FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can  Dunkirk  Blade Runner  Kingsman: The Golden Circle  War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Whiplash (Justin Hurwitz, Tim Simonec)    WHIPLASH   (2014)
       


      

       zene: Justin Hurwitz, Tim Simonec
       kiadás éve: 2014
       kiadó: Varése Sarabande
       játékidő: 54:50





         A zenészekről szóló produkciók alapvetően két fő ágra bonthatók: az egyikben az életrajzi jellegű, valós események ihlette mozik csoportosulnak, a másik a fiktív karaktereké, esetleg bandáké. Míg az elsőre az Elvis, a Bird - Charlie Parker élete, az I'm Not There - Bob Dylan életei, illetve a Johnny Cash karrierjének korai állomásaira koncentráló A nyughatatlan a példa, a másikra a Nyomul a banda, a Majdnem híres, a Kopaszkutya, vagy épp a közelmúltból a Frank és a Llewyn Davis világa. A még nem musicali értelemben véve zenés mozi hálás műfaj, hiszen legyen szó akár ismerősként üdvözölhető dalokról, akár kifejezetten az adott alkotáshoz készítettekről, amennyiben ezekben komolyabb hiba nincs, a néző végül csak a szépre emlékezik, az esetleges gyengébb forgatókönyvre már nem. A Whiplash esetében utóbbiról szó sincs, hiszen a rendezőként második filmjével jelentkező Damien Chazelle olyan színészközpontú szkriptet rakott össze, mely két főszereplője számára igazi brillírozásra biztosít teret.
         Andrew, az első számú zeneiskolában tanuló fiatal dobos (Miles Teller) lehetőséget kap a bizonyításra, amikor felfigyel rá a tehetségekre vadászó tanár (J.K. Simmons), és beveszi csapatába. A rettegett Fletcher zenekarában azonban kőkeményen kell teljesíteni, mert elég a legapróbb hiba, és a vétkes abban a pillanatban csukhatja is be maga után az ajtót. A fiú ráébred, hogy amit eddig gyakorlás címén művelt, messze nem elegendő, s ahhoz, hogy a világ legjobb dobosai közé kerülhessen, komoly áldozatokat kell hoznia, ennek során pedig fel kell, hogy vegye a harcot tanárával - ütői segítségével.

         A cél vajon szentesíti az eszközt? Talán megválaszolhatatlan a kérdés, hogy egy tanár/edző és tanítványa mikor teremt kirobbanóbb eredményt: ha bensőséges szülő-gyermek viszony, vagy ha retorziótól és megalázástól való félelem hozza elő a teljesítményt. Valószínűleg személyiségfüggő, és kire ez, kire az a módszer hat ösztönzőbben. A Whiplasht íróként is jegyző Chazelle önéletrajzi elemekre épülő mozijában a tanár a diktatórikus módszerekre esküszik, egyáltalán nem érdekli növendékei lelki világa, pátyolgatás helyett csakis a cél tökéletes elérése lebeg a szemei előtt, mindegy, milyen áron. A tekintélyes megjelenésű Simmons élete szerepét kapta, egy eltorzult arccal üvöltő vadállatként tornyosul a többiek fölé, ezzel a fickóval aztán tényleg senki sem mer szembeszállni. Tellert dicséri, hogy sikeresen tart lépést vele, és elhisszük neki, hogy ez a mama kedvence arcú jófiú végül tényleg képes ütközetbe vonulni tanára ellen. A felkészülésben egyébként nem nulláról indult, hiszen 15 éves korában sajátította el a dobolás alapjait, ami azért ide már kevés volt, így trénere Nate Lang lett, aki a moziban is szerepel a zenekar tagjaként - ő a másik dobos, akire Fletcher folyamatosan cserélgeti Andrew-t. A két főszereplő szó- és zenei csatáját (mely a zárójelenetben feledhetetlenül teljesedik ki) igazi élmény nézni, ez esetben tehát tényleg nem véletlen az egységes kritikai siker, mely kíséri a filmet útján, ahogy a díjak és jelölések sem, melyek okkal árasztották el, különös tekintettel Simmonsra, aki a Golden Globe-szobor után egy Oscart is begyűjtött.
         Megjelentek olyan - egyébként nem kapásból elutasítandó - vélemények is, melyek a hitelességet kérik számon. Ezek szerint a dobolás nem lóverseny, a tehetség a valóságban nem egyenesen arányos a gyorsasággal és az ütőtől kisebesedett kézből kifröccsenő vér mennyiségével. Ám mivel a Whiplash alkotói nem azzal turnéztak a médiában, hogy száz százalékosan az élet írta a sztorit, talán ez esetben is az a megoldás, ha nem felejtjük el, hogy nem egy zenészekről szóló dokumentumfilmet nézünk, ahogy a Helyszínelők esetében sem kérjük számon, hogy a DNS-elemzés rögtön elkészül, nem pedig a hosszú várólista végére kerül, ahogy az a valóságban történik.

         Feljebb ugyan kettőről írtam, de valójában van egy harmadik főszereplő is, ez pedig maga a jazz. Hogy mennyire rétegműfajról van szó, talán bizonyítja az is, hogy a méltatások ellenére a produkció anyagi értelemben csak a maga kategóriájában nézve, illetve alacsony gyártási költségeire tekintettel mondható sikeresnek (kiadás: 3 millió, bevétel: 13 millió dollár). Persze a minőséget sosem az elkönyvelhető bankjegyek mennyisége határozza meg, de ebből is kiderült, hogy egy jazzdobos története nem feltétlenül az, amire az átlagember felkapja a fejét és rohan a moziba. Nem egy hazai és külföldi recenzió állítja, hogy majd e mozi hatására sokan megkedvelik a jazzt, de lássuk be, ez kevéssé valószínűsíthető, mert valójában inkább egy hosszú folyamat eredménye. Amikor az ember ráun a rádióból ömlő sablonos muzsikákra, figyelme előbb-utóbb akár az olyan, a mainstream rádiózásban egyáltalán nem képviselt műfajok felé fordulhat, mint például a jazz - vagy akár a filmzene. Chazelle-nek nem első alkalommal volt köze zenére a megszokottnál erősebben épülő alkotással, hiszen a mindvégig egy zongorakoncerten játszódó, Hibátlan előadás című thriller forgatókönyvét is ő jegyzi. Míg ott a komolyzene dominált, a Whiplashben már értelemszerűen a jazz, ami a soundtrack anyagát tekintve egy kevert formában öltött testet.

         A score-t ugyanúgy Justin Hurwitz írta, mint a direktor első, Guy and Madeline on a Park Bench című, 2009-es mozijánál (ismeretségük a Harvardon kezdődött), s neki is ez a második filmje komponistaként, azonban meglepő érdekesség, hogy A liga című focis szériát, valamint egy epizód erejéig A Simpson családot íróként jegyzi. Legnagyobb dilemmája az volt, hogy milyen zene szülessen egy olyan alkotáshoz, melynek központi eleme már eleve a zene. A végleges megoldásra rálelni rengeteg ideje volt, hiszen már a forgatás előtt egy évvel elkezdhetett dolgozni a feladaton. Az egyik lépése az lett, hogy bevonta Tim Simonecet, aki Graeme Revell és Michael Giacchino állandó munkatársának számít karmesterként és hangszerelőként, míg néhány kisebb filmet komponistaként jegyez. Simonecet a CD-n három big bandes, természetesen rézfúvósok uralta szerzemény képviseli. Az egyik a kiadvány végén hallható egyveleg ("Rehearsal Medley"), melynek másfél percébe négy mű lett sűrítve, míg egy másik a lüktető "Too Hip to Retire". A harmadik darab ("Upswingin'") különlegessége, hogy a Whiplash történetébe konkrétan be lett építve, hiszen a zenekar egy fellépésen adja elő, ahol Fletcher konferálja fel a szerző megemlítésével. Simonec véleménye ez volt minderről: "Igazán izgalmasnak találtam, hogy elhangzik benne a nevem. Összefutottam J.K. Simmonsszal a forgatás végeztével, és ő mesélte, hogy megemlíti az egyik jelenetben. Mindketten úgy kalkuláltunk, hogy ez a rész végül majd a vágószoba padlóján végzi. Nem is fontos számomra, hogy pontosan hol kerültem megemlítésre, a lényeg, hogy ez egy igazán cool dolog." Ehhez a kikacsintó gesztushoz hasonlóra egyébként nem tudnék hirtelen példát írni a filmzene-történelemből.
         A produkcióban hosszabb-rövidebb formában elhangzó, már korábban is létező jazzdarabok közül szintén hármat találunk meg a lemezen. Stan Getz "Intoit"-ja az ötvenes évekbe visz bennünket, de inkább Hank Levy darabját, a címadó "Whiplash"-t kell hangsúlyosabban megemlíteni, melynek erejét mutatja, hogy noha többször is hallhatjuk, mégsem ununk rá. De mindez igaz Duke Ellington nagy klasszikusára, a "Caravan"-ra is, mellyel valószínűleg még a műfajban járatlanok sem e mozi révén ismerkedtek meg, elvégre az egyik legnevesebb jazzdarabról van szó. Az 1937-es, eredetileg alig háromperces, keletkezése óta számtalan feldolgozást megélt vérbeli jazzmelódia a Whiplashben is szereplő felgyorsított, dobszólóval és Juan Tizol trombitással megtoldott verzióban került a kiadványra. Levyé mellett ez az a mű, amelyet a legtöbben bizonyára a film megnézését követően egyből újra meghallgattak, hiszen a csúcsponton szól, és szinte beleég a néző hallójárataiba.

         A hármas szám jegyében a Varése Sarabande albuma is három részre lett felosztva, és bár nem kronológia jellemzi, ez a fajta szerkesztettség most teljesen jól sült el. Big bandes, a hétköznapi aláfestés szerepén túllépő darabokkal a komponista is jelentkezett: az ösztönzően harsány "Overture" méltó társa Ellington és Levy művének; az egyaránt andalító "No Two Words" és a "Casey's Song", valamint a pizzériás randi hátterében szóló "When I Wake" keletkezését pedig a huszadik század első felére tennénk, annyira a jazz hőskorába illők. A cím alapján nem kell magyarázni, hogy a "Fletcher's Song in Club" mégis miféle ponton bukkan fel: a szerzemény megalkotásával Hurwitz a tétel címszereplőjének ellentmondásosságát szerette volna hangsúlyozni azzal, hogy a látszólag érzelmektől mentes, brutális tanár egy ennyire lágy, zongorás balladát ad elő.
         Az összes eddig említett kompozícióról csakis szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, azonban nem került még szóba a tényleges score, ezzel pedig elérkeztünk a felemás részhez. A maradék bő negyed óra főleg olyan szokatlan, ám nem túl emlékezetes, thrilleres és film noiros jellegű trackekből áll, mint a "Practicing", a jéghideg "Carnegie", vagy az ötperces "Accident", amelyben a szordínós rézfúvósok szinte kamiontülkölést idéznek a kavargó dobütem társaságában. Azonban a soundtrack többi része ellensúlyozza a feledhető perceket, és nem lehet elmenni amellett, hogy a jelenetekben nagyjából azért visszaadják Andrew zaklatottságát.

         Mindent egybevetve, Justin Hurwitz és Tim Simonec egyaránt remek munkát végzett. No és persze Duke Ellington, illetve Hank Levy is sok-sok évvel ezelőtt, hiszen igen emlékezetes új és régi jazzművek jellemzik a CD-t, a nem túlzottan érdekes score-t övezve. Amennyiben utóbbi valahogy lemaradt volna, valószínűleg senkinek sem lenne hiányérzete. Ha e darabokat nem venném figyelembe, járna még egy plusz pont, hiszen a lemez egy igen jó indítás lehet a Whiplash azon rajongóinak, akik e film révén fedezték fel a jazz meglehetősen összetett műfaját.


    Bíró Zsolt
    2015.03.21.




    Tracklista:

    "I Want to Be One of the Greats"
      1. Snare Liftoff (0:43)   2. Overture (3:19)
      3. Too Hip to Retire (3:03)
      4. Whiplash - Hank Levy (1:55)
      5. Fletcher's Song in Club (1:28)
      6. Caravan - Duke Ellington, Juan Tizol (9:14)

    "If You Want The Part, Earn It"
      7. "What's Your Name" (1:30)
      8. Practicing (1:43)
      9. Invited (0:54)
    10. Call from Dad (0:40)
    11. Accident (5:21)
    12. Hug from Dad (1:14)
    13. Drum & Drone (1:34)
    14. Carnegie (0:36)
    15. Ryan / Breakup (0:31)
    16. Drum Battle (2:10)
    17. Dismissed (2:46)

    "He Was A Beautiful Player"
    18. "Good Job" (1:28)
    19. Intoit - Stan Getz (3:19)
    20. No Two Words (1:41)
    21. When I Wake (3:50)
    22. Casey's Song (1:57)
    23. Upswingin' (2:12)
    24. Rehearsal Medley: First Nassau Band Rehearsal /
          Second Nassau Band Rehearsal / Studio Band
          Eavesdrop / Studio Band Rehearsal After Breakup (1:34)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László          nem értékelte

    Pavlics Tamás

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Chinatown

    Grand Piano

    Legend of 1900

    That Thing You Do

    További kritikáink
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers

  • Filmzenékről röviden
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam