FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Heaven and Earth  Halloween  Vertical Limit  The Predator  Peppermint  small Soldiers  The Meg  The Mountain Between Us  The Equalizer 2  Tomb Raider
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - The Witch (Mark Korven)    THE WITCH   (2015)
       


      

       zene: Mark Korven
       kiadás éve: 2016
       kiadó: Milan Records
       játékidő: 38:21





         A közelmúltban két, puritán eszközökkel dolgozó, a kaszabolós slasher irányzatától a lehető legmesszebb álló horrorral is összefutottam, melyeket a kritikusok a mennybe menesztettek, ám én kevésbé tudtam átélni egyöntetű lelkesedésüket. Sem a The Babadook, sem a Valami követ esetében nem éreztem azt, hogy klasszikusok születésének lehettem szemtanúja, mindazonáltal érdemeiket abszolút elismerem, és a horror műfaját kétségkívül színesebbé tevő produktumoknak tartom őket. Ehhez a formabontó mozikból álló sorhoz szokás csatlakoztatni az 1630 környékén játszódó, népmesékre és boszorkánysággal kapcsolatos feljegyzésekre egyaránt támaszkodó, Robert Eggers rendezte The Witchet is. Ebben egy New England-i, ötgyermekes házaspár a nézetei miatt kénytelen elhagyni a közösséget, ahol addig élt, és egy környékbéli erdő szélén felépített házban, kitaszítottként folytatják tovább közel kilátástalan életüket. Egy nap a legkisebb gyerek megmagyarázhatatlan módon, egy pillanat alatt eltűnik. Legkézenfekvőbb okként egy farkassal magyarázzák a tragédiát, miközben a kisebbik lánygyerek boszorkányt vélt látni. Ettől kezdődve megindul a balszerencse áradata: a tojásból holtan bukkannak elő a fiókák, a termés tönkremegy, a kecskéből tej helyett vér fröccsen ki. A történtek a família tagjainak megingathatatlannak vélt hitét is próbára teszik, és egyre inkább egymás ellen fordulnak.
         Ahogy a másik két esetben, a The Witch filmfesztiválokon történt felbukkanásait követően szintén szállingózni kezdtek a méltatások arról, hogy mennyire hátborzongató mű született, így esetemben az év egyik leginkább várt alkotásává lépett elő. De mivel mindenki a fenti két címet kapcsolta a méltatáshoz referenciaként, egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy kiderült: ismét az általános kritikusi méltatások folyamával szemben úszom. Meglepőnek egyedül azt találtam, hogy míg a The Babadook és a Valami követ iránti lelkesedést teljesen megértem, a The Witchnél egyáltalán nem lelem a magyarázatot, hogy miért tartja az összes cikk mesterműnek. A nézői visszajelzésekből ráadásul kiderül, hogy a kritikusokkal szemben a legtöbb átlagember nem így vélekedik róla. Persze ezt szokás olyasmire fogni, hogy utóbbiaknak nem esnek le a különféle utalások és összefüggések, mert biztos egy véres horrorra számítottak, és különben is, húzzanak inkább szuperhősös filmeket és Transformerst nézni. Azonban az indulatokat félretéve esetleg arra is lehetne fogni az egyet nem értést, hogy a produktum talán mégsem olyan erős.

         Nagy trauma kell érjen valakit, hogy egy filmbeli nyúltól rettegni kezdjen (ezt hagyjuk meg a Gyalog galopp lovagjainak), és nem árt tudni: egy kecskét szükségtelen, hogy megszálljon valami ahhoz, hogy váratlanul felökleljen egy embert. Noha én sem örömmel éjszakáznék erdőben, de egy mellette és benne játszódó alkotás, illetve hétköznapi állatok túlmisztifikálása ilyen mértékben számomra inkább megmosolyogtató. Pedig ezekkel a tehetséges szereplőkkel, mint a brutális hangú férj, a szipirtyó feleség (Ralph Ineson és Kate Dickie a Trónok harcából), a nagyobbik lányt alakító Anya Taylor-Joy és filmbeli testvérei, valamint Jarin Blaschke mesteri operatőri munkájával elképesztően erős mozi születhetett volna. Azért haragszom erre a túl ráérősen csordogáló, jellemrajzoló szándékból született, ám igazából elég érdektelen pillanatokkal telezsúfolt produkcióra, mert az alaptörténet és különösképpen a helyszín révén egy óriási, félelmetes jelenetekkel teli horrorklasszikusra nyílott lehetőség, de így csak egy kihagyott ziccert tudok hozzákapcsolni. Csupán abban a másfél perces, teljesen hétköznapi szituációban, hogy egy ember egy étterem hátsó udvarán vánszorog egy fal mellett (Mulholland Drive), milliónyiszor nagyobb feszültség és erő van, mint az eleve sokakban riadalmat keltő helyszínen játszódó The Witch teljes egészében. Tudom, hogy az alkotói szándék jóval több volt, mint egy művészi horror létrehozása, de épp a vitathatatlan különlegessége ígért többet, mint amivé végül vált.

         Nemegyszer írtam már, hogy az ehhez hasonló rétegscore-ok kapcsán a recenzorok abba a hibába szoktak esni, hogy vagy különválasztják a filmtől, és kizárólag önálló műként értékelve szedik cafatokra, vagy pedig a formabontóságot és szokatlanságot a zsenialitással keverik össze, s már-már az évtized filmzenéjeként kezdik el ünnepelni ezeket. A legtöbbször dokumentum- és tévéfilmekhez komponáló Mark Korven (Kocka) experimentális aláfestése osztozott a film kritikai elismeréseiben, röpködtek a nagy szavak, azonban reálisan nézve a skálán abszolút középen helyezkedik el. Hatástalannak csak a legnagyobb rosszindulattal lehetne titulálni, de sugárzó dicsfény sem jár neki az év legjobbjaként.
         Több zeneszerző jött szóba a posztra, mely végül Korvené lett. A művész a horror műfajából olyan klasszikusokat kedvel, mint a Rosemary gyermeke vagy a svéd Engedj be!, de elmondása szerint tudta, hogy a The Witchhez valami egészen kivételes szükségeltetik, ezért semmilyen korábbi horrorzenét nem tanulmányozott behatóbban, hogy ne befolyásolják munkája során. A direktor kifejezett kérése volt, hogy mellőzzön mindennemű elektronikát, és kizárólag olyan akusztikus eszközökkel dolgozzon, melyek nem lógnak ki a cselekmény korszakából. A mű komplex, több csoportra bontható megközelítésből áll össze, különlegesebbnél különlegesebb instrumentumokkal előadva. A nyitány ("What Went We") középkori miliőt érzékeltet, ami az egyik fő hangszernek köszönhető. A nyckelharpa (vagy magyarosított nevén nikkelhárfa, bár ez kényszerfordítás lehet, hiszen a hangszernek a hárfához nem sok köze van) egy 14. századi vonós-billentyűs zenei eszköz, és hangzását tekintve a score-ban egyaránt használt tekerőlanttól és csellótól sem áll messze. Az ezekkel előállított sötét és baljóslatú világ olyan trackekben tűnik fel, mint a "Hare in the Woods", a "Foster the Children", a "Caleb is Lost" vagy a "William's Confession". Egy másik alkalmazott instrumentum a jouhikko nevű, egyszerű finn hegedű, illetve a horrorokban nemritkán bevetett, vonóval, ütővel és annak nyelével megszólaltatott, fémtányérra erősített pálcikák segítségével hangot kiadó waterphone lett. Utóbbi nem kifejezetten szólóhangszer, itt is inkább ambientes támogatást nyújt az egyes kompozíciókban, mint amilyen az "I am the Witch Mercy" vagy a "Witch's Coven" is.

         Nagy értéke a score-nak, hogy a hirtelen hanghatásokkal riogatás teljes mértékben mellőzésre került (erre egyébként a film sem adott terepet), ehelyett viszont jelen van benne egy olyan disszonáns és kakofonikus irányzat, melyek hallatán Ligeti György vagy Krzysztof Penderecki neve könnyen beugorhat egy kortárs komolyzenében jártasabb hallgatónak. Szögezzük le azonban, hogy olyan embert próbáló darabokat, mint amilyen némelyik Penderecki-mű, a lemezen nem találunk (annak ellenére, hogy Eggers kifejezetten mutatott Korvennek Pendereckitől dolgokat), annál inkább igen nyomasztó, mégsem fülsértő szerzeményeket. Akik kellően nyitottak, s nem kizárólag himnikus filmzenék befogadására képesek, azok talán még az olyan kreációk hallatán sem léptetik tovább a lejátszót, mint a zenekari hangolásnak tűnő "Banished" vagy a különféle csörgőket és ütőhangszereket alkalmazó "The Goat & the Mayhem".
         Végezetül ne feledkezzünk el egy fontos pontról, a tizenegy tagú női kórusról sem. A torontói The Element Choirből érkező vokalisták a boszorkány zenei jellemzésének feladatát kapták. Ehhez csak laza instrukciókkal látták el őket, a szabad kéz eredménye pedig vijjogó, rémisztő hatású, improvizáción alapuló kíséret lett. Néhol hidegrázós, atmoszférikus kiegészítésként szolgálnak ("A Witch Stole Sam"), a "Witch's Coven" esetében ellenben régi fekete mágiák szövegét alapul vevő kántálásuk és hisztérikus nevetésük sátáni erők jelenlétére utal. A kiadvány zárása a stáblista alatt hallható két tradicionális darab lett. A nyckelharpa egymagában szól a "Standish"-ben, míg a reneszánsz hatású "Isle of Wight"-ben Katherine Hill éneke erősíti.

         A score-t először a The Witch megnézése előtt hallottam, és érdemei közé tartozik, hogy már ekkor is átjött, mennyire működőképes lehet a jelenetek alatt, ellentétben az olyan blöffökkel, mint például a 2015-ös Macbeth hasonló tőről fakadó, Jed Kurzel jegyezte muzsikája. Mindazonáltal nem tekintem többnek egy jól kitalált koncepció alapos körüljárásánál, semmilyen filmzenei mérföldkőről nincs szó, aminek sokan tartják. Szó, mi szó, eredeti aláfestésnek titulálható, de e szűk negyvenpercnyi, a pokolba vezető út alatt mindössze egyetlenegyszer kaptam fel a fejem: a "William and Tomasin"-ba behozott markáns, de a zenében máshol ennél komolyabban meg nem jelenő dobütemek egészen elképesztő pillanatok ígéretét hozták el, ám pár másodperc után óriási csalódás ért, hogy a belengetett zseniális kompozíció ígérete mégsem valósult meg.
         Hiába kuriózum, a jelenetek ismerete nélkül és utána sem adtam rá hat pontnál többet, mert az a minimalizmus, ami például Jóhann Jóhannssonnál (Fogságban, Sicario - A bérgyilkos) kiemelkedő élményt ad film alatt és albumként hallgatva egyaránt, itt jóval kevésbé hatásos. Ennek ellenére a mű egy értékelhető színfolt a horrorzenék világában, mellyel Korven megmutatta a hatást szinte kizárólag hirtelen felcsattanásokkal elérni képes, vitatható tehetségű zörejmestereknek (már integet is Joseph Bishara), hogy nyílik még kísérleti, ennek ellenére a zenei értékeken belül maradó út is e műfajban. Aki tehát fogékony az eredeti őrületekre, az a The Witch megtekintése után (ez azért javasolt az összképhez) tegyen egy próbát külön a score-ral, aztán Korven Kocka alá illesztett, szintén érdekes aláfestésével is. Úgy tűnik, a szerző rendelkezik egy érdekes, horrorokba egészen jól integrálható világgal, mint az némelyik, a YouTube-on fellelhető videójából is kiderül, és érdemes még meghallgatni a "The Better Angels of Our Nature" című komor szépségű, cselló-sarangi hibriden előadott szerzeményét is.


    Bíró Zsolt
    2016.06.13.




    Tracklista:

      1. What Went We (1:58)
      2. Banished (1:53)
      3. A Witch Stole Sam (2:13)
      4. Hare in the Woods (1:30)
      5. I Am the Witch Mercy (1:17)
      6. Foster the Children (1:18)
      7. Caleb Is Lost (1:49)
      8. Caleb's Seduction (3:05)
      9. Caleb's Death (5:25)
    10. William and Tomasin (2:39)
    11. William's Confession (4:08)
    12. The Goat and the Mayhem (3:28)
    13. Follow the Goat (1:15)
    14. Witches Coven (2:14)
    15. Isle of Wight (1:42) *
    16. Standish (2:27) *

    * tradicionális szerzemény






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Pavlics Tamás

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Insidious

    It Follows

    Sinister

    The Village

    További kritikáink
  • Ant-Man and the Wasp
  • Adrift
  • The Mentalist
  • The Shape of Water
  • Red Sparrow
  • Skyscraper
  • The Disaster Artist
  • Love, Simon
  • Jurassic World: Fallen Kingdom
  • Ready Player One
  • Solo: A Star Wars Story
  • Looney Tunes: Back in Action
  • Revenge of the Ninja
  • Charlie and the Chocolate Factory
  • Backdraft

  • Filmzenékről röviden
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour
  • The Commuter
  • Intent to Destroy
  • Goodbye Christopher Robin
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam