Kulics László összesítése

 

Ismét eltelt egy év, s mint a legtöbb ember, én is felelevenítettem, értékeltem a múlt évet – persze filmzenei szempontból. Az ilyen listák olvasása közben mindig meglátszik, hogy készítője a filmzene mely vonulatát, mely zeneszerzőit preferálja. Ez az enyémre szintúgy igaz, és a végső összesítésben leírtakat lehet támadni, vagy kiállni mellette, egy a lényeg: a saját véleményemet tartalmazza. És ugye ahány ember, annyi szokás...

2004-re nem érvényes az "izgalmaktól mentes év" jelző. Nem volt olyan hónap, amely ne tartogatott volna számunkra valamit. Februárban ért az első nagy "pofon", mikor belehallgattam A passió zenéjébe. Elképedve hallgattam másodpercről másodpercre és nem hittem el, hogy John Debney ilyenre is képes. Sajnos az év hátralévő részében visszaballagott a vígjátékok biztos fedezéke mögé. A kérdés csak az: miért? Bővebben: Ha egyszer letett egy ilyen színvonalú zenét az asztalra, miért megy vissza bugyuta gyerekek és szerelmes történetek mellé asszisztálni? 

Február 10-én ünnepelte 75. születésnapját Jerry Goldsmith, a filmzeneszerzők egyik "nagy öregje". Ennek tiszteletére Londonban születésnapi koncertet szerveztek a Londoni Filharmonikus Zenekar közreműködésével. Sajnos betegsége miatt nem tudott részt venni az eseményen. Ez a tény már előrevetítette azt a fordulópontot, amit mi még nem is sejtettünk...

Április végén hazánkba érkezett Ennio Morricone, hogy legismertebb műveiből koncertet adjon a Budapest Sportarénában. Az előadott zenék színvonalával nem volt gond, ám a szervezők és hangosítók egyáltalán nem voltak a helyzet magaslatán. Mindeközben elfogadta a felkérést, s megírja a Sorstalanság című magyar film zenéjét. 

Májusban egyre inkább borzolta a kedélyeket a tény, miszerint fél éves munka után Yared-et kitették a Trója című produkcióból. A döntést azzal indokolták, hogy túl régimódi zenét írt. Felkeresték Horner-t, aki rendkívül rövid idő alatt elkészített zenéjével sok mindent elért, csak a rajongók elégedettségét nem. Már ekkor lehetett tudni, hogy a legrosszabb filmzene díjáért eséllyel indul. Pedig nem ez volt az első nagyszabású film, amiben részt vett. De hát az idő hiánya általában ilyen zenét szül. Szegény Yared pedig csak állt és nem hitte el, ami történt.

Júniusban a Media Ventures egyik feje is előállt egy művel. Zimmer Artúr királya a régi időket idézi. A kilencvenes évek zenei stílusa köszönt vissza a vászonról. Ezek után megírta a Thunderbirds talpalávalóját, ami már igencsak megosztotta a közvéleményt. Közben Powell megírta a Bourne második felvonását, mellyel az első rész zenéjét kis híján "lealázta". Megmutatta, hogy még mindig van a tarsolyában ugyanahhoz a filmhez. Bravó! Várjuk a harmadik felvonást. Az MV többi tagja is dolgozgatott, de nem voltak igazán nagy dobások.

John Williams ismét összefogott Spielberggel és Hanks-el, s megszületett a Terminál című film. Williams eme album erejéig ismét a jazz felé orientálódott. Ezen kívül megírta a Harry Potter legújabb zenéjét, mely egyben az utolsó is volt. Köszöni szépen az eddigieket, de most befejezte. Ha valakit esetleg nem érintett meg egyik zene sem, azt talán kárpótolni fogja a SW harmadik epizódjával 2005 tavaszán.

A zeneszerzők fiatalabb generációi is sorra adták ki a zenéket, hogy bizonyítsanak és a "méltó utódok" címért küzdjenek. Ezek hol jól, hol rosszul sikerültek, s így az egészséges egyensúly ismét megmaradt. Az egyik legjobb hír az volt, mikor Michael Giacchino – megannyi játékzene után – végre megkapta az első komoly filmes megbízást. 

De sajnos történtek olyan események is, melyek jelentősen megrázták a filmzene világát és annak résztvevőit. Kezdődött Jerry Goldsmith-el, aki július 21-én elhunyt. Halálával pótolhatatlan űr maradt eme műfaj világában. Alig, hogy kezdtük felfogni mi is történt, egy hónap sem telt el és újabb szomorú hír került napvilágra: Elmer Bernstein augusztus 19-én hajtotta végső álomra a fejét.

Öröm, bosszúság, gyász: röviden ezekkel lehetne jellemezni 2004-et. Reméljük 2005-re ez utóbbi szó nem lesz érvényes...
 

Legjobb filmzene:

1. John Debney: A passióSzámomra egyértelműen az év legszebb, legértékesebb albuma. Már az első hónapokban magasra tette vele az éves mércét Debney, s ezt később csak megközelíteni tudták, túlszárnyalni nem. Egyszerűen nincs olyan tétel, amiben hiba lenne. Sajnos azonban Debney ezek után visszatért a szokásos tingli-tangli filmekhez.

2. Alan Silvestri: Val HelsingVannak, akik szerint Silvestri egyáltalán nem szolgált újdonsággal. Ha újdonsággal nem is, de egy dinamikus, sötét hangulattal hozzájárult az évhez. A kiadott filmzenealbumon ugyan lehetett volna több érzelmes szám is – nem csak az utolsó –, viszont így egy non-stop akciót kaptunk. Ebben pedig Silvestri nagymester.

3. Hans Zimmer: Artúr királyElsőre semmi különöset nem fedeztem fel benne. Az utulsó szamurájnál kicsit gyengébb eresztés, ám mikor már három-négy alkalommal meghallgattam, ráéreztem a varázsra: a második, illetve az utolsó tétel viszi az egész albumot. Kedvenc zeneszerzőm úgy tűnik, kezd felébredni (bár ez nem vonatkozik a Viharmadarakhoz kapcsolódó munkájára).


 

Legrosszabb filmzene:

1. Mark Isham: FüggőségCsatlakoznék Zsolt véleményéhez: konyhai eszközök ritmusos, illetve kevésbé ritmusos ütögetése. Ishamnek megint nem sikerült befészkelnie magát a szívembe. Értem én, hogy vannak hasonló gondolkodású zeneszerzők, meg művek, csak nem tudom, hogy miért? Ha valakinek megadatott, hogy zenekarral dolgozzon és mozifilmek alá írjon zenét, akkor miért ilyet ad ki kezei közül?

2. Harald Kloser: Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellenSajnos Kloser elkövette ugyanazt, amint tavaly Beltrami a Terminátor 3. – A gépek lázadásával: megmutatta, hogyan lehet egy kultuszfilm zenéjét a sárba döngölni. Gyenge eresztés volt, aminek oka szerintem abban rejlik, hogy túl nagy falat volt ez egy szárnyait bontogató zeneszerzőnek. Ugyan voltak benne momentumok, amik ígéretesek, de ez kevés a két kultuszfigurához...

3. James Horner: TrójaEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gabriel Yared nevű ember, aki megbízást kapott a Trója című film zenéjére. Dolgozott is szorgosan, s feljátszották a zenét is, midőn az alkotók változásért kiáltottak. Ekkor jött James Horner és a szűkös határidő, melyek eredménye egy eszméletlenül elbaltázott filmzene lett. Jobb lett volna, ha az alkotók csendben ülnek a fenekükön...


 

Legjobb kiadások:

1. Jerry Goldsmith: Jerry Goldsmith at 20th Century FoxA zeneszerző 75. születésnapja alkalmából a Varése egy limitált, hatlemezes, kiskönyvecskés, díszdobozos gyűjteménnyel jelent meg a piacon. Ugyan csak a Foxnál írt zenékből tartalmaz szemelvényeket, mégis ékes darabja lehet a gyűjteményeknek. A hivatalosan megjelent zenéken kívül tartalmaz kilenc kiadatlan zenét, valamint pár suit-et is. A könyvecskében pedig megtaláljuk Goldsmith életrajzát, valamint pár gondolatot a lemezen található zenékről.

2. Ennio Morricone: Volt egyszer egy vadnyugatSzámomra az egyik legjobb filmzene, ami valaha is kipattant Morricone fejéből. Most a BMG egy hosszabb, papírdobozos kiadással kedveskedett a rajongóknak. Több Morricone zenét is megélte az újrakiadást (pl.: a Dollár-trilógia), de számomra ez viszi a pálmát. A szájharmonikás idegen legújabb kiadása hét plusz számot tartalmaz. Kicsit ugyan lehetett volna még fokozni egy kis füzetecskével, de nem vagyok telhetetlen...

3. Jerry Goldsmith: Idővonal (Rejected Score) A Mester legutolsó munkáinak egyike. Ráadásul végül nem került a film alá, mert újra kellett vágni az egész produkciót. Ez nem az a tipikus rejected score, ami azért nem kellett a megrendelőknek, mert nem tetszett. Végül Brian Tyler írta meg a zenét, de a nyomás hatására kiadták a Goldsmith-féle verziót is, aminek kifejezetten örülök. Nem lett volna szabad elvesznie a süllyesztőben ennek az albumnak. 


 

Nem hozott lázba:

2004-ben is megvoltak azok a "sláger" filmek, zenei albumok, melyeket a műfaj rajongóinak 95%-a az egekig magasztalt. És van a maradék 5%, akiket viszont valamilyen oknál fogva nem ragadott meg a "varázs". Én úgy gondoltam, ezeket is leírom, viszont nem tennék köztük különbséget, mert nem tartom fontosnak, hogy itt rangsort állítsak fel. Egyszerűen csak "abc" szerint rendeztem.
A listát látva lehet, hogy páran azt gondolják, szegényebb lettem ezekkel a művekkel, ám én azt mondom, hogy felvállalom. Előítéleteim vannak? Lehet... De kinek nincsenek? 

Tihanyi Attila összesítése
 

A 2004-es év szubjektív mainstream filmzenei összegzése

A tavalyi év filmes (és ezzel együtt filmzenei) kínálatát nyilván nem lehet egészében átölelni, s tekintettel arra, hogy más, elvakult mozirajongókhoz képest a filmek iránti szenvedélyem még korántsem kiforrott, így a zenéket illetően is csak szigorúan a teljesség igénye nélkül, a leginkább rivaldafénybe került produkciókat figyelembe véve tudok nyilatkozni. E személyes összegzés az alig hat éves filmzenei tapasztalataimra és élményeimre, az ez idő alatt hallott közel kétezer filmzene-album végighallgatása alapján létrejött ízlésvilágomra, és zeneszerzőkkel szemben kialakult elvárásaimra épül.

Ha személyes összegzést állítok, törvényszerű, hogy az általam leginkább kedvelt zeneszerzők kerüljenek előtérbe. Elfogultság ide vagy oda, a 2004-es év egyik dobogós produkcióját épp kedvenc komponistám, James Newton Howard követte el, aki minden egyes Shyamalan-filmhez írt zenéje után egyre hosszabbá nyújtja az időt, amelyet a következő film létrejöttéig ki kell várnom. A falu kompozícióját tekintve talán nem olyan tökéletes, mint a korábbi Jeleké, Hilary Hahn virtuozitása képes volt Howard dallamait olyan varázslatosan kicsalogatni a hegedűből, hogy teljességgel megfeledkezzek erről az apró hiányérzetemről. Mindössze egyetlen filmzene varázserejét nem tudta túlszárnyalni, de erről később. JNH idén még előrukkolt egy Wyatt Earp 2-vel, legalábbis az a laza, igényes hangszerelésbe bújtatott, közepes western-muzsika, amit a Hidalgo – A tűz óceánjához komponált, csak egy kötelező kiruccanással egyenértékű. A Michael Mann rendezte Collateral – A halál záloga nagyjából annyi valódi filmzenei lehetőséget adott számára, mint amennyit elődei kaptak korábbi Mann-filmeknél, s jóllehet, az a négy tétel kiadott tétel kellő energiával és lendülettel bír, nyugodtan mondhatjuk, hogy James Newton Howard idén két és fél filmzenével gyarapította filmográfiáját.

Sajnos még mindig nem igazán tudtam megbarátkozni másik kedvenc zeneszerzőm, Thomas Newman idei egyetlen kiadott filmzenéjével, a Lemony Snicket – A balszerencse áradása ugyanis leginkább csak extravagáns tételcímeivel vált számomra különlegessé. Zeneiségét tekintve nem érzem, hogy egész évben erre készült volna, életmű-összegzésnek pedig borzasztó kevés. Előfordulhat, hogy – akárcsak a Némó nyomában esetében - a film megtekintése után átértékelődik a zene, addig azonban, így különálló műként elérte nálam is azt a pontot, amikor már kicsit soknak tartom ugyanazon petárdák durrogtatását. Legalább ennyire csalódott vagyok Mark Isham ezévi produkcióival, a különleges harmóniák mestere ugyanis egy hallgathatatlan és egy alig hallgatható albumot állított össze (A spártai még nem ért el hozzám). A Függőség esetében a móka kedvéért létrehoztam egy olyan zörejcsodát, amely egyszerre szólaltatja meg mind a tizenhárom tételt, s minőségében, ha csak parányi mértékben is, de túlszárnyaltam vele a különálló egységek okozta sokkhatást. A Csoda a jégen négy tételnyi score-része pedig szinte teljesen elveszett a lejátszómban, és ritkán fordul velem elő, de egyetlen másodpercre nem emlékszem a műből, tehát bőségesen kimeríti a feledhető fogalomkört.

Részemről Hans Zimmer és a teljes Media Ventures idei termése is csak a közepes szinten tanyáznak, a két kiemelkedő produkció Powell (aki talán már nem is MV-tag) Bourne-folytatása, valamint Zimmer Artúr királya talán. A lovagkori csindadratta maximum a "futottak még"-kategória, és csak azért beszélek róla külön, mert a Cápamese, a Viharmadarak és a Csodacsillag főtémája olyan mértékben arcpirító bukások a germán zeneszerzőtől, amelyekre a tavalyi Az utolsó szamuráj után egyáltalán nem számítottam. John Powell idei három zenéjéből csak A Bourne-csapda jutott el fülemig, melyet érdekes módon nem hallgattam annyit, mint az első rész zenéjét, de elismerem, hogy remek produkció. A másik lázadó MV-s, Harry Gregson-Williams idén sem csökkentette azt a hatalmas kérdőjelet bennem, ami miatt képtelen vagyok eldönteni, hogy remek zeneszerző-e, vagy csak egy véletlenszólam-generátor. A tűzben edzett férfi alig értékelhető, és semmi köze az előző Scott-film, a Kémjátszma zenéjének színvonalához, a Bridget Jones-t pedig hivatalból nem néztem meg, és a háttér-romantikus prüntyögés sem hiszem, hogy kiemelkedőbb, mint mondjuk Silvestri Mi kell a nőnek?-hez komponált melódiái (bár talán még nem illik őket egy napon emlegetni). Az Amerika Kommandó: Világrendőrség score-ját nem volt érkezésem meghallgatni, de van egy olyan sejtésem, hogy túl sokat nem is vesztettem vele, és a 2003-as Lapzárta – Veronica Guerin története és a Szindbád – A hét tenger legendája nyomaiba sem érhet. Klaus Badelt idei egyetlen zenéjét, a Macskanőt még nem hallottam, Nick Glennie-Smith hozta a formáját két nevenincs filmzene, valamint a Csodacsillag társszerzőjeként. Mark Mancina idén csendben hallgatott (hacsak az Ördögi Színjáték – A Pap, a Várúr és a Boszorkányról ki nem derül valami, bár erre már három éve várunk), Trevor Rabin azonban négy filmhez is esélyt kapott zene szerzésére. Érzésem szerint egy alkalommal élt is ezzel a lehetőséggel, Az ördögűző: A kezdet kapcsán, mert ahogy emlékszem, film alatt egész jól működött a dolog, félő azonban, hogy különálló albumként nem állná meg a helyét (tán ezért sem annyira sietnek a megjelentetésével). A Vas kimaradt filmes élményeimből, A nemzet aranya zenéje pedig, jóllehet januári bemutatóval érkezik, már elért - kár volt sietnie, semmi újszerűt nem tartalmaz, ráadásul néha kikacsintgat más zeneszerzők bevált stílusai felé. Jeff Rona Traffic-hez komponált, kellemes háttérzenéje egy igényes lebutítása Cliff Martinez hangulatos muzsikájának, elismertségi szintje viszont nagyjából John M. Keane Helyszínelők-score-jával vetekszik. A Media Ventures-höz tartozó Steve Jablonsky tavalyi első önálló albuma, A texasi láncfűrészes sötét tónusai után vidámabb vizekre evezett a Gőzfiúval, de úgy érzem, ennek sem volt sok értelme. További MV-tagok közül senki nem produkált említésre méltót, bár meglepve tapasztalom, hogy Lisa Gerrard és Patrick Cassidy kettőse is a Media Ventures-klánhoz sorolódott, igaz, a páros idén csak a Borzalmak városa főtémáját mondhatja magáénak, Christopher Gordon további muzsikái pedig simán köröket vernek a két "nagy név" művére amely messze alulmúlja korábbi közös munkájuk, az Immortal Memory színvonalát.

De vissza a nagy klasszikusokhoz, először is Alan Silvestri, akinek Van Helsinghez komponált zenéje előbb ért hozzám, mint maga a film. Az eleinte közepesnek vélt album jelentősen felülértékelődött, miután film alatt hallhattam, hogy számos jobbnál jobb pillanat lett kifelejtve, amikor a korongot összeállították. Ez főként kiadói hiba, az viszont bizonyossá vált számomra, hogy Silvestrit nem szabad leírni, még ha az utóbbi években sokan alkotói válságáról kongattak is vészharangokat (velem az élen). A Polar Expressz három ismert tétele ugyan semmi pluszt nem nyújt, a zenekar dinamizmusa azért még mindig ott lebegteti a zseniális zeneszerző energiáját. Én leszek az első, aki Silvestri-pólót aggat magára, ha eljön a várva várt nagy visszatérés (a Van Helsing sajnos, leginkább a film szempontjából, nem tekinthető igazán annak). Idén tragikus módon megüresedett a filmzenei trón, melyen Jerry Goldsmith ült, mint igazi Golden Age-mester, s a Sors egy másik nagy öreget, Elmer Bernsteint is elragadta tőlünk. A rangidős zeneszerző John Williams lett, aki két kiváló albumot hozott össze nekünk, melyek közül kétségkívül a Terminál emelkedik ki, és ami nem túlzás, hogy ez a mű talán élete egyik legfantasztikusabb zenéje is egyben, és ismét egy jelzés azok felé, akik őt is a kiöregedés és az elfantáziátlanodás vádjával illetik. A Harry Potter-folyam újabb epizódjánál már nem tudom eldönteni, mi az ő munkája, és mit osztott William Ross-ra, ezért nem is foglalkoztam vele túlságosan sokat.

Hollywood egyik legellentmondásosabb zeneszerzője, James Horner mostanában ismét lendületben, és egyik-másik albuma végre ismét igényes és kellőképp értékelhető zenei élményt hordoz. Ám az ő esetében is inkább a 2003-as év volt sikeresebb, a 2004-re leosztott instant Trója nálam egyet jelent a "szánalmas" jelzővel. Lehet vitatkozni, hogy ő tehet-e róla, vagy a producerek – pláne azután, hogy sikerült meghallgatni Gabriel Yared saját holnapján az eredetijét, ami élete munkája lehetett volna, mitöbb, azonnal két szinttel magasabbra helyezte volna, ami a hollywoodi elismertséget illeti (ezt a producerek is érezhették, mert le is vetették vele az oldalról). A Felejtés filmként és zeneként is simán megbukott nálam, a Bobby Jones: Egy legenda születését pedig nem sikerült hallanom. Ami bizonyos, hogy az abszolút világsikernek örvendő A Da Vinci-kód című könyvből készülő, vélhetően nagyszabású filmhez kötelező hoznia egy minőségi muzsikát, de a Titanic Oscar-díjas zeneszerzőjétől még most sem tudom eldönteni, mi lehet a reális elvárás. Danny Elfman érthetően a Bridget Fondával kötött házasság örömeivel és bánataival van leginkább elfoglalva, az idei egyetlen Pókember 2. zenéje csak egy szintentartott folytatása az első résznek, de semmi extra. Ezen albumon társszerzőként közreműködött Christopher Young is, akinek idén egy horror-zene csusszant ki szerzőtollából, az Átok azonban még nem jutott el hozzám. Randy Newman is valami oknál fogva elkerülte a kottákat, Craig Armstrong Az emberrablása pedig sajnos csak a feledhető szintet ütötte meg. Rachel Portman, mint Hollywood legszürkébb és legkevesebbet emlegetett zeneszerzője pontosan ugyanilyen zenét írt: A mandzsúriai jelölt szürke és felesleges. Biztos a férfisovinizmus egyik szenvedő alanya, én azonban az ő zenéjének szenvedő hallgatójaként aposztrofálhatnám magam. Jan A.P. Kaczmarek mostanában sokat emlegetett albumát, az Én, Pán Pétert még nem sikerült meghallgatnom.

Egy, a semmiből feltörekvő, és vélhetően ugyanoda gyorsan vissza is süllyedő fickó, Harald Kloser két alkalommal is büntette a filmzenebarát réteget, ebből az Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellenben találtam szűk három perc igazán értékelhető zeneiséget, ezért ezt említeném előbb a Holnapután főtémája előtt. Fő mentoraként valószínűleg Marco Beltramit sejthetjük, aki azonban meglepő módon szép apránként a fejlődés útjára lépett. Nekem a Pokolfajzat nagyobb pozitív meglepetést nyújtott, mint az általánosan elismert Én, a robot, de a A Főnix útja score-ja is jóval fülbarátabb élmény, mint korábbi botlásai (elég csak a 2003-as csúfos Terminator-bakira gondolni). Az oldalunk egyik felfedezettje, Brian Tyler még mindig tartja saját egyéni csúcsát a Frank Herbert: A Dűne gyermekei zenéjével, az idén kiadott Godsend – A teremtés klinikája és a Paparazzi nagyjából egy szinten vannak John Ottman egyetlen 2004-es albumával, a Mobillal. Érdekes azonban, hogy ez Tylernél elismerés, Ottman életében bizonyosan szégyenfolt. Döbbenetes meglepetésként hatott rám Jeff Danna Kaptár 2. – Apokalipszis score-ja, mialatt testvére, Mychael Danna a magyar rendezésű Csodálatos Júlia igen felejthető zenéjével jelentkezett. Nagy örömömre szolgált találkozni Michael Giacchino A hihetetlen család című fantasztikus albumával, amely számomra egy lehetséges folytatása John Barry munkásságának, mely a klasszikus bigband-fúvós érzést zseniálisan ötvözi a mai kor követelményeivel. Bár az Alias sorozat háttérzenéi csupán tévéfilm-szintűek, bízom abban, hogy Giacchino sok, ehhez az animációs filmhez hasonló feladatot kap majd, és nem marad egyzenés komponista. A nagy görög szintimágus, Vangelis Nagy Sándor, a hódítóját simán kiröhögtem, Graeme Revellt pedig most már nyugodtan levehetjük a 'filmzenészek' listájáról, a Nyílt tengeren legalábbis az ő igen különleges, szimfonikus és hallgatható zenéktől távol álló művészetének egy újabb darabja.

Szándékosan a végére hagytam azt az embert, akit, ha módomban állna, jó alaposan megráncigálnék, és vagy húsz percen keresztül válogatott szidalmakat üvöltenék abba a jólborotvált arcába. Számonkérném rajta, amiért családi vígjátékokban rejti el azt a kivételes tehetségét, amely segítségével megalkotta a számomra 2004-es év legnagyobb filmzenéjét, A passiót. Szerencsére el bírok vonatkoztatni a többi kutyasétáltatós, nyálömlengős plömplömöktől, és ezen értékelhetetlen produkcióitól messze elkülönítve bírom élvezni Debney minden olyan művét, amelyek valóban kifejezik tökéletes zenei érzékét és fantasztikus hangszerelési készségét. Feledve minden megalázó munkát, amelyet kiadott kezei közül, A passió nekem 2004 legfantasztikusabb albumává vált, dacára annak, hogy szisztematikusan kerüli a komoly vallási töltettel bíró műveket. Ha minden harmadik évben előáll egy hasonló kaliberű produkcióval, bőven elégedett leszek.

Amennyiben éves szinten kellene összehasonlítást végezni, a 2003-as esztendő talán színvonalasabb produkciókat hozott, mint az idei, és lehet vitatkozni, hogy a filmek minőségén múlik ez elsősorban, vagy csak zeneszerzők általános művészi válságáról van szó. Mindenesetre ha lehet filmzenei szempontból kívánni, akkor szeretnék 2005-re egy piramidális Newton Howard / Zimmer mestermunkát a Batman: Kezdődik!-re, egy ízig-vérig klasszikus Horner-muzsikát A Da Vinci-kódhoz, Thomas Newmannek egy következő lépcsőfokot, Debneynek egy újabb igazi szerződést, Jeff Dannának ígéretes bizonyítási lehetőségeket, Beltrami felé több türelmet, de leginkább azt, hogy ne veszítsünk el egyetlen olyan nagyágyút sem, mint Michael Kamen, Elmer Bernstein vagy Jerry Goldsmith.
 

2004 legjobbjai:

1. John Debney: A passió
2. John Williams: Terminál
3. James Newton Howard: A falu

 

2004 legrosszabbjai:

1. Vangelis: Nagy Sándor, a hódító
2. Harald Kloser: Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen
3. Mark Isham: Függőség