"A zene számomra a film egyik karaktere. Éppen olyan fontos, mint a főszereplő színész kiválasztása. A zeneszerzői felfogásom szerint azért vagyok, hogy az adott történetet az én szűrőmön keresztül ábrázoljam, értelmezzem. Ez az én felfogásom, ami miatt lehet, hogy nem kapok sok filmet, de igazából nem is szeretem azokat a zeneszerzőket, akik minden projektet megkapnak, és folyamatosan ugyanazt csinálják, ugyanazokkal a gondolatokkal."

     Clinton Darryl Mansellt a fiatal zeneszerző-generáció egyik jeles tagjának szokás mondani, és bár a jeles jelző megállja a helyét, a fiatal már kevésbé, hiszen Mansell bizony már túl van az ötödik X-en. Alkotásai és eddigi karrierje alapján azonban joggal emelhető ki a fiatalosság. Zenei munkásságát a Pop Will Eat Itself együttesben kezdte, melynek 1996-os feloszlásáig volt a tagja. Ezt követően elfogadta régi barátja, Trent Reznor invitálását, és csatlakozott a Nine Inch Nailshez mint vokalista, s aktívan közreműködött az 1999-es, legendás The Fragile album néhány számában. Mansell azonban nem rockkarriert akart építeni, így örömmel vette Darren Aronofsky felkérését a Pi című alacsony költségvetésű mozi zenéjének megírására. Valószínűleg egyikük sem gondolta, hogy ezzel az 1998-as alkotással egy életre szóló barátság és a filmtörténelem legújabb fejezetének egyik legsikeresebb és legismertebb rendező-zeneszerző kollaborációja veszi kezdetét. "New Yorkban éltem ekkoriban, és le voltam égve; nagyon szar, ha abban a városban nincs pénzed. A Darrennel való találkozásom az egyike annak a két-három pillanatnak, ami egy egész életre megváltoztatta a sorsomat. Akkor tényleg nem tudtam volna mást csinálni". A Pi nagyon alacsony költségvetésből készült, az alkotók minimális összegért dolgoztak, sokszor csak az étkezésük volt biztosítva, és Mansell is csupán 169 dollárt tehetett zsebre a munkájáért. A következő projektjük, egyben a zeneszerző második mozis megbízatása azonban már nagyot szólt. A 2000-ben bemutatott Rekviem egy álomért - Requiem for a Dream aláfestésével a komponista beírta magát a filmzene-történelembe, noha a score nagy része nem éppen hallgatóbarát, ám a főtéma és az ezt kifejtő "Lux Aeterna" tétel elképesztő népszerűségre tett szert, valódi ikonikus szerzeménnyé vált. Ezt a közkedveltséget csak fokozta A Gyűrűk Ura: A Két Torony 2002-ben kijött előzetese, mely alatt áthangszerelve lúdbőröztető hatást ért el Mansell átdolgozott, "Requiem for a Tower" névre keresztelt kompozíciója. Noha a Rekviem egy álomért muzsikájáról nehéz elképzelni, de nagyon nehéz szülés volt a szerző visszaemlékezése szerint: "Darren lejött hozzám New Orleansbe, elővettem a CD-t, amelyen a javaslataim voltak. Próbálgattuk, mi hova illene, sok jelenetnél nem működött, amit kipróbáltunk, de a 'Lux Aeterna' az egyik Jennifer Connelly-s jelenet alatt elképesztően jó volt. S akkor tudtuk, hogy megvan".
     Mansell és Aronofsky már ennél a filmjüknél eldöntötték, hogy a score-t a Kronos Quartet fogja feljátszani, s bár a banda szerződtetése nem volt egyszerű, de végül összejött, ez pedig jó döntésnek bizonyult. A vonóskvartett azóta is rendszeresen felbukkan Mansell és Aronofsky közös munkáiban, rögtön a következő, a 2006-os, hányatott sorsú A forrás - The Fountain aláfestésében. A zenéjében és vizuális megjelenésében is elképesztő mozi hozta el az igazi áttörést a komponista számára, a score Golden Globe-jelölésig is vitte, bár nyernie nem sikerült, igaz, a World Soundtrack Awardson az év filmzenéjének választották. Mansell ezt követően a 2008-as A pankrátor - The Wrestler esetében dolgozott a rendezővel, bár e filmnél csak minimális score-t kért Aronofsky, s nem volt ez másként a 2010-es Fekete hattyú - Black Swan esetében sem, ahol pedig Mansellnek Csajkovszkij A hattyúk tava című balettmuzsikáját kellett átdolgoznia (aláfestése Grammy-jelölést ért). A duó 2014-ben, a Noé - Noah-n munkálkodott közösen újra, az ebből megszületett aláfestés pedig joggal nevezhető a szerző eddigi legkifinomultabb, legösszetettebb alkotásának.

     Mansell pályafutása elején igen változatos megbízásokat vállalt el. Akadt köztük thriller (A gödör - The Hole, Kísérleti gyilkosság - Murder by Numbers, Elhagyatva - Abandon), független filmes dráma (World Traveler, Sonny) és vígjáték (Házasság a négyzeten - Trust the Man). 2005-ben aztán két akciófilmet is megkapott, s igen eltérő zenével oldotta meg ezeket. A Szahara - Sahara inkább nagyzenekari megközelítésű, míg a Doom pedig egy kőkemény rock és indusztriál muzsikát kapott, e két stílust pedig ötvözte is a 2006-os Füstölgő ászok - Smokin' Aces esetében. A filmes zsánerek váltogatásával a későbbiek során sem hagyott alább, a beskatulyázást ugyanis szerette volna elkerülni. 2008-ban a Mindenképpen talán - Definitely, Maybe-vel a romantikus komédiák világába is belekóstolt, egy évvel később a Blood: Az utolsó vámpír - Blood: The Last Vampire-rel a horror is ki lett pipálva, s ebben az évben egy sci-fi is becsúszott, a filmként és zeneként is kultstátusznak örvendő Hold - Moon képében. Bár a szerző az egyik legnépszerűbb komponista a fiatalabbak körében, ám ez a foglalkoztatottságában nem mutatkozik meg. Az elmúlt négy évben csupán négy mozihoz adta a nevét, s ezek közül is csak Aronofsky Noéja nevezhető ismertebb filmnek. "Darren és az én kapcsolatom olyan, mint a filmjeink és zenéjük kapcsolata, vagyis teret adnak a másiknak" - jellemezte Mansell a rendezővel való kapcsolatát. Egy nem túl régi interjúban pedig azt is elárulta, hogy miért is komponál ennyire kevés muzsikát: "A zeneszerzők gyakran hathetes munkarendben dolgoznak. Kijön az egyikkel, és hozzá is fog a másikhoz. Nem értem ezeket az embereket, hogy miért nem szánnak rá megfelelő időt, én a Noén egy évet dolgoztam. Ez az, ami kell ahhoz, hogy egy zene jól működjön. Ezért imádom Darren filmjeit meg a vele való munkát, mert minden esetben kihívás, hogy megtaláljam a megfelelő hangot". Clint Mansell nevével ugyan keveset találkozhatunk filmek stáblistáján, ám arra jó esélyünk van, hogy élőben elcsípjük, hiszen a zeneszerzés mellett rengeteget koncertezik.

Gregus Péter