban a földönkívüliekkel vívott csatára volt kíváncsi, és nem egy pap belső viszályaira.

Ahogy a filmet, úgy a zenéjét is meglepő kampány előzte meg. A filmzenei műfajban ritka dolog, hogy egy muzsika megjelenése előtt bármilyen részlet hivatalosan kikerüljön, ráadásul a Jelek esetében bevonták az elektronikus zene akkoriban csúcson lévő néhány képviselőjét, hogy készítsenek remixeket, felhasználva egy-két hangmintát a már felvett szimfonikus műből. Howard albuma hivatalosan 2002 júliusának végén jelent meg, a film hivatalos weboldalára viszont már hónapokkal korábban kikerültek ezek a remixek, Paul Oakenfold, a Morcheeba, Tricky vagy a The Crystal Method átdolgozásában, a komponista rajongói pedig attól a pillanattól kezdve tűkön ültek a teljes verzió megismeréséig. Ami a hangminták alapján is biztossá vált, hogy a zeneszerző ugrott egyet a melankólia világából, és olyan erőfitogtatást biztosított az addigi Shyamalan-zenéiből kihagyott rézfúvósoknak, amely még a könnyűzenei köntösben is hátborzongató élményt nyújtott. A felcsigázott várakozásoknak megfelelően pedig a score egyike a komponista valaha írt legerősebb darabjainak: a háromhangos főmotívum úgy kíséri végig az egész aláfestést, hogy bármilyen aktuális érzelmi állapotot ki tud vele fejezni: drámát, félelmet, megnyugvást, felismerést, támadást.

A szerző így emlékszik vissza: "Minden ugyanúgy zajlott, mint A sebezhetetlen idején: Night bemutatta illusztrált forgatókönyvét, az összes szereplőt, jelenetet, helyszínt megismerhettem. Aztán megszületett a háromhangos főtéma, amelyről annyit tudtunk csak eleinte, hogy illik a történethez, de hogy pontosan hol és hogyan fogjuk használni, arról a kezdetben fogalmunk sem volt. A rendező ekkor magára hagyott, elkezdődtek a forgatások, én pedig a képes forgatókönyv alapján nekiláttam a komponálásnak." A direktor elmondta azt is, miért nem zajlott párhuzamosan a munka: "Számomra akkor teljes értékű egy jelenet, ha az zene nélkül is megállja a helyét. Ha valaki sok muzsikát használ, sokat vág, azzal az aktuális pillanat működésképtelenségét próbálja palástolni. Ezért lehetséges, hogy eleinte egy filmemhez sem akartam zenét. Miután azonban Jamest megismertem, rájöttem, hogy az ő score-ja nem foltozza a történetet, hanem egy egészen más dimenzióba helyezi azt. Ezért addig nem is foglalkoztunk a zenével, amíg a forgatással és a vágással el nem készültem. Az utolsó öt hétben került sor a felvételekre, akkor került a helyére minden hangjegy, és James zenéje tökéletes, egyenrangú partnerévé vált a látványnak”."


Még mindig úgy tekintett mindenki Shyamalanre, mint a Hatodik érzék rendezőjére, a rajongói tábor pedig apránként több részre szakadt, tekintve, hogy teljesen más produkciókkal rukkolt elő, mint amire a közönség a leginkább ki volt éhezve. Ha a Jelek kapcsán újabb fanyalgókat szerzett magának, A falu még több thrillerimádó emberben verte ki a biztosítékot. Itt egyértelműen az előzetesek viszik el a balhét, hiszen egy sötét erdőben rejtélyes lények riogatnak egy kis falut, az egyperces válogatások zöme pedig komoly feszültségkeltésre és küzdelemre engedett következtetni. Ahogy pedig lassan a rendezőnél megszokottá vált, a film teljesen ellentétes képet festett: a szigorú erkölcsök szerint, de békében élő falu vezetői egy súlyos betegség miatt kénytelenek bizonyos titkaikat felfedni, mely során nem csupán az derül ki, hogy kik élnek az erdőben, hanem az is, hogy mi van a fákon túl. A rendező a folytonosság elvét figyelembe véve, Joaquin Phoenixet magával hívta előző filmjéből, s a vak lányt zseniálisan alakító Bryce Dallas Howard mellé olyan megbízható veteránokat is sikerült leszerződtetnie, mint William Hurt vagy Sigourney Weaver. A dráma viszont, annak minden csavarával együtt, már nagyon kevés embert tudott meggyőzni a rendező tehetségéről, és lassan mindenki feladta azt, hogy valaha olyan produkció kerüljön ki a kezei közül, amiért őt megkedvelték.

James Newton Howard neve ritkán bukkan fel a Filmakadémia jelöltjei között, noha tehetségére már a Shyamalan-produkciók előtt is akadt néhány egyértelmű példa (és korántsem azokra a műveire gondolok, amelyekre addig az Akadémia a jelöléseit adta: Álljon meg a nászmenet!, Szép kis nap!). Azonban A falu zenéje, annak briliáns hegedűszólóival (Hillary Hahn előadásában) és érzelemgazdag témáival nem kerülte el a hivatásos ítészek figyelmét. A score elsősorban a szólókra helyezi a hangsúlyt, mely megoldás viszonylag ritka a filmzenék sorában, hiszen a legtöbb esetben maga a szó szoros értelmében vett aláfestés a lényeg, ilyenkor pedig nem megengedhető, hogy kiemelkedjen egy plusz szereplő. Nagyobb produkcióknál alig lehet külön szólistával példálózni; az utóbbi időkből John Williams dolgozott kétszer is konkrét előadóművésszel (a Schindler listája és az Egy gésa emlékiratai során Itzhak Perlmannel, mely utóbbi műhöz Yo-Yo Ma is csatlakozott), illetve megemlíthető James Horner Iris című mozija is, ahol Joshua Bell játssza a hegedűszólókat (Bell később Howard Ellenállók című filmjének score-jánál is közreműködött). Shyamalan rendezésének viszont egészen fantasztikus hangulatot adott Hahn szólójátéka (kiegészülve a Hollywoodban rutinos rókának számító Randy Kerber zongorafutamaival), ami egyértelműen a komponista zsenijét tükrözi.


A rendező és a zeneszerző munkakapcsolata a csúcson volt, de ezen három, ennyire egyedülálló score, valamint a tény ismeretében, hogy Shyamalant már egyáltalán nem tekintik ígéretes rendezőnek, jócskán okot adott az aggodalomra, hogy az esetleg folytatás már korántsem lesz ennyire ragyogó. A Lány a vízben előzetese során a direktor nem akart meglepetéseket: egy esti meseként harangozta be újonnan bemutatásra kerülő művét. Fanyalgásnak helye nem lehet, ne várjon senki briliáns csavart, nem thriller, nem sci-fi, egyszerű mese. Már amennyire egyszerű mese lehet egy apartmanház medencetisztítójának, valamint a munkája tárgyát képező helyszín ártatlan sellőlányszerű lakójának titokzatos története. Nem is vált azzá, mert egy esti mesébe nem feltétlenül illenek bele vérszomjas CGI-kutyák, nagyon hatásos horrorisztikus jelenetek, de legfőképp hosszas mitológiai agonizálások, és – bár Paul Giamatti játéka messzemenőkig elsőrangú, mégis – egyszerű kisemberi reakciók, annak minden hátulütőjével együtt. Nem sokan azonosultak a történettel, a rendező iránti érdeklődés pedig átcsapott általános rálegyintésekbe.

Szinte le se kell írni, hogy mindezek ellenére Howard nem hagyta cserben a műfaj szerelmeseit. A rá jellemző elegancia minden hangjegyben megtalálható, emellett megfelelő mennyiségben adagolja a varázslatot, a feszültséget, az akciót, és természetesen a tökéletes melankolikus harmóniáit. Ha Shyamalannek ez idő tájt elismerhető tehetségéről kell beszélni, az maga a felismerés, hogy amennyiben a zeneszerzőnek szabad kezet ad (és bár kevés információt találni a mű keletkezésével kapcsolatosan, az valószínűsíthető, hogy a munkamorál cseppet sem változott), úgy ő maximálisan él a lehetőséggel. Tény és való, hogy összetettségében már felfedezhető némi bizonytalanság, legalábbis az egyes tételek hangulatingadozásai szokatlanul nagyok a szerző korábbi műveihez képest. Talán érezte a komponista, hogy jelen esetben nem annyira egyértelmű, mi az igazi célja Shyamalannek ezzel a filmmel, és bár a maga részéről kihozta a maximumot a történetből, a Lány a vízben score-ja hiába a 2006-os év egyik legjobbja, bizonyosan nem olyan erős és konkrét mű, mint az azt megelőző két muzsika kettejük kollaborációjából. Márpedig ha csak belemagyarázásnak fogható fel a hanyatlás apró szellője ebbe a zenébe, akkor sem lehet kikerülni, hogy Az eseményről már semmiképp sem lehet szuperlatívuszokban beszélni.


Azt hiszem, az ökothriller mint műfaj, elég egyedi fogalom a szakmában, pláne akkor, ha nem valami állatok által generált, majd emberek révén kegyetlenül kontrollált vírus a feszültség alapja, hanem konkrétan az anyatermészet alapvető bosszúja az emberiség felett (lényegesen ritkább ideológia szerint, mint azt mondjuk Roland Emmerichtől megszokhattuk). Ezt a mozit már csak azért tekintette meg a nagyérdemű, hogy a haldokló oroszlánba még egy jó nagyot belerúgjon, hiszen elnézve a kritikákat, egy pillanatig sem gondolta senki, hogy bármi jó kisülhet Shyamalan újabb ötletéből. Ehhez párosult egy adag borzalmasan rossz színészi játék (nem biztos, hogy erről csak és kizárólag Mark Wahlberg, Zooey Deschanel vagy John Leguizamo tehet), és egy döcögős, logikátlan forgatókönyv, ami még nevetségesebbé tette az alapgondolatot. Adódott tehát a kérdés, hogy vajon a komponista ismét megmenti-e a produkciót a totális csődtől, vagy inkább ő is elhagyja a süllyedő (vagy már el is süllyedt) hajót.

Személyes élményem legyen erre a válasz: míg annak előtte minden Shyamalan-zenét úgy hallgattam végig, hogy hermetikusan elzártam magam a külvilágtól, és különös odafigyelést szenteltem minden egyes harmóniának vagy hangjegynek, addig Az esemény zenéje szinte egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet, pedig a szerző iránti rajongásom és tiszteletem miatt mindennél erősebben koncentráltam arra, hogy akár csak a legapróbb finomságot is teljes értékűen magamévá tegyem. Azonban úgy tűnik, Howard maga is lemondott arról, hogy mindenáron ihlet nélkül írja meg élete újabb főművét (és legyünk őszinték: a rendezőnek köszönhet legalább négy ilyet eddigi teljes munkásságából), és bár a maga részéről két teljesen vállalható témát hozzátett a kétes értékű produkcióhoz, ezek egyénisége semmiképp sem ér fel a korábbról ismert mesterművekkel. A túlzottan sok, leginkább célirányosan az alkalmazhatóságra irányuló kompozíció átlagos hallgatnivaló csupán (ami a Shyamalan-–Howard kollaborációban viszont aligha elégséges), melyet talán az album utolsó két tétele ment meg a totális bukástól. Itt a szerző rutinból is hozza a kiemelkedőt, egyrészről csodálatos romantikus motívumsorral, ahol az elmaradhatatlan zongorajáték mellett Maya Beiser szívbemarkoló csellószólója okoz könnyfacsaró pillanatokat, illetve a zárótétel, amely gyakorlatilag összefoglalója mindannak a zenei eszköztárnak, amit az évek során tökélyre fejlesztett. Hangszerelését és érzelemgazdagságát tekintve minőségi kompozíció, de egész biztosan nem lesz akkora klasszikus, mint ahogy a korábbi kollaborációs végeredményekre már most tekinteni lehet (és halkan megjegyzendő, hogy a Legenda vagyok monumentális fináléja köröket ver a környezetismereti thriller záróakkordjaira).


Egy végre egyöntetűen kijelenthető fiaskó után egy abszolút korhatáros fantasy-mesébe belevágni egyszerre tűnik bátorságnak és nagyképűségnek, ám Shyamalan eddig sem arról volt híres, hogy a kritikusokkal foglalkozzon, neki is látott tehát Az utolsó léghajlító című (eddigi) utolsó filmjének. A Nickelodeonon futó népszerű animációs sorozatból adaptációt készíteni egyáltalán nem volt elrugaszkodott ötlet, ám jobban tette volna, ha ellenébe megy saját hiúságának, és a forgatókönyvet egy rutinosabb (vagy biztosabb kezű) szakemberre bízza. Nem tette, ez pedig az utóbbi évek legszörnyűbb filmes élményét eredményezte; közröhej és a rajongók felőli düh egyszerre támadta őt, és hiába a grandiózusnak szánt látvány (és költségvetés), lehetetlen bármilyen szinten is komolyan venni a produkciót.

A tény, hogy mindezek ellenére mégis emlékezetes és méltánytalanul erős score született James Newton Howard tollából, most már egyértelműen azt bizonyítja, hogy a komponista a nagyobb mestere kettejük kollaborációjának. A műfaj nem idegen számára, ifjúsági fantasyhez már szerzett korábban is emlékezetes muzsikát, mert ha úgy tekintjük, a két korábbi animációs film (Atlantisz – Az elveszett birodalom, A kincses bolygó) jóval több mozgásteret engedélyezett neki, mint hagyományos társai. Ennek megfelelően a léghajlítós kaland is számtalan témát kapott, melyek egyike sem olyan markáns és azonnal elkülöníthető, mint a korábbi Shyamalan-zenék esetében, mégsem lehet egyszerű rutinmunkaként jellemezni. Nyugodtan lehet tippelni arra, hogy ez volt a komponista utolsó munkája a rendezővel, ez is magyarázat lehet arra, hogy minden eddiginél grandiózusabb megszólalású mű született, ahol tényleg semmi sem szabott határt neki, és egy korszak lezárását ünnepelte meg ezzel a muzsikával. Sajnos, ahogy korábban írtam, egy zeneszerzőt leginkább a filmmel együtt ítél meg a közönség, e tekintetben viszont Az utolsó léghajlító soha nem kerül majd olyan fókuszba, ami méltó helyére emelné James Newton Howardot. Ráadásul hiába M. Night Shyamalannek köszönhető, hogy ilyen léptékű score-ok kerültek ki a komponista kezei közül, a rendező neve pillanatnyilag egyenértékű a nullával, a filmzenékért rajongó közösségnek pedig szinte kötelessége, hogy a két embert (dacára sikeres kollaborációjuknak) minden laikus számára tökéletesen elválassza egymástól, és azt tegye hangsúlyossá, hogy ne a filmek minősége határozza meg, mennyire maradnak meg az utókornak a hozzájuk kapcsolható zenék.

 

Tihanyi Attila
2011.10.30.