A következőkben szeretném felsorolni mindazokat a jellegzetes, újdonság erejével ható vonásokat, melyeket Robert Zemeckis misztikus horrorfilmje felvonultat.



     És akkor most nézzük, mi az, ami miatt ez a film nem több, mint óriási csalódás. Először is adva van két, szerintem mindenki által közkedvelt hollywoodi sztár, az örökifjú Harrison Ford és a páratlan szépségű Michelle Pfeiffer. Két aduász. Adva van egy fantasztikus rendező, Robert Zemeckis, aki nem kisebb kultúrcsomagokat helyezett már el ablakunk alatt, mint a "Vissza a jövőbe"-trilógia, a "Forrest Gump" vagy a modern korba helyezett Robinson-mese, a "Számkivetett". Idilli, tengerparti ház, rejtélyes konfliktusokat előidéző szomszédok, hirtelen kinyíló ajtó, fürdővízből visszatekintő szellem, titokzatos haláleset a házban, felszínre kívánkozó temetetlen múlt. A klasszikus horrorfilmek minden kliséjét felvonultatja, látszólag zseniális rendezői ügyességgel, nagyszerű színészi alakításokkal, a film azonban egy massza. Minden fogást láttunk már, semmin sem bírunk meglepődni, kiszámítható cselekmények, tudjuk, hol illik úgy tenni, hogy megijedünk, idegesítő semmittevések és fantazmagóriák. Aztán logikátlan fordulat. Értelmetlen és buta befejezés. Többet nem mondok, aki látta, tudja, aki nem, az nézze meg, ha kíváncsi. Én magam sajnáltam ezt a filmet, és cseppet sem vidított fel, hogy tulajdonképpen filmtörténeti jelentősége is van: (figyelem! Titkot fogok elárulni!) Harrison Ford életében először negatív jellegű hőst alakít.
     Zemeckis maga sem gondolhatta komolyan ezt a maximum főiskolai szempontból tökéletes vizsgafilmet, de úgy vélhette: gyúrjuk össze a legminőségibb alapanyagokból, ha már ehetetlen, legalább nézzen ki jól. A látványpékség zenei fűszerét régi játszótársa, Alan Silvestri adta hozzá, de ő is csak éppen annyit, amennyi feltétlenül szükséges (29 egész perc). Ez, ha jobban belegondolunk, valamilyen formában előnyére vált a filmnek, mert legalább nem hangzott el minden ijesztő pillanatban egy még hátborzongatóbb zenei aláfestés. Azért még mindig a csend bír a legfélelmetesebb lenni, bár a több, mint kétórás filmben olykor már a csendből is elegünk lehet. Silvestri munkája messze eltörpül a korábbi Zemeckis-filmekhez komponált zenéi mellett, de nem szeretném annyira lehúzni, mint a filmet, vagy a filmben visszaköszönő tengeri hulla a gyilkosát.

     A Bernard Herrmann, Jerry Goldsmith vagy Christopher Young legszebb horror-pillanatait idéző album főtémája tulajdonképpen hangulatos. Bár már ilyet is hallottunk, azért jellegzetes, és két-háromszori hallgatás után visszaidézhető. A magas hegedűt kísérő mély csellók adta főtémát természetesen hatásvadász sikító effekt töri ketté. A második és harmadik tétel viszi tovább ezt a sejtelmes vonalat, s bár a második "Panic Attack" címmel van ellátva, semmi ijesztőt nem hordoz magában, "attack"-nek meg végképp nem lehet mondani a csendben elfenyegetőzgető vonósok játékát. Néhol egy-egy atmoszférikus háttérelem közbeszól, de semmiképpen nem jellegzetesen, csak modern felfogásban fokozza a borzongó hatást. A negyedik tétel egészen az utolsó fél percig csendes, zenementes övezet, halk, kútmélyéről érkező effektek, morgó hanghatások övezik a vonósok véletlenszerű megszólalását. A vége egy kicsit ijesztő, teljesen jellemző zenekari felsikítás, ezt ha máshol nem, a "Hatodik érzék"-ben, mint szintén lassabb lélegzetvételű pszicho-thrillerben, már remekül tapasztalhattuk. Az ötödik, "Forbidden Fruit" című tétel visszaidézi a főtémát, s erőteljesen emlékeztet Herrmann "Psycho"-jára. A sikító hang után azért meg is ijedhetünk, ez az a fajta borzongató hatásvadászat, amire csak legritkább esetben vágyunk igazán. Az ezt követő "I Opened The Door" is tartja a már megszokott, lassan csordogáló tempót, semmi hirtelen izgalom, csendes feszültség. Semmi újabb hangszer, hangélmény nem kerül bele a már ismert képbe.
     Ha a "Getaway" indításáról nem a "Psycho" jut minden második ember eszébe, akkor az csupán azért lehet, mert nem hallotta a "Psycho"-t minden második ember. Tökéletesen felépített, zenekart megrengető motívumsor, melynek végén már elkeserítően egyszerű módon meg vagyunk ijesztve. A "Reunited" viszi tovább a kellőképpen felfokozott izgalmakat, a tétel közepén érdekes, vészjóslóan felénk közeledő motívumot játszik a bőgő. A tétel végül a főtéma ismétlésével zárul. A zárótétel, az "End Credits" pedig "Psycho"-val indít, a pörgést később fagott és fuvola párbeszédére csendesíti, és szólózik egy kicsit a cselló is (történetesen ez az egész album legfantáziadúsabb része). De, hogy a hét perc alatt véletlenül se lankadjon felborzolt kedélyállapotunk, a halott visszaköp, jól ránk ijeszt még egyszer, okozva egy-két zenekari csinadrattát, csak a miheztartás végett. Persze ezt sem sokáig, nehogy ráunjunk, az egész tételt, egyszersmind az albumot is a főtémával zárja le. Végre valahára.

     Ha nem tudnám, hogy ez Silvestri, a büdös életben nem is találom ki. Van ebben minden, s ettől elkeserítő tulajdonképpen az egész. Mint általában minden hollywoodi zeneszerzőnek, Silvestrinek is megvan a maga hangzásvilága. Nagy klasszikus zenéket hagyott a háta mögött, és ezekből egyáltalán semmi nem érződik ebben a zenében. Talán pont ezért sikerült ilyenre, hogy nehogy azt mondhassuk: rossz film volt ez a "Temetetlen múlt", de legalább egy atom score-t írt hozzá Silvestri. Nem is mondjuk. Borzasztó darab.

Tihanyi Attila
2004.01.29.

Tracklista:   1. Main Title (1:12)   2. Panic Attack (2:58)   3. Ouija Board (1:14)   4. You Know (2:40)   5. Forbidden Fruit (5:31)   6. I Opened The Door (2:47)   7. The Getaway (2:44)   8. Reunited (3:53)   9. End Credits (6:33)

TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK: Berkes Zsolt           nem értékelte Bíró Zsolt Dobrosi Tamás           nem értékelte Emesz Csaba Gregus Péter Kulics László Szabó Csaba KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK: The Cave Gothika Predator Unlawful Entry