"A filmvilágba beszivárgó új technikák révén a komponistáknak folyamatosan képezniük kell magukat. Ezt felismerve és belátva azonban úgy vélem, az igazi teremtõ erõ a komponista elméjében és szívében rejlik."

     Ha szóba kerül "A Rózsaszín Párduc - Pink Panther", az "Álom luxuskivitelben - Breakfast at Tiffany's", a "Viktor, Viktória - Victor/Victoria" vagy a "Peter Gunn" címû sorozat, akkor nemcsak az adott alkotások történetére, illetve a színészi alakításokra gondolunk vissza elõszeretettel, hanem aláfestésükre is, mellyekkel kapcsolatban még a filmzenék világában kevésbé jártasak is tudják, hogy Henry Mancini nevéhez fûzõdnek. S bár a komponistát legtöbben ezek révén ismerik, életmûvének csupán elenyészõ hányadát képezik, hiszen több mint kétszáz aláfestést jegyez, mindemellett pedig számos komolyzenei darabot is készített a többek között négy Oscar-, illetve húsz Grammy-díjjal jutalmazott mûvész.

     A Cleveland olaszok lakta negyedében, 1924. április 16-án született szerzõ Enrico Nicola Mancini néven látta meg a napvilágot. Apja vasgyári munkás volt, ugyanakkor lelkes fuvolamûvész is, így gyermeke hamar kapcsolatba került a zenével, s elsõ leckéit is tõle vette. Eleinte pikolón (ismertebb nevén: kisfuvola) játszott, tizenkét éves korától kezdve azonban zongoraleckéket is vett, s együtt zenélt apjával az akkori lakhelyükön, a pennsylvaniai Aliquippában megalakult, emigránsok alkotta Sons of Italy nevû bandában. Idõvel a játék mellett a hangszerelés is felkeltette érdeklõdését, így miután végzett középiskolai tanulmányaival, egyértelmû volt számára, hogy a zenei pályának szenteli életét, aminek elsõ nagyobb lépéseként jelentkezett a méltán híres Julliard School of Musicba, ám tanulmányait záros határidõn belül kénytelen volt felfüggeszteni, ugyanis a második világháború okán õt is behívták.
     A háború befejeztével zongoristaként, illetve hangszerelõként csatlakozott a The Glenn Miller-Tex Beneke Orchestrához, s az itt eltöltött idõszak alatt megismerkedett késõbbi feleségével, Virginia O'Connorral, akitõl három gyermeke született. 1952-ben egy újabb kihívással találta szemben magát akkor, amikor bekerült az ekkor még Universal-International Studios néven futó mamutcég zenei részlegébe, ahol egyik pillanatról a másikra felkérések tömkelegével árasztották el, három évvel késõbb pedig elsõ Oscar-jelölését is megkapta a "Glenn Miller élete - The Glenn Miller Story" címû mozival kapcsolatos adaptációs munkájáért, melyre munkatársával, Joseph Gershensonnal közösen terjesztették fel. Sikerei mellett az ötvenes évek végére úgy érezte, ideje kilépnie a stúdió kötelékébõl, hogy önálló komponistaként folytathassa tovább karrierjét, melynek újabb fordulópontját a "Peter Gunn" címû tévésorozat jelentette: ekkor találkozott elõször Blake Edwardsszal, s aztán több évtizedes munka- és baráti kapcsolatot alakított ki az író-rendezõvel. Mintegy harminc alkotást jegyeznek, melyek között a már említett "A Rózsaszín Párduc"-moziszérián, valamint az "Álom luxuskivitelben"-en kívül olyan alkotásokat találni, mint például az "Estély habfürdõvel - The Party", a "Verseny a javából - The Great Race" vagy a "Párbaj a városban - City Heat". Edwardson kívül Mancini olyan ismert direktorokkal dolgozhatott együtt pályafutása során, mint Stanley Donen ("Amerikai fogócska - Charade", melynek egyik érdekessége, hogy ez volt az elsõ olyan film, aminél az akciótételeket vibrafonnal színesítették), Howard Hawks ("Állatfogó kommandó - Hatari!", melynek "Baby Elephant Walk" címû tétele a Rózsaszín Párduc-témához hasonló slágerré vált), Arthur Hiller ("Száguldás gyilkosságokkal - Silver Streak") vagy Paul Newman ("Üvegfigurák - The Glass Menagerie"). A "Téboly - Franzy" kapcsán pedig még Alfred Hitchcockkal is majdnem alkalma nyílott az együttmûködésre, ám a fõcímzenével kapcsolatos demó prezentálását követõen a rendezõ kirúgta a projektbõl, mondván ha Bernard Herrmannéhez hasonló stílust keresne, akkor õt fogadta volna fel, nem mást.

     Mancini sokszínûségérõl nemcsak a csodálatos szimfonikus kompozíciók hada árulkodik, hanem az is, hogy Alex Northhoz, Elmer Bernsteinhez, Lalo Schifrinhez, Leith Stevenshez és Johnny Mandelhez hasonlóan élen járt abban, hogy a hollywoodi produkciók aláfestései ne csak tisztán nagyzenekarra íródjanak, hanem jazzes, illetve popos elemekkel színesedjenek. Ezen újszerû gondolkodás éppúgy hozzájárult e mûfaj popularitásához, mint a filmek számára íródott dalok elterjedése. Mancini is számtalan alkotás kapcsán gondoskodott az instrumentális kíséret mellett különféle számokról is, melyek közül a legismertebbnek az "Álom luxuskivitel"-bõl származó "Moon River" számít, melyért éppúgy hazavihette az Oscar-díjat, mint a "Míg tart a bor és friss a rózsá"-hoz íródott "Days of Wine and Roses"-ért. Mindezeken túl azonban a nem éppen hallgatóbarát megoldásokkal, vagyis a különleges elektronikus elemekkel, illetõleg disszonáns zenekari megmozdulásokkal kapcsolatos útkeresések sem álltak távol tõle, melyekbe már az 1953-as "Földönkívüli jövevények - It Come from Outer Space" kapcsán belekezdhetett, és olyan további produkcióknál csiszolhatta tovább, mint "A fekete lagúna szörnye - Creature from the Black Lagoon", az "Óriáspók - Tarantula" és számos ezekhez hasonló sci-fi-horrorok. Kísérletezõs kedvének bizonyítéka még a "Várj, míg sötét lesz - Wait Until Dark" címû krimi-thriller is, melynél egy tradicionális japán szájharmonikaszerûség, a sho gondoskodik a zenekar keltette feszültség fokozásáról, illetõleg "A szigetek ura - The Hawaiians", amely kapcsán japán, illetve kínai hangszereket is hadrendbe állított mûvének elõadásához.
     Mancini a filmvilág mellett egyéb mûfajokban is sikeresen bizonyította tehetségét, illetve rátermettségét. A hatvanas és nyolcvanas évek között olyan elõadókkal dolgozott együtt, mint Frank Sinatra, Andy Williams, Luciano Pavarotti, Johnny Mathis, Steve Lawrence vagy a The Lennon Sisters, továbbá mintegy hatszáz szimfonikus elõadást tartott például a London Symphony Orchestra, a Royal Philharmonic Orchestra, a Boston Pops, valamint a Los Angeles Philharmonic közremûködésével. Közel száz, nem filmzenei albumhoz fûzõdik a neve, melyek stílusukban a poptól a könnyed klasszikus zenén keresztül a jazzig, minden olyan mûfajt lefednek, melyekben Mancini otthonosan mozgott. Azon felül pedig, hogy rendkívüli módon kötõdött hivatásához, igyekezett figyelmet fordítani a feltörekvõ, ám még az iskolapadot koptató nebulókra is, aminek eredményeként számtalan késõbbi pályatársa került ki kezei közül a University of California, Los Angelesen (UCLA), a University of Southern Californián (USC), illetve a Julliard School of Musicon tartott kurzusai révén. Tiszteletbeli doktorrá nevezték ki a Doquesne University of Pennsylvanián, a California Institute of the Arts in Valencián, a pennsylvaniai Jefferson College-on, s a marylandi Mount Saint Mary's College-on is.

     Halálát követõen posztumusz Grammy-életmûdíjjal jutalmazták gazdag munkássága okán, 2004-ben pedig, "A Rózsaszín Párduc" muzsikájának negyvenedik évfordulója alkalmából az amerikai postahivatal, a United States Postal Service bélyeget bocsátott ki tiszteletére. Arról, hogy Henry Mancini munkássága és hagyatéka ne merüljön homályba, nemcsak megjelent lemezei, valamint könyvei (a "Sounds and Scores - A Practical Guide to Professional Orchestration", illetve önéletrajza, a "Did They Mention the Music?") gondoskodnak, hanem gyermekei és unokái is, akik igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a filmzenevilág egyik legkiválóbb alakja örökké köztudatban maradjon.

Kulics László