"Az elsõ és legfontosabb dolog a filmes szakmában egy komoly zeneszerzõ számára az, hogy megtanuljon stopperórával komponálni."

     Azon számos magyar zenemûvész közül, aki századunk húszas-harmincas éveiben kénytelen volt elhagynia szülõföldjét, minden bizonnyal Rózsa Miklós vívta ki magának a legnagyobb elismerést szerte az egész világon. A zeneszerzõ két különbözõ vonalon komponálta a nagyszerûbbnél nagyszerûbb muzsikáit: Hollywood folyamatos felkérései mellett rendszeresen adott komolyzenei hangversenyeket is. A filmvilág egyik legkülöncebb figurája, aki mindvégig hû maradt magyarságához, leginkább arról volt felismerhetõ, hogy képtelen volt az amerikai élethez igazodni, s a forró kaliforniai nyarakat is sötét öltönyökben vészelte át. Hiába voltak egészen speciális feltételei a filmzenei alkotómunkájához, egyetlen producernek sem jutott eszébe mást keresni helyette. 1937 és 1981 között összesen 90 filmhez írt zenét, holott mindeközben nyíltan megvetette a számtalan, hiányos zenei tapasztalattal rendelkezõ kollégáját, akiket egyszerûen csak unalmas stúdiótöltelékeknek hívott. A sors kegyes volt hozzá, hiszen az aprólékosan összeállított partitúrái által kicsalt hangok szépsége és varázsa a kilencvenes években újra virágzásnak indult, s számos kiadó jelentette meg korábbi munkáit CD-n, így tanúja lehetett, amint zenéje több generációhoz is eljut.

     Gyermekkorát a Mátra közelében, Nagylócon töltötte. Apja szabadelvûbb gondolkodású földbirtokos és gyáros volt, anyja viszont a Zeneakadémián tanult, így került közelebb a zene világához. Bár apja mindent megtett, hogy fiából vegyészmérnök legyen, Rózsa már ötéves korában részt vett hegedû-, és zongoraórákon. Folyamatos zenei fejlõdésében nagy szerepet játszott a magyar komolyzenei élet két legjelentõsebb tagjának, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak munkássága, azonban számára nem tûnt követendõ példának a zenegyûjtés, ráadásul a budapesti komolyzenész társaság sem volt kedvére való. Amikor 1926-ban beiratkozott a Lipcsei Egyetem kémia szakára, már annyira elvarázsolta a zene iránti szeretet, hogy apja mégis beleegyezett, hogy a Lipcsei Konzervatóriumon zeneszerzést is tanulhasson. Miután elvégezte a két iskolát, már Európa-szerte egyre több koncertteremben játszották mûveit. 1931-ben egy párizsi hangversenyét követõen le is telepedett a francia fõvárosban, ahol elõbb mozivetítések szüneteiben hallható dalokhoz szerzett zenét, késõbb szignált komponált a Pathé cég híradójához. Arthur Honeggernek a "Les Miserables" címû filmhez írt zenéje olyan nagy hatással volt rá, hogy azonnal felkereste a mûvészt, s a kialakult kiváló barátságuk révén közelebb került a filmes szakmához. 1935-ben, már Londonban kapta az elsõ felkérést: a "Hungaria" címû baletthez kellett zenét szereznie, melyhez leginkább magyar népzenei motívumokat használt fel, szimfonikus zenekarra komponálva. A két évig töretlen sikerrel futó balett felkeltette a szintén magyar származású producer, Korda Sándor érdeklõdését a zeneszerzõ iránt, és azonnal szerzõdtette is saját, London Films Production nevû cégéhez. 1937-ben a Marlene Dietrich szereplésével készített "Knight Without Armor" címû filmhez ("A páncél nélküli lovag") komponálta elsõ filmzenéjét, s olyan meglepõ sikert hozott számára, hogy Korda a késõbbi "Thief of Baghdad" ("A bagdadi tolvaj") címû filmjéhez is mindenképpen õt akarta alkalmazni. A film elkészítésébe elõször a rendezõ, Ludwig Berger szólt közbe, akinek már megvolt a kiválasztott zeneszerzõje, azonban Rózsa Miklós két-három daltervezete (no meg Korda hathatós közbenjárása) meggyõzte õt a váltásról. Mivel a film készítése közben kitört a második világháború, 1940-ben kénytelenek voltak áttenni székhelyüket Amerikába. A zene a költözéstõl függetlenül is meghozta számára a sikert és az elismerést (többek között elsõ Oscar-díj jelölését), ráadásul a kontinens olyan hatással volt Rózsára, hogy a tervezett pár hónap helyett aztán élete végéig ott maradt.

     Következõ éveit kizárólag filmzenék komponálásával töltötte. A kezdeti kisebb stúdiók és beszûkült gondolkodású producerek felkéréseitõl eltekintve általában olyan, hozzá hasonló intelligenciájú filmkészítõkkel dolgozhatott, akikkel könnyen megtalálta a közös nevezõt. Zeneiségét számos helyen négy alapvetõ idõszakra osztják, melynek elsõ szakaszát a keleties hangzás korszakának hívják. Ebbe tartoznak bele korai Korda-filmek, a "Thief of Baghdad", vagy a "Jungle Book" ("A dzsungel Könyve", Kipling klasszikusa nyomán). Ezidõtájt ismerkedett meg Margaret Finlasonnal, Gracie Fields korábbi titkárnõjével, akit 1943-ban oltár elé vezetett, s akitõl két gyermeke született: 1945-ben lányuk, Juliet, majd egy évre rá fiuk, Nicholas. Ekkora már Hollywood ünnepelt zeneszerzõjévé vált, s számos jelölés után az 1945-ös, Alfred Hitchcock rendezte "Spellbound" ("Bûvölet") az elsõ Oscar-díjat is meghozta számára. Ez már a lélektani korszakában íródott, melyre a nehéz fajsúlyú drámák és krimik voltak jellemzõek, ezek sötét stílusának megfelelõen pedig a megszállottságot és erkölcsi pusztulást fájdalmasan felsíró vonósokkal, csendes fafúvósokkal és disszonáns rezes-robbanásokkal fejezte ki. Kísérletezõ kedvû volt a különféle hangok elõcsalogatását illetõen, így õ használta elõször Leon Theremin orosz fizikus saját magáról elnevezett, húszas években kifejlesztett "hangszerét", mely elektromosság segítségével állított elõ vérfagyasztóan éles hangokat. Ez a feszült légkörû jelenetek egyik legjelentõsebb hangulatfokozó eszközévé vált, egyszersmind a zeneszerzõ egyedülálló hangzásvilágának egyik legmeghatározóbb speciális kellékévé. Az 1944-es "Double Indemnity"-ben ("Gyilkos vagyok") a gyilkosság olyan éles atmoszféráját teremtette meg a vad vonósjátékkal, mely dühös pillanatok visszaköszönnek kiváló barátjának, Bernard Herrmann-nak "Psycho" címû örökérvényû klasszikusában (a zeneszerzõk és Hitchock kapcsolata meglehetõsen furcsa, hiszen elõször Rózsa Miklós komponált a rendezõ számára valóban hátborzongató zenét, Hitchcock mégsem találta filmjéhez passzolónak, és következõ produkcióinál a maga rideg módján úgy cserélte le Rózsát Herrmannra, hogy a váltást soha egy szóval sem indokolta meg. A sors igazsága, hogy Herrmann voltaképpen a Rózsa Miklós által megalkotott zenei útvonalat követte késõbbi nagy sikerû mûvei megalkotásában). A "The Killers" ("A gyilkosok", 1946), a "Brute Force" (1947), vagy a "The Naked City" ("A meztelen város", 1948) az akkor jellemzõ erõszakos alvilágról szólnak, s a kísérõzenék rendszerint a gengszterfilmekre jellemzõ száraz hegedû és erõteljes rézfúvós kettõségének vad egyvelegébõl állnak. Ezen filmek sötét, erõszakkal teli zenéi Rózsa viszonylag rövid harmadik korszakába tartoznak.

     1947-ben az "A Double Life" címû George Cukor-film zenéjéért ismét Oscar-díjjal jutalmazták, s a rá következõ évben a Metro-Goldwyn-Mayer filmgyártó-óriás, mely addigra már hosszú ideje próbálta magához csábítani a zeneszerzõt, tizenkét éves szerzõdést kötött Rózsával. Hogy a stúdió számára mennyire fontos a hollywoodi mércével mérve is óriási jelentõségû üzlet létrejötte, azt bizonyítja, hogy elfogadták Rózsa összes, nem mindennapi követelését. Eszerint rajta kívül senki más nem írhatott az éppen aktuális zenéhez egy hangjegyet sem, sõt, senki sem követelhette tõle, hogy a film készítése közben átírja azt (ami pedig egyébként gyakori, bevett szokás volt már akkor is Hollywoodban). Engedélyt kapott arra, hogy kizárólag otthon dolgozzon, s stúdióba csak a legszükségesebb esetben vonuljon be, mindezeken túl pedig tudomásul kellett venniük tanári elkötelezettségét a Dél-Kaliforniai Egyetemen. Ezen furcsának tûnõ szerzõdéshez 1950-ben még hozzávette igényét évenként három hónap fizetésnélküli szabadságra, hogy a hangversenytermek részére is tudjon komoly zeneszerzéssel foglalkozni.

     A tizenöt év alatt, az MGM gyártotta epikus mûvek részére írt történelmi-bibliai ihletésû zenéi alkotják életének legjelentõsebb, negyedik zenei korszakát. Az 1951-es "Quo Vadis" római korra jellemzõ hangzásvilágát 1952-ben az "Ivanhoe"-hoz írt fantasztikus mûve követi. XII. századi, lovagi rendhez hû francia trubadúrok, latin egyházi énekek, középkori zsidó muzsikák, és Oroszlánszívû Richard balladái ihlették meg Rózsát, hogy saját szenvedélyes stílusával finoman keverve egy harmóniákban gazdag mûvet alkosson a filmhez. A csendes líraiság éppolyannyira jellemzõ a zenére, mint az igazi nagy csatajelenetekhez komponált, több hangnemet és ritmikát egyszerre megszólaltató energikus tételek. E mûvet Rózsa Miklós beleegyezésére 1994-ben az Intrada lemezkiadó cég ismét megjelentette, melyet a London Symphony Orchestra játszott fel Bruce Broughton vezényletével. 1959-ben megalkotta minden idõk egyik legmonumentálisabb kalandzenéjét, a "Ben Hur"-t, amely méltó módon Oscar-díjat is hozott számára, valamint azonnal a halhatatlan zeneszerzõk társaságába emelte õt. A három és fél órás kolosszális produkcióhoz eredetileg szinte csak esszenciális jellegû filmzenét jelentettek meg (rengeteg tételt megrövidítve, kilencet kompletten kihagyva), 1996-ban azonban a Rhino Records piacra dobott egy két lemezbõl álló, 2 óra 46 percnyi zenei anyagot tartalmazó kiadást, melyben egy 50 oldalas ismertetõ is található, benne a zene keletkezésének, illetve elsõ kiadásának körülményei Rózsa Miklós jegyzeteiben, rengeteg fényképpel. A "Ben Hur" tökéletes összefoglalása a komponista zeneiségének, az elképesztõ játékidõ ellenére egy pillanatig sem válik unalmassá, fárasztóvá vagy nehezen befogadhatóvá. A pompás fanfárokkal teletûzdelt harci jelenetek, ünnepélyes diadalmenetek mellett a legendás harci szekér-verseny alatti dinamikus muzsika, valamint a gyönyörû szerelmi téma mind felejthetetlenné teszik a monumentális produkciót, minden kalandfilm zenéjének alapmûvét.

     Az 1961-es "El Cid" lehetõséget nyújtott Rózsa számára, hogy egy kicsit elmélyedjen a tizenkettedik századi spanyol folklór világában, és saját epikus zenei világát a gyûjtésébõl származó motívumokkal elegyítette, sokak szerint élete legcsodálatosabb fõtémáját megkomponálva ezzel. Maga a zeneszerzõ ezt a mûvét tartotta utolsó jelentõs produkciójának, s valóban: az addigi termékeny idõszak után évek teltek el egy-egy újabb filmzene megírásáig. 1974-ben, majdnem negyven év után visszatért Magyarországra, hogy Budapesten egy koncertet adjon életmûvébõl. A '70-es évek végén Rózsa zenéi egyfajta különös reneszánszukat élték meg, a komponistán kívül még számos zenész elõvette klasszikussá vált mûveit, hogy újra felvehessék (Elmer Bernstein is közremûködött régi Rózsa-mûvek reprodukálásában), ezenkívül pedig fiatal, tehetséges rendezõk keresték meg, hogy a filmzenéktõl lassan elköszönõ idõs mestert vissza-visszacsábítsák a mûfajba. Jonathan Demme, "A bárányok hallgatnak" késõbbi rendezõje, a Star Trek-specialisa Nicholas Meyer, valamint "A csillagok háborúja" utolsó epizódját jegyzõ Richard Marquand egy-egy korai filmjéhez komponált zenét a mester, de hosszú évek után ismét együtt dolgozott karrierje kezdetének egyik jelentõs szereplõjével, Billy Wilderrel, az 1978-as "Fedorá"-nál.

     Ezen utolsó filmzenéi mellett 1982-ben kiadta saját önéletrajzát "Double Life" címmel, de még ugyanezen évben egészségi állapotának súlyos legyengülése tulajdonképpen véget vetett filmzeneszerzõi karrierjének, így visszavonult a nyilvánosságtól. Bár Hollywood filmkészítõinek szokásos kegyetlen hozzáállása révén nagyon hamar feledésbe merült, a világ filmzenerajongói szerencsére egyre nagyobb figyelemmel fordultak Rózsa fantasztikus munkái felé, aki végül tanúja lehetett egy újabb generáció tiszteletadásainak is. 1988-ban látása annyira megromlott, hogy kénytelen volt a kottaírást végleg feladni, s végül 1995-ben, július 27-én hunyt el, káprázatos életmûvet hagyva maga mögött.

Tihanyi Attila