"A zene számomra a film egyik karaktere. Éppen olyan fontos, mint a fõszereplõ színész kiválasztása. A zeneszerzõi felfogásom szerint azért vagyok, hogy az adott történetet az én szûrõmön keresztül ábrázoljam, értelmezzem. Ez az én felfogásom, ami miatt lehet, hogy nem kapok sok filmet, de igazából nem is szeretem azokat a zeneszerzõket, akik minden projektet megkapnak, és folyamatosan ugyanazt csinálják, ugyanazokkal a gondolatokkal."

     Clinton Darryl Mansellt a fiatal zeneszerzõ-generáció egyik jeles tagjának szokás mondani, és bár a jeles jelzõ megállja a helyét, a fiatal már kevésbé, hiszen Mansell bizony már túl van az ötödik X-en. Alkotásai és eddigi karrierje alapján azonban joggal emelhetõ ki a fiatalosság. Zenei munkásságát a Pop Will Eat Itself együttesben kezdte, melynek 1996-os feloszlásáig volt a tagja. Ezt követõen elfogadta régi barátja, Trent Reznor invitálását, és csatlakozott a Nine Inch Nailshez mint vokalista, s aktívan közremûködött az 1999-es, legendás The Fragile album néhány számában. Mansell azonban nem rockkarriert akart építeni, így örömmel vette Darren Aronofsky felkérését a Pi címû alacsony költségvetésû mozi zenéjének megírására. Valószínûleg egyikük sem gondolta, hogy ezzel az 1998-as alkotással egy életre szóló barátság és a filmtörténelem legújabb fejezetének egyik legsikeresebb és legismertebb rendezõ-zeneszerzõ kollaborációja veszi kezdetét. "New Yorkban éltem ekkoriban, és le voltam égve; nagyon szar, ha abban a városban nincs pénzed. A Darrennel való találkozásom az egyike annak a két-három pillanatnak, ami egy egész életre megváltoztatta a sorsomat. Akkor tényleg nem tudtam volna mást csinálni". A Pi nagyon alacsony költségvetésbõl készült, az alkotók minimális összegért dolgoztak, sokszor csak az étkezésük volt biztosítva, és Mansell is csupán 169 dollárt tehetett zsebre a munkájáért. A következõ projektjük, egyben a zeneszerzõ második mozis megbízatása azonban már nagyot szólt. A 2000-ben bemutatott Rekviem egy álomért - Requiem for a Dream aláfestésével a komponista beírta magát a filmzene-történelembe, noha a score nagy része nem éppen hallgatóbarát, ám a fõtéma és az ezt kifejtõ "Lux Aeterna" tétel elképesztõ népszerûségre tett szert, valódi ikonikus szerzeménnyé vált. Ezt a közkedveltséget csak fokozta A Gyûrûk Ura: A Két Torony 2002-ben kijött elõzetese, mely alatt áthangszerelve lúdbõröztetõ hatást ért el Mansell átdolgozott, "Requiem for a Tower" névre keresztelt kompozíciója. Noha a Rekviem egy álomért muzsikájáról nehéz elképzelni, de nagyon nehéz szülés volt a szerzõ visszaemlékezése szerint: "Darren lejött hozzám New Orleansbe, elõvettem a CD-t, amelyen a javaslataim voltak. Próbálgattuk, mi hova illene, sok jelenetnél nem mûködött, amit kipróbáltunk, de a 'Lux Aeterna' az egyik Jennifer Connelly-s jelenet alatt elképesztõen jó volt. S akkor tudtuk, hogy megvan".
     Mansell és Aronofsky már ennél a filmjüknél eldöntötték, hogy a score-t a Kronos Quartet fogja feljátszani, s bár a banda szerzõdtetése nem volt egyszerû, de végül összejött, ez pedig jó döntésnek bizonyult. A vonóskvartett azóta is rendszeresen felbukkan Mansell és Aronofsky közös munkáiban, rögtön a következõ, a 2006-os, hányatott sorsú A forrás - The Fountain aláfestésében. A zenéjében és vizuális megjelenésében is elképesztõ mozi hozta el az igazi áttörést a komponista számára, a score Golden Globe-jelölésig is vitte, bár nyernie nem sikerült, igaz, a World Soundtrack Awardson az év filmzenéjének választották. Mansell ezt követõen a 2008-as A pankrátor - The Wrestler esetében dolgozott a rendezõvel, bár e filmnél csak minimális score-t kért Aronofsky, s nem volt ez másként a 2010-es Fekete hattyú - Black Swan esetében sem, ahol pedig Mansellnek Csajkovszkij A hattyúk tava címû balettmuzsikáját kellett átdolgoznia (aláfestése Grammy-jelölést ért). A duó 2014-ben, a Noé - Noah-n munkálkodott közösen újra, az ebbõl megszületett aláfestés pedig joggal nevezhetõ a szerzõ eddigi legkifinomultabb, legösszetettebb alkotásának.

     Mansell pályafutása elején igen változatos megbízásokat vállalt el. Akadt köztük thriller (A gödör - The Hole, Kísérleti gyilkosság - Murder by Numbers, Elhagyatva - Abandon), független filmes dráma (World Traveler, Sonny) és vígjáték (Házasság a négyzeten - Trust the Man). 2005-ben aztán két akciófilmet is megkapott, s igen eltérõ zenével oldotta meg ezeket. A Szahara - Sahara inkább nagyzenekari megközelítésû, míg a Doom pedig egy kõkemény rock és indusztriál muzsikát kapott, e két stílust pedig ötvözte is a 2006-os Füstölgõ ászok - Smokin' Aces esetében. A filmes zsánerek váltogatásával a késõbbiek során sem hagyott alább, a beskatulyázást ugyanis szerette volna elkerülni. 2008-ban a Mindenképpen talán - Definitely, Maybe-vel a romantikus komédiák világába is belekóstolt, egy évvel késõbb a Blood: Az utolsó vámpír - Blood: The Last Vampire-rel a horror is ki lett pipálva, s ebben az évben egy sci-fi is becsúszott, a filmként és zeneként is kultstátusznak örvendõ Hold - Moon képében. Bár a szerzõ az egyik legnépszerûbb komponista a fiatalabbak körében, ám ez a foglalkoztatottságában nem mutatkozik meg. Az elmúlt négy évben csupán négy mozihoz adta a nevét, s ezek közül is csak Aronofsky Noéja nevezhetõ ismertebb filmnek. "Darren és az én kapcsolatom olyan, mint a filmjeink és zenéjük kapcsolata, vagyis teret adnak a másiknak" - jellemezte Mansell a rendezõvel való kapcsolatát. Egy nem túl régi interjúban pedig azt is elárulta, hogy miért is komponál ennyire kevés muzsikát: "A zeneszerzõk gyakran hathetes munkarendben dolgoznak. Kijön az egyikkel, és hozzá is fog a másikhoz. Nem értem ezeket az embereket, hogy miért nem szánnak rá megfelelõ idõt, én a Noén egy évet dolgoztam. Ez az, ami kell ahhoz, hogy egy zene jól mûködjön. Ezért imádom Darren filmjeit meg a vele való munkát, mert minden esetben kihívás, hogy megtaláljam a megfelelõ hangot". Clint Mansell nevével ugyan keveset találkozhatunk filmek stáblistáján, ám arra jó esélyünk van, hogy élõben elcsípjük, hiszen a zeneszerzés mellett rengeteget koncertezik.

Gregus Péter