FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Catch Me If You Can  Dunkirk  Blade Runner  Kingsman: The Golden Circle  War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - The Purge: Anarchy (Nathan Whitehead)    THE PURGE: ANARCHY  (2014)
       A megtisztulás éjszakája: Anarchia


      

       zene: Nathan Whitehead
       kiadás éve: 2013
       kiadó: Back Lot Music
       játékidő: 62:02






         Némiképp rendhagyó írás következik, egyfajta összehasonlító elemzés, ugyanis nem csupán a címben szereplő filmről és zenéről, de annak előzményéről is legalább annyi gondolat összegyűlt bennem, és úgy érzem, jelen példánkon keresztül néhány tendenciát kicsit alaposabban meg lehet vizsgálni. A kiinduló alap maga a hamarosan trilógiává duzzadó sorozat (amelynek első részét a jellemző magyar fordítói mentalitásnak megfelelően A bűn éjszakájaként mutatták be, és csak a folytatásra sikerült eltalálni a pontosabb címet), mely számomra az utóbbi évek egyik legizgalmasabb ötletéből forgatott hollywoodi thriller. Tulajdonképpen csak a csomagolásában különbözik más, már egyébként ismert daraboktól, de a sztereotípiák ellenére is felüdülés volt végignézni. A koncepciót legalább annyira eredetinek gondolom, mint például a Ház az erdő mélyén vagy nemrégiben az Oculus alapját (bár ez utóbbiról nem feltétlenül egyeznek a vélemények virtuális szerkesztőségünkben).
         A bűn éjszakája szerint a közeli jövő Amerikájában éppen minden csodálatos: dübörög a gazdaság, maximális a társadalmi elégedettség, a bűnözés pedig nem létező fogalom. Egy naptári éven belül azonban van fél nap, amikor a lakosság a - ki tudja egyébként, a nagy jólétben honnan - felgyülemlett feszültségét korlátlan formában levezetheti. Ilyenkor a rendőrség, a tűzoltóság és a mentőszolgálatok kivonják magukat a forgalomból, s bárki bármit tehet, amihez csak kedve van, büntetlenül. A többség ki is használja a lehetőséget, míg a nyugodtabb életre vágyók egyszerűen csak bezárkóznak a külvilág elől erre a tizenkét órára. James DeMonaco első komoly rendezése a saját forgatókönyvéből született (korábban a Jack, a Nincs alku és A 13-as rendőrőrs ostroma feldolgozásának szkriptjein edződött), és tekintettel arra, hogy a finanszírozott hárommilliós büdzséhez képest kilencvenet talicskázott vissza, az Universalnál azonnal bejelentették a folytatást. A kasszáknál A megtisztulás éjszakája: Anarchia (továbbiakban csak az utócímmel említve) is remekül teljesített, ami a műfajon belül nem megszokott példa, ez pedig azt jelenti, hogy minden hiányossága ellenére a közönség továbbra is lát fantáziát a történetben. Holott a két produkció ismeretében kialakult egyfajta csalódottság, mert valamiért nem sikerült igazán bátran kidolgozni az alapot, és félő, hogy a 2016 nyarán érkező előzményfilm sem fogja behozni a lemaradást.

         Az első rész egy hagyományos házfoglalós filmként, zárt helyzetben mutatja be az eseményt, főszerepben az átvészeléshez szükséges legbiztonságosabb riasztórendszer egyik tervezőjével, James Sandinnel (Ethan Hawke), aki az elit külvárosi közösség legmenőbb tagjának számít, hiszen a környéken szinte mindenki az általa forgalmazott védelmi technológiával szerelkezett fel. A dúsgazdag üzletember feleségével (Lena Headey), valamint két kamasz gyerekével egy könnyed vacsora után este hét előtt pár perccel szépen lehúzza a betonrolót, és megannyi külső kamera képét vizslatva óvatos komfortérzettel vág neki a Megtisztulásként aposztrofált éjszakának. DeMonaco a hátborzongató morális kérdések filozofálgatásába csak amerikanizált faékekkel piszkál bele, a hangsúly az egyszerű horroron marad. Pedig a kívülről erőszakosan vegzált, kétségbeesett emberek történeteiről egy egész bűn éjszakáján át lehetne beszélni (kezdetnek például ott van a francia Ils, majd annak hollywoodi testvére, a Hívatlanok, de ugyanígy párhuzamba vonható az imént említett A 13-as rendőrőrs ostroma is), az előkelő kisváros negatív hatásairól szintúgy, de az igazán nagy öngólt ebben a filmben maga a főhős lövi. Szerepe szerint azért, mert a méregdrágán értékesített riasztóberendezése olyannyira nincs felkészülve a határtalan anarchiára, hogy egy közepes méretű terepjáróval is különösebb megerőltetés nélkül át lehet hatolni rajta, nekünk, nézőknek pedig Ethan Hawke miatt, aki látványosan vergődik, és nemcsak azért nem tudom megkedvelni őt, mert az általa játszott karakter is alkalmatlan erre, de egész egyszerűen minden pillanatában idegesítő. Érthetetlen, miért vállal egymás után ennyire kontrasztos szerepeket; persze lehet, hogy őt csak Richard Linklater tudja kiválóan dirigálni. A helyzetet a Trónok harcából ismert Lena Headey sem menti meg, bár kétségtelen, hogy a fináléban kap egy csodálatos nyomatékosító jelenetet. Akárcsak az alaphelyzet, úgy minden további szál elnagyolt marad: a belopódzó hősszerelmes valódi szándéka; a gazdag fiatalok által kergetett afroamerikai, aki a történet végéig partiban marad; a bulvárszenzációként tálalt bűnlajstrom; az előre sejthető túlélők, és az odáig tartó út minden csavarja. Mégis egészen működőképes filmről beszélhetünk, ahol a folytatás megmutatja nekünk, hogy ez az egész akció egyébként hogyan néz ki Los Angeles utcáin.

         Az Anarchia jobban belemászik a különböző társadalmi szintkülönbségekbe, de a túlzóan egyértelmű sztereotípiái révén megint nem rajzolja meg igazán a megtisztulás éjszakáját. Szimpla hajtóvadászatokkal találkozunk, több, egymástól független bandával, amelyek közt van, aki az élvezet miatt (alsó-középosztály), és van, aki egyszerű bérgyilkosként (jellemzően munkanélküli) mészárolja a kint rekedteket vagy vetélytársakat. Bekapcsolódik a történetbe a hadsereg (bár a logika ezzel már tényleg messzire szaladt), megjelenik a színen egy föld alatti forradalmár mozgalom, találkozunk az első részhez hasonló árulókkal, egyszerű bosszúállóval, valamint olyan, a felső tízezerből válogatott társasággal, amelyik biztonságos körülmények között rendez magának házi kergetőzést az utcáról begyűjtött, amúgy fegyvertelen menekültekkel. A folytatás megörökölte az első rész bátortalanságát, a néző dolgát pedig csak nehezíti, hogy itt aztán tényleg jelentéktelen B-listás színészeket látni a jól ismert, videojátékoknak megfelelő színekkel szaturált éjszakai utcákon. Frank Grillo, Carmen Ejogo, Zoe Soul vagy Zach Gilford korábbi filmjeik esetében maximum tisztes helytállásról lehet beszélni, és valószínűleg ez a jövőben is így marad, tehát ismételten nem kaptunk olyan arcot, akiért egy picit is izgulhatnánk a megmenekülése, extrémebb esetben a mielőbbi elvérzése okán (mint mondjuk az első részben az igazán tenyérbemászó megjelenésű negatív figurát kiválóan alakító Rhys Wakefield). Bár többször az arcunkba kapjuk a szatirikus "Isten áldja Amerikát" szlogent, ugyanannyira súlytalan marad, mint általában az összes egyéb motiváció, legfőképp a megtisztulás éjszakájának igazi szándéka. Ez pedig azért borzasztóan sajnálatos, mert e két film összefésülésével és tűéles dirigálásával egy nagyon erős zsánerfilmet lehetett volna létrehozni folyamatos őrült feszültséggel, rengeteg morális kritikával, és a korhatárbesorolás megtartása mellett ugyanennyi könyörtelen kivégzéssel. Így viszont marad az üresség, egy kimaradt ziccer, és a tényként is kezelhető gondolat, miszerint egy újabb ötletet áldoztak fel az egyszerű gazdasági haszonszerzés oltárán, hiszen az körülbelül sejthető, hogy bármennyire erősre is sikerült volna, egymaga sosem termel több mint kétszázmilliót (mint azt így szétbontva már megtette), márpedig ennél fontosabb érv Hollywoodban nem létezik.

         A kizárólag elektronikus megoldásokból építkező, feszült aláfestés Nathan Whitehead nevéhez fűződik, aki James DeMonaco projektjei előtt egész estés filmes tapasztalattal csak csekély mértékben rendelkezett, de legalább horrorokon nevelkedett. A szakmában mégsem számít kezdőnek, hangvágóként James Horner, Mark Isham és John Ottman mellett is dolgozott már, kiegészítő zeneszerzőként pedig az elmúlt években főleg Steve Jablonsky munkáinál tevékenykedett. Az írásom tárgyát képező két produkció tulajdonképpen nem állított fel megugorhatatlan lécet elé, mert munkavégzés szempontjából a műfaj meglehetősen hálás feladat, hiszen az esetek többségében bőven elég beállítani a megfelelő hangmintákat a baljós háttérhez, néha odacsapni egy-egy csattanós effekttel, és hamarjában el is készülünk 40-50 perc zavart keltő atmoszférával (Jablonsky horrorzenéinek zöme ezen sémára épül, és többször is visszahívták már, tehát valahol mégiscsak jó ez a recept). Amitől az első rész zenéje mégis működött, az azon egyszerű tény, ami miatt például John Murphy (28 nappal később) borongós aláfestéseit is lehet kedvelni: tartalmaz muzikális elemeket is. Nem kell persze világmegváltó megoldásokra gondolni, de néhány melankolikus zongoradallam, lemondóan szabadjára engedett kristályhangú szőnyeg, magasan kitartott hegedűhang vagy jó pillanatokban bekúszó szinuszos vibrálás mind olyan hangulati elemek, amelyek élvezhetőbbé teszik az egyébként egyhangúan morgó, monoton basszussal kísért alapot. A bűn éjszakája score-ja a helyhez kötöttség miatt jóval kevésbé akciódús, a házfoglalásig például kifejezetten nyugodt és merengő, s aztán sem bővelkedik a fülsértő pillanatokban. És pont azért, mert közel negyven percig csak a konstans kellemetlenség rezonálja be az agyunkat és a gyomrunkat, amit ritkán turbóz fel egy-egy felvisító hegedű vagy felcsattanó dob, kifejezetten hatásos score még különálló hallgatásakor is.

         A tisztességes kezdet után a folytatás tágabb mozgásteret adott a komponista számára is, aki így nyilatkozott az előkészületekről: "Hasonló módon kezdtünk a munkálatokba, de éreztük, hogy kicsit más zenei megközelítésre lesz szükség. Az események több helyszínen zajlanak szerte a városban, több párhuzamos szálon, több karakterrel, így a zenének is kiterjedtebb formában kell reflektálnia a látottakra. Akciódúsabb a történet, és gyakoribbak az intim pillanatok, így tehát nagyobb érzelmi skálán kell a score-nak mozognia. Azt gondolom, ezek a produkciók elég egyediek ahhoz, hogy sem a hagyományos horrorérzet, sem a hasonlóan ismert akció-megoldás nem passzol megfelelően. Egy olyan hangulati alapot próbáltunk találni, amely egyszerre fejezi ki a megtisztulás tényéből fakadó, állandóan jelen lévő fenyegetettséget, valamint magát az őrület éjszakáját, a benne szinte rutinszerűen részt vevő emberekkel együtt. A legnagyobb kihívás az volt, hogy megtaláljam a horror, a thriller és az akció zenei világának ezen közös halmazát."
         Ismerve az Anarchia score-ját, teljesen nyugodtan ki merem jelenteni, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Abszolút hagyományos, elektronikus horrorzene, amely valóban több dinamikus szakaszból áll, de az utcákon vagy zárt tereken történő rohangálás nem is visel el feltétlenül lopakodáshoz használt kitartott hangokat, így az első résszel megegyező hosszúságú egyórás játékidő során számtalanszor robban be zaklatott ritmuskép, amelyet sok ideg- és gitártépő káosz fűszerez. Ennek ellenére sokkal inkább underscore, mint az elődje, és a hirtelen tempóváltások miatt a hallgatása is nehezebb. A korábban felsorolt muzikális jegyek a "gyakoribb intim pillanatok" ellenére kámforrá váltak, helyükre pedig a Charlie Clouser-féle Fűrész-zenék jellegzetes csörtéi kerültek. Ráadásul az egyhangúság szinte szó szerint értendő: míg korábban az egy hosszan kitartott hangra épülő feszültség olykor hangnemet váltott (így zökkentve ki a hallgatót a monotonitásból), az Anarchia huszonkét trackjéből mindössze négy hagyja el az alapot képző d-mollt, és a hangnem is túlzó fogalom azokban az esetekben, amikor minden zenei szólam ugyanazon egyetlen hangon szólal meg. Ha A bűn éjszakája score-ját különálló hallgatásakor is tisztességesnek gondoltam, akkor az Anarchia során azt a keserű tapasztalatot tudom leszűrni, hogy a sound designer és a zeneszerző két külön szakma, és előbbi csak akkor érhet el vállalható eredményt, ha az a csekély autodidakta zenei alaptudás tetten érhető a kompozíciókban. A második rész alig tartalmaz ilyen momentumot, a teljes játékidőnek - jóindulattal számolva - maximum a negyedét, és ez azért sajnálatos, mert például az albumot záró "Please, Let Us Take Care of You" a vonósharmóniák és a gitárjáték miatt annyira különválik az addig hallottaktól, hogy mire odáig eljutok, már nem is örülök neki igazán.

         Jelenleg tehát ott tartunk, hogy Nathan Whitehead egy kifejezetten hangulatos, akár többször is elővehető iparosmunka után a folytatásra (talán a feszített munkatempó miatt) olyan zenei karaktert adott a Megtisztulás éjszakájának utcai eseményeihez, amely a film alatt megállja a helyét, de külön egyáltalán nem érdemes végighallgatni. CD-n egyébként is lehetetlen, a Back Lot Music ugyanis mindkét rész score-ját csak digitális formában tette elérhetővé, és az iTunes, valamint az Amazon népszerűségi statisztikáira pillantva úgy tűnik, egyelőre csekély számú vásárlót érdekelt annyira, hogy pénzt adjon értük. Ez főleg azért érthető, mert a belehallgatási lehetőségnek köszönhetően szinte semmiről nem maradunk le, ugyanis ha csak a felajánlott részleteket pörgetjük végig, a hosszabb trackek esetében másfél percet enged, így bőséges ízelítőt kapunk Whitehead kompozícióiból. S hogy a kiadó mennyire nem ezen akar meggazdagodni, arra jó példa, hogy a hivatalos Soundcloud-oldalán tavaly elérhetővé tette a teljes anyagot, melyet bár saját lejátszási listáikból már nem lehet elérni, egy webes interjún keresztül azonban igen. Bár úgy gondolom, a világon összesen két ember van, aki egynél többször ezt megtette: az egyik minden bizonnyal Whitehead, a másik pedig én vagyok, ezen írás kedvéért. A harmadik részről egyelőre annyit tudni, hogy csak 2016-ban várható a bemutatója, ami talán nagyobb átgondolást és kifinomultabb végeredményt szülhet mind forgatókönyvírói részről, mind Whitehead munkáját illetően, és akkor talán a sound designer és a komponista közötti kapcsolatról alkotott véleményemről is kiderül, melyik irányba dől véglegesen.


    Tihanyi Attila
    2015.04.03.




    Tracklista:

      1. Don't Do This (2:34)
      2. Pictures (0:52)
      3. Unlock the Car (1:29)
      4. Did You Get the Raise? (0:35)
      5. Driving (2:56)
      6. Commencement (2:56)
      7. Foot Trap (1:20)
      8. Diego (4:36)
      9. Two for Big Daddy (6:01)
    10. I'm Doing God's Work (1:42)
    11. I'll Be a Martyr (2:19)
    12. New Rule (1:48)
    13. He Stole Our Pensions, Now He's Gone (4:13)
    14. Subway (2:54)
    15. Running (2:00)
    16. Money (6:21)
    17. Hunting Grounds (4:34)
    18. I'm Sorry (3:18)
    19. This Is Our Time Now (1:06)
    20. Better Citizens (2:31)
    21. A Nation Reborn (3:18)
    22. Please, Let Us Take Care of You (2:39)





    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter          nem értékelte

    Kulics László          nem értékelte

    Pavlics Tamás          nem értékelte

    Szabó Csaba          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    A Nightmare on Elm Street

    Assault on Precinct 13

    Ils

    Oculus

    További kritikáink
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie

  • Filmzenékről röviden
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam