"A filmvilágba beszivárgó új technikák révén a komponistáknak folyamatosan képezniük kell magukat. Ezt felismerve és belátva azonban úgy vélem, az igazi teremtő erő a komponista elméjében és szívében rejlik."

     Ha szóba kerül "A Rózsaszín Párduc - Pink Panther", az "Álom luxuskivitelben - Breakfast at Tiffany's", a "Viktor, Viktória - Victor/Victoria" vagy a "Peter Gunn" című sorozat, akkor nemcsak az adott alkotások történetére, illetve a színészi alakításokra gondolunk vissza előszeretettel, hanem aláfestésükre is, mellyekkel kapcsolatban még a filmzenék világában kevésbé jártasak is tudják, hogy Henry Mancini nevéhez fűződnek. S bár a komponistát legtöbben ezek révén ismerik, életművének csupán elenyésző hányadát képezik, hiszen több mint kétszáz aláfestést jegyez, mindemellett pedig számos komolyzenei darabot is készített a többek között négy Oscar-, illetve húsz Grammy-díjjal jutalmazott művész.

     A Cleveland olaszok lakta negyedében, 1924. április 16-án született szerző Enrico Nicola Mancini néven látta meg a napvilágot. Apja vasgyári munkás volt, ugyanakkor lelkes fuvolaművész is, így gyermeke hamar kapcsolatba került a zenével, s első leckéit is tőle vette. Eleinte pikolón (ismertebb nevén: kisfuvola) játszott, tizenkét éves korától kezdve azonban zongoraleckéket is vett, s együtt zenélt apjával az akkori lakhelyükön, a pennsylvaniai Aliquippában megalakult, emigránsok alkotta Sons of Italy nevű bandában. Idővel a játék mellett a hangszerelés is felkeltette érdeklődését, így miután végzett középiskolai tanulmányaival, egyértelmű volt számára, hogy a zenei pályának szenteli életét, aminek első nagyobb lépéseként jelentkezett a méltán híres Julliard School of Musicba, ám tanulmányait záros határidőn belül kénytelen volt felfüggeszteni, ugyanis a második világháború okán őt is behívták.
     A háború befejeztével zongoristaként, illetve hangszerelőként csatlakozott a The Glenn Miller-Tex Beneke Orchestrához, s az itt eltöltött időszak alatt megismerkedett későbbi feleségével, Virginia O'Connorral, akitől három gyermeke született. 1952-ben egy újabb kihívással találta szemben magát akkor, amikor bekerült az ekkor még Universal-International Studios néven futó mamutcég zenei részlegébe, ahol egyik pillanatról a másikra felkérések tömkelegével árasztották el, három évvel később pedig első Oscar-jelölését is megkapta a "Glenn Miller élete - The Glenn Miller Story" című mozival kapcsolatos adaptációs munkájáért, melyre munkatársával, Joseph Gershensonnal közösen terjesztették fel. Sikerei mellett az ötvenes évek végére úgy érezte, ideje kilépnie a stúdió kötelékéből, hogy önálló komponistaként folytathassa tovább karrierjét, melynek újabb fordulópontját a "Peter Gunn" című tévésorozat jelentette: ekkor találkozott először Blake Edwardsszal, s aztán több évtizedes munka- és baráti kapcsolatot alakított ki az író-rendezővel. Mintegy harminc alkotást jegyeznek, melyek között a már említett "A Rózsaszín Párduc"-moziszérián, valamint az "Álom luxuskivitelben"-en kívül olyan alkotásokat találni, mint például az "Estély habfürdővel - The Party", a "Verseny a javából - The Great Race" vagy a "Párbaj a városban - City Heat". Edwardson kívül Mancini olyan ismert direktorokkal dolgozhatott együtt pályafutása során, mint Stanley Donen ("Amerikai fogócska - Charade", melynek egyik érdekessége, hogy ez volt az első olyan film, aminél az akciótételeket vibrafonnal színesítették), Howard Hawks ("Állatfogó kommandó - Hatari!", melynek "Baby Elephant Walk" című tétele a Rózsaszín Párduc-témához hasonló slágerré vált), Arthur Hiller ("Száguldás gyilkosságokkal - Silver Streak") vagy Paul Newman ("Üvegfigurák - The Glass Menagerie"). A "Téboly - Franzy" kapcsán pedig még Alfred Hitchcockkal is majdnem alkalma nyílott az együttműködésre, ám a főcímzenével kapcsolatos demó prezentálását követően a rendező kirúgta a projektből, mondván ha Bernard Herrmannéhez hasonló stílust keresne, akkor őt fogadta volna fel, nem mást.

     Mancini sokszínűségéről nemcsak a csodálatos szimfonikus kompozíciók hada árulkodik, hanem az is, hogy Alex Northhoz, Elmer Bernsteinhez, Lalo Schifrinhez, Leith Stevenshez és Johnny Mandelhez hasonlóan élen járt abban, hogy a hollywoodi produkciók aláfestései ne csak tisztán nagyzenekarra íródjanak, hanem jazzes, illetve popos elemekkel színesedjenek. Ezen újszerű gondolkodás éppúgy hozzájárult e műfaj popularitásához, mint a filmek számára íródott dalok elterjedése. Mancini is számtalan alkotás kapcsán gondoskodott az instrumentális kíséret mellett különféle számokról is, melyek közül a legismertebbnek az "Álom luxuskivitel"-ből származó "Moon River" számít, melyért éppúgy hazavihette az Oscar-díjat, mint a "Míg tart a bor és friss a rózsá"-hoz íródott "Days of Wine and Roses"-ért. Mindezeken túl azonban a nem éppen hallgatóbarát megoldásokkal, vagyis a különleges elektronikus elemekkel, illetőleg disszonáns zenekari megmozdulásokkal kapcsolatos útkeresések sem álltak távol tőle, melyekbe már az 1953-as "Földönkívüli jövevények - It Come from Outer Space" kapcsán belekezdhetett, és olyan további produkcióknál csiszolhatta tovább, mint "A fekete lagúna szörnye - Creature from the Black Lagoon", az "Óriáspók - Tarantula" és számos ezekhez hasonló sci-fi-horrorok. Kísérletezős kedvének bizonyítéka még a "Várj, míg sötét lesz - Wait Until Dark" című krimi-thriller is, melynél egy tradicionális japán szájharmonikaszerűség, a sho gondoskodik a zenekar keltette feszültség fokozásáról, illetőleg "A szigetek ura - The Hawaiians", amely kapcsán japán, illetve kínai hangszereket is hadrendbe állított művének előadásához.
     Mancini a filmvilág mellett egyéb műfajokban is sikeresen bizonyította tehetségét, illetve rátermettségét. A hatvanas és nyolcvanas évek között olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Frank Sinatra, Andy Williams, Luciano Pavarotti, Johnny Mathis, Steve Lawrence vagy a The Lennon Sisters, továbbá mintegy hatszáz szimfonikus előadást tartott például a London Symphony Orchestra, a Royal Philharmonic Orchestra, a Boston Pops, valamint a Los Angeles Philharmonic közreműködésével. Közel száz, nem filmzenei albumhoz fűződik a neve, melyek stílusukban a poptól a könnyed klasszikus zenén keresztül a jazzig, minden olyan műfajt lefednek, melyekben Mancini otthonosan mozgott. Azon felül pedig, hogy rendkívüli módon kötődött hivatásához, igyekezett figyelmet fordítani a feltörekvő, ám még az iskolapadot koptató nebulókra is, aminek eredményeként számtalan későbbi pályatársa került ki kezei közül a University of California, Los Angelesen (UCLA), a University of Southern Californián (USC), illetve a Julliard School of Musicon tartott kurzusai révén. Tiszteletbeli doktorrá nevezték ki a Doquesne University of Pennsylvanián, a California Institute of the Arts in Valencián, a pennsylvaniai Jefferson College-on, s a marylandi Mount Saint Mary's College-on is.

     Halálát követően posztumusz Grammy-életműdíjjal jutalmazták gazdag munkássága okán, 2004-ben pedig, "A Rózsaszín Párduc" muzsikájának negyvenedik évfordulója alkalmából az amerikai postahivatal, a United States Postal Service bélyeget bocsátott ki tiszteletére. Arról, hogy Henry Mancini munkássága és hagyatéka ne merüljön homályba, nemcsak megjelent lemezei, valamint könyvei (a "Sounds and Scores - A Practical Guide to Professional Orchestration", illetve önéletrajza, a "Did They Mention the Music?") gondoskodnak, hanem gyermekei és unokái is, akik igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a filmzenevilág egyik legkiválóbb alakja örökké köztudatban maradjon.

Kulics László