"Az első és legfontosabb dolog a filmes szakmában egy komoly zeneszerző számára az, hogy megtanuljon stopperórával komponálni."

     Azon számos magyar zeneművész közül, aki századunk húszas-harmincas éveiben kénytelen volt elhagynia szülőföldjét, minden bizonnyal Rózsa Miklós vívta ki magának a legnagyobb elismerést szerte az egész világon. A zeneszerző két különböző vonalon komponálta a nagyszerűbbnél nagyszerűbb muzsikáit: Hollywood folyamatos felkérései mellett rendszeresen adott komolyzenei hangversenyeket is. A filmvilág egyik legkülöncebb figurája, aki mindvégig hű maradt magyarságához, leginkább arról volt felismerhető, hogy képtelen volt az amerikai élethez igazodni, s a forró kaliforniai nyarakat is sötét öltönyökben vészelte át. Hiába voltak egészen speciális feltételei a filmzenei alkotómunkájához, egyetlen producernek sem jutott eszébe mást keresni helyette. 1937 és 1981 között összesen 90 filmhez írt zenét, holott mindeközben nyíltan megvetette a számtalan, hiányos zenei tapasztalattal rendelkező kollégáját, akiket egyszerűen csak unalmas stúdiótöltelékeknek hívott. A sors kegyes volt hozzá, hiszen az aprólékosan összeállított partitúrái által kicsalt hangok szépsége és varázsa a kilencvenes években újra virágzásnak indult, s számos kiadó jelentette meg korábbi munkáit CD-n, így tanúja lehetett, amint zenéje több generációhoz is eljut.

     Gyermekkorát a Mátra közelében, Nagylócon töltötte. Apja szabadelvűbb gondolkodású földbirtokos és gyáros volt, anyja viszont a Zeneakadémián tanult, így került közelebb a zene világához. Bár apja mindent megtett, hogy fiából vegyészmérnök legyen, Rózsa már ötéves korában részt vett hegedű-, és zongoraórákon. Folyamatos zenei fejlődésében nagy szerepet játszott a magyar komolyzenei élet két legjelentősebb tagjának, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak munkássága, azonban számára nem tűnt követendő példának a zenegyűjtés, ráadásul a budapesti komolyzenész társaság sem volt kedvére való. Amikor 1926-ban beiratkozott a Lipcsei Egyetem kémia szakára, már annyira elvarázsolta a zene iránti szeretet, hogy apja mégis beleegyezett, hogy a Lipcsei Konzervatóriumon zeneszerzést is tanulhasson. Miután elvégezte a két iskolát, már Európa-szerte egyre több koncertteremben játszották műveit. 1931-ben egy párizsi hangversenyét követően le is telepedett a francia fővárosban, ahol előbb mozivetítések szüneteiben hallható dalokhoz szerzett zenét, később szignált komponált a Pathé cég híradójához. Arthur Honeggernek a "Les Miserables" című filmhez írt zenéje olyan nagy hatással volt rá, hogy azonnal felkereste a művészt, s a kialakult kiváló barátságuk révén közelebb került a filmes szakmához. 1935-ben, már Londonban kapta az első felkérést: a "Hungaria" című baletthez kellett zenét szereznie, melyhez leginkább magyar népzenei motívumokat használt fel, szimfonikus zenekarra komponálva. A két évig töretlen sikerrel futó balett felkeltette a szintén magyar származású producer, Korda Sándor érdeklődését a zeneszerző iránt, és azonnal szerződtette is saját, London Films Production nevű cégéhez. 1937-ben a Marlene Dietrich szereplésével készített "Knight Without Armor" című filmhez ("A páncél nélküli lovag") komponálta első filmzenéjét, s olyan meglepő sikert hozott számára, hogy Korda a későbbi "Thief of Baghdad" ("A bagdadi tolvaj") című filmjéhez is mindenképpen őt akarta alkalmazni. A film elkészítésébe először a rendező, Ludwig Berger szólt közbe, akinek már megvolt a kiválasztott zeneszerzője, azonban Rózsa Miklós két-három daltervezete (no meg Korda hathatós közbenjárása) meggyőzte őt a váltásról. Mivel a film készítése közben kitört a második világháború, 1940-ben kénytelenek voltak áttenni székhelyüket Amerikába. A zene a költözéstől függetlenül is meghozta számára a sikert és az elismerést (többek között első Oscar-díj jelölését), ráadásul a kontinens olyan hatással volt Rózsára, hogy a tervezett pár hónap helyett aztán élete végéig ott maradt.

     Következő éveit kizárólag filmzenék komponálásával töltötte. A kezdeti kisebb stúdiók és beszűkült gondolkodású producerek felkéréseitől eltekintve általában olyan, hozzá hasonló intelligenciájú filmkészítőkkel dolgozhatott, akikkel könnyen megtalálta a közös nevezőt. Zeneiségét számos helyen négy alapvető időszakra osztják, melynek első szakaszát a keleties hangzás korszakának hívják. Ebbe tartoznak bele korai Korda-filmek, a "Thief of Baghdad", vagy a "Jungle Book" ("A dzsungel Könyve", Kipling klasszikusa nyomán). Ezidőtájt ismerkedett meg Margaret Finlasonnal, Gracie Fields korábbi titkárnőjével, akit 1943-ban oltár elé vezetett, s akitől két gyermeke született: 1945-ben lányuk, Juliet, majd egy évre rá fiuk, Nicholas. Ekkora már Hollywood ünnepelt zeneszerzőjévé vált, s számos jelölés után az 1945-ös, Alfred Hitchcock rendezte "Spellbound" ("Bűvölet") az első Oscar-díjat is meghozta számára. Ez már a lélektani korszakában íródott, melyre a nehéz fajsúlyú drámák és krimik voltak jellemzőek, ezek sötét stílusának megfelelően pedig a megszállottságot és erkölcsi pusztulást fájdalmasan felsíró vonósokkal, csendes fafúvósokkal és disszonáns rezes-robbanásokkal fejezte ki. Kísérletező kedvű volt a különféle hangok előcsalogatását illetően, így ő használta először Leon Theremin orosz fizikus saját magáról elnevezett, húszas években kifejlesztett "hangszerét", mely elektromosság segítségével állított elő vérfagyasztóan éles hangokat. Ez a feszült légkörű jelenetek egyik legjelentősebb hangulatfokozó eszközévé vált, egyszersmind a zeneszerző egyedülálló hangzásvilágának egyik legmeghatározóbb speciális kellékévé. Az 1944-es "Double Indemnity"-ben ("Gyilkos vagyok") a gyilkosság olyan éles atmoszféráját teremtette meg a vad vonósjátékkal, mely dühös pillanatok visszaköszönnek kiváló barátjának, Bernard Herrmann-nak "Psycho" című örökérvényű klasszikusában (a zeneszerzők és Hitchock kapcsolata meglehetősen furcsa, hiszen először Rózsa Miklós komponált a rendező számára valóban hátborzongató zenét, Hitchcock mégsem találta filmjéhez passzolónak, és következő produkcióinál a maga rideg módján úgy cserélte le Rózsát Herrmannra, hogy a váltást soha egy szóval sem indokolta meg. A sors igazsága, hogy Herrmann voltaképpen a Rózsa Miklós által megalkotott zenei útvonalat követte későbbi nagy sikerű művei megalkotásában). A "The Killers" ("A gyilkosok", 1946), a "Brute Force" (1947), vagy a "The Naked City" ("A meztelen város", 1948) az akkor jellemző erőszakos alvilágról szólnak, s a kísérőzenék rendszerint a gengszterfilmekre jellemző száraz hegedű és erőteljes rézfúvós kettőségének vad egyvelegéből állnak. Ezen filmek sötét, erőszakkal teli zenéi Rózsa viszonylag rövid harmadik korszakába tartoznak.

     1947-ben az "A Double Life" című George Cukor-film zenéjéért ismét Oscar-díjjal jutalmazták, s a rá következő évben a Metro-Goldwyn-Mayer filmgyártó-óriás, mely addigra már hosszú ideje próbálta magához csábítani a zeneszerzőt, tizenkét éves szerződést kötött Rózsával. Hogy a stúdió számára mennyire fontos a hollywoodi mércével mérve is óriási jelentőségű üzlet létrejötte, azt bizonyítja, hogy elfogadták Rózsa összes, nem mindennapi követelését. Eszerint rajta kívül senki más nem írhatott az éppen aktuális zenéhez egy hangjegyet sem, sőt, senki sem követelhette tőle, hogy a film készítése közben átírja azt (ami pedig egyébként gyakori, bevett szokás volt már akkor is Hollywoodban). Engedélyt kapott arra, hogy kizárólag otthon dolgozzon, s stúdióba csak a legszükségesebb esetben vonuljon be, mindezeken túl pedig tudomásul kellett venniük tanári elkötelezettségét a Dél-Kaliforniai Egyetemen. Ezen furcsának tűnő szerződéshez 1950-ben még hozzávette igényét évenként három hónap fizetésnélküli szabadságra, hogy a hangversenytermek részére is tudjon komoly zeneszerzéssel foglalkozni.

     A tizenöt év alatt, az MGM gyártotta epikus művek részére írt történelmi-bibliai ihletésű zenéi alkotják életének legjelentősebb, negyedik zenei korszakát. Az 1951-es "Quo Vadis" római korra jellemző hangzásvilágát 1952-ben az "Ivanhoe"-hoz írt fantasztikus műve követi. XII. századi, lovagi rendhez hű francia trubadúrok, latin egyházi énekek, középkori zsidó muzsikák, és Oroszlánszívű Richard balladái ihlették meg Rózsát, hogy saját szenvedélyes stílusával finoman keverve egy harmóniákban gazdag művet alkosson a filmhez. A csendes líraiság éppolyannyira jellemző a zenére, mint az igazi nagy csatajelenetekhez komponált, több hangnemet és ritmikát egyszerre megszólaltató energikus tételek. E művet Rózsa Miklós beleegyezésére 1994-ben az Intrada lemezkiadó cég ismét megjelentette, melyet a London Symphony Orchestra játszott fel Bruce Broughton vezényletével. 1959-ben megalkotta minden idők egyik legmonumentálisabb kalandzenéjét, a "Ben Hur"-t, amely méltó módon Oscar-díjat is hozott számára, valamint azonnal a halhatatlan zeneszerzők társaságába emelte őt. A három és fél órás kolosszális produkcióhoz eredetileg szinte csak esszenciális jellegű filmzenét jelentettek meg (rengeteg tételt megrövidítve, kilencet kompletten kihagyva), 1996-ban azonban a Rhino Records piacra dobott egy két lemezből álló, 2 óra 46 percnyi zenei anyagot tartalmazó kiadást, melyben egy 50 oldalas ismertető is található, benne a zene keletkezésének, illetve első kiadásának körülményei Rózsa Miklós jegyzeteiben, rengeteg fényképpel. A "Ben Hur" tökéletes összefoglalása a komponista zeneiségének, az elképesztő játékidő ellenére egy pillanatig sem válik unalmassá, fárasztóvá vagy nehezen befogadhatóvá. A pompás fanfárokkal teletűzdelt harci jelenetek, ünnepélyes diadalmenetek mellett a legendás harci szekér-verseny alatti dinamikus muzsika, valamint a gyönyörű szerelmi téma mind felejthetetlenné teszik a monumentális produkciót, minden kalandfilm zenéjének alapművét.

     Az 1961-es "El Cid" lehetőséget nyújtott Rózsa számára, hogy egy kicsit elmélyedjen a tizenkettedik századi spanyol folklór világában, és saját epikus zenei világát a gyűjtéséből származó motívumokkal elegyítette, sokak szerint élete legcsodálatosabb főtémáját megkomponálva ezzel. Maga a zeneszerző ezt a művét tartotta utolsó jelentős produkciójának, s valóban: az addigi termékeny időszak után évek teltek el egy-egy újabb filmzene megírásáig. 1974-ben, majdnem negyven év után visszatért Magyarországra, hogy Budapesten egy koncertet adjon életművéből. A '70-es évek végén Rózsa zenéi egyfajta különös reneszánszukat élték meg, a komponistán kívül még számos zenész elővette klasszikussá vált műveit, hogy újra felvehessék (Elmer Bernstein is közreműködött régi Rózsa-művek reprodukálásában), ezenkívül pedig fiatal, tehetséges rendezők keresték meg, hogy a filmzenéktől lassan elköszönő idős mestert vissza-visszacsábítsák a műfajba. Jonathan Demme, "A bárányok hallgatnak" későbbi rendezője, a Star Trek-specialisa Nicholas Meyer, valamint "A csillagok háborúja" utolsó epizódját jegyző Richard Marquand egy-egy korai filmjéhez komponált zenét a mester, de hosszú évek után ismét együtt dolgozott karrierje kezdetének egyik jelentős szereplőjével, Billy Wilderrel, az 1978-as "Fedorá"-nál.

     Ezen utolsó filmzenéi mellett 1982-ben kiadta saját önéletrajzát "Double Life" címmel, de még ugyanezen évben egészségi állapotának súlyos legyengülése tulajdonképpen véget vetett filmzeneszerzői karrierjének, így visszavonult a nyilvánosságtól. Bár Hollywood filmkészítőinek szokásos kegyetlen hozzáállása révén nagyon hamar feledésbe merült, a világ filmzenerajongói szerencsére egyre nagyobb figyelemmel fordultak Rózsa fantasztikus munkái felé, aki végül tanúja lehetett egy újabb generáció tiszteletadásainak is. 1988-ban látása annyira megromlott, hogy kénytelen volt a kottaírást végleg feladni, s végül 1995-ben, július 27-én hunyt el, káprázatos életművet hagyva maga mögött.

Tihanyi Attila