FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Heaven and Earth  Halloween  Vertical Limit  The Predator  Peppermint  small Soldiers  The Meg  The Mountain Between Us  The Equalizer 2  Tomb Raider
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Wrath of the Titans (Javier Navarrete)    WRATH OF THE TITANS   (2012)
       A titánok haragja


      

       zene: Javier Navarrete
       vezényel: Nicholas Dodd
       kiadás éve: 2012
       kiadó: WaterTower Records
       játékidő: 56:22




         A két évvel ezelőtt bemutatott "A titánok harca" nagy meglepetésre a 2010-es év egyik jelentős box office sikere lett. Mindezt persze nem azzal érte el, mert jó film lett volna, sokkal inkább a 3D varázsa hajtotta be a mozikba a nézőket, akik persze az akkor még friss "Avatar"-hoz hasonló élményre vágytak, viszont amit a harcos titánok nyújtottak a harmadik dimenzió terén, az korántsem volt mérhető a térhatású mozik mai úttörője által nyújtott látványhoz. A nemzetközi viszonylatban félmilliárd dollárt termelő film folytatása nem is volt kétséges, azonban a stúdió vezetőihez is eljutottak a nézők és a kritikusok nemtetszését kifejező mondatok, melyek azt taglalták, hogy a "A titánok harca" hibáktól hemzsegett, forgatókönyve gyatra volt, karakterei pedig a térhatás ellenére is egydimenziósak lettek. Ennek köszönhetően a folytatásra szinte a teljes stábot lecserélték, kivéve persze a főhőst, Perszeuszt megformáló Sam Worthingtont, a Zeuszt alakító Liam Neesont, Hádész továbbra is Ralph Fiennes alakjában ölt testet, Androméda karakterében pedig Rosamund Pike-ot láthatjuk. A sztori gyakorlatilag lényegtelen ebben az esetben is, mivel ezt, az előző felvonáshoz hasonlóan, egy szükséges rossznak gondolhatták a készítők, amely azért kellett, hogy két trükk között kitöltsék az időt. Amúgy valami ilyesmi bontakozik ki a vásznon: az istenek meggyengülnek, mert az emberek már nem imádkoznak hozzájuk, ezt kihasználva pedig Arész és Hádész szövetkeznek, hogy Zeuszt elfogják, és erejét felhasználva kiszabadítsák a gigantikus Kronoszt. Mindezt pedig Perszeusznak kellene megakadályoznia, aki persze jó félistenhez méltón meg is teszi, csak közben kicsiny csapatával jól megerőszakolja a görög mitológiát.

         Az előző részt rendező Louis Leterrier helyére "A Föld inváziója - Csata: Los Angeles"-t jegyző Jonathan Liebesman került, a forgatókönyvírók szintén repültek, mint ahogyan lecserélték a látványért felelős stábtagokat, sőt a változás még a zeneszerző posztját sem hagyta érintetlenül, hiszen az előző mozi score-jáért felelős Ramin Djawadi helyére Javier Navarrete került. Mindezek alapján jogosan gondolhatnánk, hogy akkor valami teljesen más végeredmény született, ám az igazság az, hogy a két rész között a legnagyobb jóindulattal sem lehet érdemi különbséget tenni. A sztori ugyanolyan lapos és kidolgozatlan, a szereplők motivációja ugyanúgy erőltetett, már ha van nekik egyáltalán olyanjuk, viszont legalább nem sablonosak, mert hogy itt még arra sem telt, hogy a gonosz gonosz, a hős hősies, a gyáva pedig gyáva legyen. "A titánok harcá"-ban legalább hihető volt a félisten Perszeusz karaktere, "A titánok haragjá"-ban azonban már sem ő, sem az istenek, sem pedig az összevissza rohangáló emberek nem rendelkeznek egyéniséggel. Így aztán jellemfejlődést vagy más hasonlóan "bonyolultabb” forgatókönyvírói megoldást ne is várjunk - egyedül Poszeidón fián, Agenoron (Toby Kebbell) láthatunk efféle kezdeményezést, de aztán erre is biztosan ráunhattak az írók, mert félúton befejezettnek tekintették a karakter formálását. Ugyanakkor, ha csak egy kicsit többet foglalkoznak a történettel, ha két akciószcéna között nemcsak kétperces, szappanoperába illő átkötések lennének, akkor jobban átélhetőbb lenne a sztori is. Mindössze tíz-tizenöt, mondanivalóval teli perccel kellene csak hosszabbnak lenniük az ilyen műveknek, és ekkor a sikeresség már szinte borítékolható lenne, de persze amíg szerény képességű írók dolgoznak, és amíg a producerek nem értik meg, hogy a nézők a látványorientáltságon kívül mást is várnak egy fantasytől, addig sajnos a jövőben sem sokat lehet ezen alkotásoktól várni.
         Tehát a cél a látványra volt kihegyezve, és ebben nem is teljesít rosszul a mozi. A trükkök pazarul kidolgozottak, azaz e téren a készítőket nem érheti panasz, akik még azt is elérték, amit az ilyen vizuális effektek által meghatározott filmek terén az elmúlt három-négy évben már nem nagyon láthattunk, vagyis tudtak újat mutatni. A fogságából kitörő Kronosz ugyanis elképesztően jól néz ki, ő a főgonoszok főgonosza, így megjelenése is ehhez méltó.

         A stúdió a zeneszerzői poszton is újított, legalábbis egy új komponista lett felkérve, a zenei stílus viszont nem sokban tér el az első rész score-jától. "A titánok harcá"-hoz Djawadi egy olyan muzsikát szállított, mely ugyan a Hans Zimmerhez köthető, úgynevezett Remote Control-stílusból eredeztethető, azonban mégis sikerült egyediséget is megjelenítenie benne. A hangszerelése változatos lett, és a korábbi témákra visszavezethető dallamok helyett új motívumokat tárt elénk a szerző, így az RC-hangzáson alapuló muzsikák egyik élvezetes példánya lett "A titánok harca" aláfestése. Navarrete, hogy minél jobban idomuljon az elvárt stílushoz, még Hans Zimmert is felkereste tanácsokért, és itt merül fel a kérdés, hogy ha erre volt szükségük a producereknek, akkor miért kellett a csere, vagy miért nem az RC háza táján keresgéltek, és miért egy más hangzásvilággal rendelkező komponistát szerződtettek, rákényszerítve egy olyan stílust, melyben egyértelműen nem mozgott otthonosan? Persze nem újdonság ez, hiszen tavaly a "Thor" esetében például Patrick Doyle-nak kellett alaposabban megismerkednie az RC-univerzummal. Azonban ahogyan Doyle, úgy Navarrete is megmutatta, hogy ha egy tehetséges zeneszerző nyúl ezen zenei elemekhez, akkor abból akár sokkal jobb is kisülhet, mint a stílust évek óta csiszolgató társaság produktumai. Ráadásul az elcsépelt, ezerszer elhasznált megoldásokat több esetben is úgy tudta beépíteni az aláfestésébe, hogy azok ne tűnjenek a zenébe beleerőszakoltnak, hanem oda illő, szerves részei legyenek a muzsikának. Ez főleg a film azon jeleneteire igaz, ahol nem az akción van a hangsúly, az albumon ezeket az olyan tételek képviselik, mint például a "Humans Stopped Praying".

         A spanyol szerző régebbi műveiben is találkozhattunk már népi hangszerekkel, illetve világzenei megoldásokkal, ezeket pedig jelen esetben sem hanyagolta, igaz, a keretek adottak voltak, így ezek terén sem nyílt nagy lehetősége a változatosságra. A görög, indiai és arab folkmuzsikák világa köszön vissza a score-ban, néhol csak szinte észrevehetetlen kiegészítőként, de olykor kifejezetten az adott tétel alapját adják. Noha a népzenei megszólalások, illetve az olyan instrumentumok, mint például a ney fuvola vagy a duduk már lassan nem is számítanak egzotikusnak, annyira elcsépeltté kezdenek válni, azonban a szerző e téren is tudott újat mutatni, például a "Zeus in the Underworld" kórusában, melynek egyedien siratós hangzása igen újszerű.
         A score legnagyobb erénye a főtéma, mely hatásos, hősies, és bizonyos szinten még eredetinek is mondható lett, ami ráadásul annak ellenére sem kopik el, hogy rengetegszer elhangzik a filmben. Ennek több szép felbukkanását is ki lehetne emelni, azonban csak a két legjobbat említeném, ez pedig a nyitó tétel ("Wrath of the Titans") és a heroikus "Pegasus". Szintén erős eleme az aláfestésnek a kórus is, melynél egyértelműen Howard Shore "A Gyűrűk Ura"-muzsikájának énekes részei szolgáltak követendő példának, hallhatjuk ezt például a "Son of Zeus" esetében - a görög nyelvű szövegeket egyébként maga a komponista írta.

         A dicsérő szavak után viszont térjünk át a score negatívumaira, ugyanis az akciótételek terén látványosan csődöt mondott Navarrete nagyzenekari világának és az RC-stílusnak a házasítása, vagyis tény, hogy a szerző nem minden rész esetében tudta összedolgozni saját zenei univerzumát a Zimmertől eredeztethető elképzelésekkel. Az osztinátók, a jól ismert dübörgő basszusok, az elektronikával feldúsított szimfonikus megoldások több esetben ugyanis zavaróak, és egyszerűen csak belerondítanak az amúgy önállóan is működni képes nagyzenekari részekbe. És itt nem a modernebb, mai hangzás és a klasszikusabb hangszerelésű filmzenék közti ellentétről van szó, hiszen az olyan tétel, mint a "Cyclops", szép példája annak, hogy az RC-stílus nélkül is lehet progresszív hangzású, elektronikával és gitárral feldúsított filmzenét írni. Minderre ellenpontnak állíthatók viszont az olyan trackek, mint az "Andromeda" második fele, az "Escape from Tartarus" vagy az "Attack of the Chimera" (ezt különösen elrontja a feleslegesen beleerőszakolt, a kilencvenes évekből ránk maradt technós alap), illetve az igen ütős "Ares Fights", mely esetében szintén teljesen értelmetlen a szoftveres cicomázás. A jól induló "Perseus in the Labyrinth"-t is egy ilyen, oda nem illő felturbózással sikerült lerontani; ilyesféle technós ütemeket egyéb iránt Alan Silvestrinél szoktunk hallani mostanság, ám ő már másfél évtizede kísérletezget ezzel a hangzással, így elég nagy jártasságra tett szert a tekintetben, hogy mikor és mit lehet ebből alkalmazni. Viszont igazságtalan lenne csak az elektronikus zenei megoldásokat kárhoztatni, hiszen például a "Brother Ares" mozgalmas részeiben a nagyzenekari részek is középszerűek.

         Navarrete munkájáról elmondható, hogy a szerző tudott élni a lehetőséggel, és megfelelő zenét komponált egy számára idegen stílusban, ráadásul a muzsika a film alatt jól is teljesít. Művének fő értéke ugyanakkor nem az összhatásban keresendő, bár az sem lebecsülendő, hanem az apró s finom megoldásokban, egy-egy hangszer varázslatos megszólalásában, a heroikus főtémában és a kórusban, így végül inkább pozitív megítélés alá esik, hasonlóan az előző rész aláfestéséhez.


    Gregus Péter
    2012.11.13.




    Tracklista:

      1. Wrath of the Titans (2:15)
      2. Humans Stopped Praying (4:10)
      3. Zeus in the Underworld (4:02)
      4. Attack of the Chimera (4:10)
      5. Son of Zeus (5:19)
      6. Pegasus (2:59)
      7. Andromeda (6:12)
      8. Cyclops (5:04)
      9. The Orb (6:44)
    10. Ares Fights (3:15)
    11. Perseus in the Labyrinth (6:23)
    12. Escape from Tartarus (4:17)
    13. To the Battle (4:33)
    14. Brother Ares (4:22)
    15. Zeus Leaves (5:33)
    16. Kronos Megalos (Remix) (5:07)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Agora

    Clash of the Titans

    Lara Croft: Tomb Raider - The Cradle of Life

    Pan's Labyrinth

    További kritikáink
  • Ant-Man and the Wasp
  • Adrift
  • The Mentalist
  • The Shape of Water
  • Red Sparrow
  • Skyscraper
  • The Disaster Artist
  • Love, Simon
  • Jurassic World: Fallen Kingdom
  • Ready Player One
  • Solo: A Star Wars Story
  • Looney Tunes: Back in Action
  • Revenge of the Ninja
  • Charlie and the Chocolate Factory
  • Backdraft

  • Filmzenékről röviden
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour
  • The Commuter
  • Intent to Destroy
  • Goodbye Christopher Robin
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam