PET SEMATARY (1989)
Kedvencek temetője
zene: Elliot Goldenthal
vezényel: Steven Mercurio
kiadás éve: 1989
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 31:57
A "Kedvencek temetője" a legismertebb, s egyben legsikeresebb Stephen King-könyvek egyike. A borzongatás szakavatottjaként is emlegetett író ezen története egy kis földdarab köré épül, mely egyben a feltámadás erejét magában rejtő indián temetkezési hely is. A legenda szerint, aki idehozza elpusztult háziállatát, az bizton reménykedhet annak feltámadásában, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, miszerint a halálból visszatértek már nem teljesen azok, akik voltak. Ennek a misztikus helynek a szomszédságába költöznek Creedék, akik az ingatlan megvásárlásakor még nem sejtették, mennyire közel kerülnek a túlvilági dolgokhoz.
Eleinte úgy volt, hogy a produkció George A. Romero irányításával készül el, ám a forgatás kezdetének csúszása miatt a horrormágus visszadobta a projektet (négy évvel később viszont a szerzőtől megfilmesíti a "Halálos árnyék"-ot). Ekkor jött Mary Lambert rendezőnő ("Veszélyes körök", "Rémségek könyve 3. - Véres kor"), aki vászonra vitte King történetét, melynek végeredménye egy iszonytató és elvont, viszonylag ijesztő alkotás lett, ami az író műveinek eddigi feldolgozásai között legalább olyan sikert aratott, mint maga a könyv.
A "Kedvencek temetője" egyfelől a nyolcvanas évek King-adaptációinak zárását jelentette (ebben az évtizedben született meg többek között a "Ragyogás", a "Christine", a "Cujo", valamint "A kukorica gyermekei" filmváltozata is), másrészt pedig komponistájának, a nem éppen könnyen befogadható dallamairól elhíresült Elliot Goldenthal filmzeneszerzői pályafutásának kezdetét is. A színházi produkciók világából az amerikai mozifilmekben debütáló szerző egy kisebb zenekarral, gyermekkórussal és különféle effektekkel, valamint szintetizátoros hangokkal elegyített aláfestést készített, mely stílusával remekül közelíti meg a film elvontságát.
A "The Pet Sematary" című nyitó tétel során hallható zongoraszóló, valamint gyermekkórus remekül megalapozza az album egészére vonatkozó barátságtalan hangulatot. A nem éppen lágyan énekelő Zarathustra fiúkórus csupán párszor hallatja magát, ám minden esetben remekül támasztja alá a score sajátos hangvételét (mint például az "Up in Flames (Flashback)", vagy az albumzáró "Immolation" esetében). A mű másik jellegzetessége a különféle effektek, melyek között olyat is hallhatunk, ami leginkább egy fémkorlát ütögetéséhez hasonlítható ("Rachel Against Time"). További érdekes fémes, csilingelő hangok figyelhetők meg a "The Return Game" első és második részében, a "Nine Lives Minus Seven"-ben, a "Rachel's Dirty Secret"-jében és még lehetne sorolni. Elsősorban ezeknek köszönhető az, hogy az album nem tartozik a populáris horroraláfestések közé, ráadásul az így létrejött, amúgy is rideg hangzást a főként vonósokból álló Orchestra of St. Luke's zenészei csak tovább növelik. Érdekesség azonban, hogy a szerző műveinek többségében rendkívül nagy hangsúlyt fektet a rézfúvós hangszerekre (a 2001-es "Final Fantasy: The Spirits Within"-ben például csak vadászkürtből 16 darabra volt szüksége) ám itt nyoma sincs ennek, sőt, sokkal inkább támaszkodik a bőgőkre és hegedűkre, mint bármely más nagyzenekari hangszerre.
A sorozatos kakofónia, töménytelen csapongások közepette azért akadnak kivételek is: a rövid "Moving Day Waltz", a "Death Do Us Part (Rachel Hugs Louis)", valamint a "I Brought You Something Mommie" kellemes zongora-, illetve vonósjátékával az érzelmes, szép zenék sorába tartozik - a zongoraszólók némelyikét maga Elliot Goldenthal adta elő, a többit pedig a szerző későbbi, szinte állandó munkatársa, Matthias Gohl játszotta fel.
A Varése Sarabande borítóinak hasonlítgatása során eddig jobbára a "The Fly II"-jét hoztam fel negatív példaként, ám jelen kiadványhoz képest nem zárhatom ki, hogy esetleg anno az nem -e egy bonyolult és hosszas tervezői munka eredményeként született meg. A "Pet Sematary"-hez készítettnél gyengébb tálalással nem igazán találkoztam még, bár hozzáteszem, a zenéhez kapcsolódó információk többségét feltüntették a borítón, ami fontosabb holmi fotóknál. A címlap a hivatalos moziplakát részletét tartalmazza, ami a film címét kitakarva úgy hat, mintha egy elborult metálbanda lemeze lenne.
Az alig több mint félórányi játékidő viszonylag kevés, ám azok számára, akik a dallamos, fülbemászó muzsikákat részesítik előnyben, ez a rövid idő is végtelennek tűnhet - többekben valószínűleg még az a kérdés is felmerülhet, hogy egy ilyen szétcsúszottnak ható debütálás után szerzője hogyan kaphatott újabb és újabb megbízatásokat. Elliot Goldenthal igencsak sajátos hangvételű "Pet Sematary"-jét nem ajánlom azoknak, akik most kezdik felfedezni a horrorok zenéinek világát, mert ez még az ilyen muzsikák kedvelőinek is sok lehet (ahogyan a szerző hasonló műveinek jó része). Azonban ha valaki kedveli Goldenthal munkáit, illetve szeretne olyan műveket hallgatni, melyek megismerése odafigyelést és kitartást igényel, az nyugodtan ruházzon be erre a sajnos már out of print kategóriába sorolandó score-ra.
Kulics László
2006.10.01.
Tracklista:
1. The Pet Sematary (3:00)
2. Dead Recollection (1:19)
3. Hope and Ordeal (1:22)
4. Adieu Gage (1:22)
5. Rachel Against Time (0:49)
6. The Return Game (Jud and Gage) (3:42)
7. Moving Day Waltz (0:30)
8. The Warning Tour (1:41)
9. Death Do Us Part (Rachel Hugs Louis) (0:53)
10. Nine Lives Minus Seven (0:14)
11. Up in Flames (Flashback) (1:38)
12. Bitter Loss (Flashback) (1:51)
13. Rachel's Dirty Secret (0:22)
14. Return Game Attack (1:54)
15. Rachel's Blow Out (0:20)
16. I Brought You Something Mommie (0:34)
17. The Return Game II (Louis and Gage) (2:52)
18. Gentle Exhuming (1:03)
19. To the Micmac Grounds (2:45)
20. Chorale (0:29)
21. Kite and Truck (1:22)
22. Immolation (1:37)
|
|
