FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Only God Forgives (Cliff Martinez)    ONLY GOD FORGIVES   (2013)
       Csak Isten bocsáthat meg


      

       zene: Cliff Martinez
       vezényel: Richard Hein
       kiadás éve: 2013
       kiadó: Milan Music
       játékidő: 57:26




         Miután Nicolas Winding Refn a 2011-es "Drive - Gázt!" című mozijával egy csapásra kritikus- és nézőkedvenc rendezővé lépett elő, érthető volt, hogy új alkotása, a "Csak Isten bocsáthat meg" iránt fokozott lesz az érdeklődés. Az idei Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában bemutatkozó mozi azonban finoman szólva is vegyes fogadtatásban részesült, sőt igazság szerint megbukott, hiszen a seregszemle közönsége egyszerűen kifütyülte. Az akkor nyilatkozó ítészek és a nézők a vontatottságát, zagyva történetvezetését és az erőltetett művészi vonalát emelték ki negatívumként, s emellett persze csalódottságuknak is hangot adtak, hiszen Refntől többet vártak. Aztán a film kilépett a fesztiválok világából, ám a nagyközönség véleménye sem lett más. Ezért aztán érthető módon parázsló előítélettel kezdtem el nézni, s az első húsz perc alapján ez a parázs óriási máglyává duzzadt, vagyis egyértelművé vált, hogy miért nem zengnek dicshimnuszokat az alkotásról. Azonban eléggé cseles filmről van szó, ugyanis egy idő után eljön az a pont, amikor a néző - ha kellően nyitott - átlendülhet a lassú tempó és a szimbólumoktól hemzsegő, dialógusszegény stílus gátjain, s így a mozi akár más megvilágításba is kerülhet. Azonban esetemben a pozitív végső benyomás kialakulásába Refn belerondított az utolsó negyedórával, ami ugyanis az értékesebb perceket végül szinte teljességgel annulálja, így a végítélet nálam sem lett más, mint a többségé. Azt azonban nem lehet mondani, hogy ez egy rossz alkotás, távolról sem, inkább csak megfoghatatlan, leginkább céltalan, a mainstreamre magasról tevő, egyedi mű; de ami talán a legfontosabb: elgondolkodtató, a látottak megfejtésére késztető, s ez akárhogy is vesszük, megbecsülendő.

         A rendező stílusjegye a jelen moziban túlzottan is elhatalmasodó öncélú erőszak, bár elmondása szerint sosem ez a célja, ennek ellenére életművét eddig végigkísérte. Az indokolatlanul brutális szcénák egy idő után már taszítóvá és fárasztóvá is válnak, hiszen többségüknek konkrétan semmi értelme. A belezés, csonkítás, lefejezés és fejszétverés művészi miliőbe helyezése értelmezhetetlen, kiváltképp mű, egy idő után pedig már-már paródiaszerűen színpadias lesz. Nyilván aki akar, az belemagyarázhat dolgokat ebbe, mint ahogy azt a rendező is tette, bár azt hozzá kell tenni, hogy ahány interjú, annyiféle magyarázatot adott eddig alkotása értelmére, s sajnos ez eléggé jelzésértékű, vagyis maga sincs teljesen tisztában filmjével. A zavarosság - nyilatkozatai alapján - egyébként is jellemző a dán direktorra, az meg, hogy ez műveire is kiüt, talán természetesnek is mondható. Bevallása szerint alkotása értelmét spirituális síkon kell keresni, ám a valóságtól való ilyen mértékű elrugaszkodás csak akkor lenne értelmezhető, ha a történet képes volna elvinni a mértéktelen és irreális terrort, azonban ez az egyszerűcske bosszúsztori alkalmatlan erre (mint ahogyan ellenpéldaként a grandiózus "Apokalipszis most" például alkalmas volt rá).
         Adott egy testvérpár, akik Thaiföldön kábítószer-kereskedelemből éldegélnek, Julian (Ryan Gosling) emellett még egy thai boksz edzőtermet is üzemeltet. Az idősebb fivér (Tom Burke) azonban megerőszakol és megöl egy 16 éves prostit, ám a lány apja, rendőri engedéllyel lemészárolja őt. S bár az öcs kényszerből megbosszulja testvére halálát, de anyjuknak (Kristin Scott Thomas) ez nem elég, mivel ő a valódi felelős, a rendőrfőnök, Chang (Vithaya Pansringarm) likvidálását szeretné, a tökéletesen pszichopata férfit azonban nem könnyű levadászni. Szóval nem egy túlontúl eredeti történetet látunk, bár valójában nem is a sztori lenne itt a lényeg, hanem az, ahogy ezt Refn képekben, szimbólumok és vizuális metaforák formájában elmeséli, és ezekben most sincs hiba.

         Mivel a filmben gyakorlatilag mindenki gonosz, így azonosulni egy karakterrel sem lehet, pozitív szereplő csupán egy akad, Chang lánya. Nyilván nem kell minden mozinak életigenlő tartalommal rendelkeznie, de ebben a történetben szemernyi pozitívum sincs, és ezen a téren pedig olyan szinten el is szakadt a realitástól, hogy Refn gyakorlatilag ezzel ásta meg műve sírját. Hiába érezhető, hogy mi volt itt a cél, az az út, amíg eljutunk odáig, annyira zavaros, hogy a mögöttes tartalom egy idő után teljességgel sokadrangú lesz. Érdemes megjegyezni, hogy a rendező is érezhette, baj van a filmjével, így a vágással próbálta orvosolni a problémát. Az eredeti forgatókönyv egy jóval tartalmasabb, több dialógussal rendelkező történetet ábrázolt, ám sok jelenet végül nem került be a végső verzióba, ami így igen szerény, csupán 85 perces játékidővel bír.
         Ugyanakkor akadnak egyértelműen dicsérendő pontjai is, mert amit Larry Smith operatőrtől látunk, az szakmájának csúcsa. A piros, fekete, sötétkék és lila színekkel elképesztően gyönyörű képeket tár elénk, de a tartalmasabb színvilágú jelenetek is nyomot hagyóan hatásosak, s a távol-keleti filmeket idéző beállításai is tökéletesek. A díszletek, vagy ha úgy tetszik, a látványtervezés terén is csak kalapemelésre van ok, hiszen a (neon)fényben úszó mocskos város, a túlcsicsázott elitbárok, valamint a modern szálloda luxusa nagyon erős vizuális hatással és kontraszttal bírnak, a piros-fekete sárkányos tapéta pedig filmtörténetileg is fontos látványelem lehetett volna, ha a mozi egésze képes lett volna felnőni a részletek kiválóságához. Sok kritikus emeli ki Kristin Scott Thomas játékát - tegyük hozzá, ellenségemnek sem kívánnék ilyen anyát -, ám az ő alakítása gyakorlatilag azért emelkedik ki ennyire, mert a többiek teljesítménye kritikán aluli. Gosling ugyan hozza a "Drive" marcona sofőrjét, de karaktere annyira valószerűtlenül csupasz, hogy nem is nagyon lehetett színészileg mást kezdeni vele. A többiekre pedig kár szót pazarolni, talán annyit érdemes megjegyezni, hogy néha már egészen komikus a thai (amatőr) színészek "játéka", s nem tudni, rendezői koncepció volt-e az eltúlzott teatralitásuk, vagy tényleg csak erre voltak képesek. Jellemfejlődést pedig ne is nagyon keressünk, ami van, az is inkább megmosolyogtatóan művi.

         Refn Gosling mellett a zeneszerzőt is hozta magával a "Drive"-ból, hiszen Cliff Martinez olyan muzsikát kanyarintott oda, amire a filmzenék iránt nem fogékonyak is felfigyeltek. A szerzővel való ismételt együttműködéséről így nyilatkozott a rendező: "Szeretem Cliff finomságait, és azt, ahogy a képeket megérteti a zenével. Nagyon kedvelem őt mint embert is, ezért ami bevált, azon nem változtatok". A hatásos score itt is követelmény volt, már csak azért is, mivel a filmben szinte végig hallható. Fontos összetevő tehát Martinez alkotása, aki ennek megfelelően nem is végzett rossz munkát. Mivel dialógusszegény, ám jelképekben kommunikáló filmről van szó, így a zenének is ehhez kellett igazodnia, s habár a hiányzó párbeszédeket nem pótolja, de bizonyos szinten közli a szereplők gondolatait, egymáshoz való viszonyát. A depresszív hangulat megteremtése volt az elsődleges feladat, amiben a komponista kifejezetten otthonosan mozog. Sőt ezen művével egyértelművé tette, hogy az ambient filmzenei vonalon való bevetését napjainkban nála jobban senki sem műveli. Angelo Badalamenti és Mark Isham is csodákra volt képes ezen a téren, de sajnos évek óta nem hallunk tőlük ilyesféle újdonságot, más meg sosem volt ennyire jó benne, így a képzeletbeli koronát nyugodtan Martinez fejére tehetjük. Refn igen fontos összetevőként tekint a zenére, s ennek megfelelően komoly hatással is bír a filmjeiben a muzsika. A rendező azt szerette volna, ha Martinez Thaiföldre látogat, aki ezt meg is tette. "Felpakoltam a hordozható eszközeimet, és bevackoltam magam egy thaiföldi hotelszobába. Öt hétig voltam ott, s a score nagyobb részét meg is írtam. Úgy gondoltam, hogy az ország majd inspirál, de végül nem hagytam el a szobát, mert annyira elfoglalt voltam. A szobaszervizt egy nap háromszor hívtam, így maximum a zöld currys csirke befolyásolhatta a végeredményt, mert a környezet az biztosan nem" - emlékezett vissza Martinez.

         A score hangulata sok tekintetben természetesen rokonítható a "Drive" aláfestésével, ugyanis a sötéten szép stílus itt is domináns. Azonban jókora különbségek is akadnak, s ez javarészt a Prágai Filharmonikusoknak köszönhető, mivel a szimfonikus zenekar olyan erős alap tudott lenni, mely tökéletesen kiemeli Martinez egyéni hangzásvilágát. A szerző itt is bevet szinte csak rá jellemző instrumentumokat (steel drum, baschet cristal, marimba, szélcsengő) is, de a távol-keleti hangzást erősítvén különleges dobokat is felhasznált. A nyitó képsorok alatt is rögtön ezek szólnak, az "Only God Forgives"-ben gyakorlatilag főtémaként kerül bevezetésre a nyomasztó mély orgona, az üstdobszerű dörmögés és a pergő ütemű dobolás. A "Chang and Sword" pattogó, gitáron és elektronikus kattogásokon alapuló ritmusa a score másik főbb eleme, egyben a brutális rendőrkapitány zenei megjelenítése, s ez olyan tételekben tűnik még fel, mint a "Take It Off" vagy a "Leave My Son in Peace", de a legkiválóbb felbukkanását a film végén hallhatjuk, a tempó emelésével mozgalmassá tett, thrillerzenés "Bride of Chang" esetében.
         Julian, valamint a hozzá köthető személyek zeneileg jóval szelídebb megközelítést kaptak, gyakorlatilag a score-ban is az áldozati bárány szerepét töltik be az ő motívumaik. Rögtön a második tételben ("Ask Him Why He Killed My Brother") hallhatjuk is ezt a barokkos, liturgikus zenére emlékeztető, leginkább orgonán vagy ehhez hasonlóra hangolt szintin megszólaltatott megoldást, ami visszatér még a "Crystal Checking In"-ben, vagy a score legnyomasztóbb, erősen hangdizájn jellegű, fémesen csikorgó tétele, a "Ladies Close Your Eyes" végén.

         A rendező zeneileg leginkább John Carpenter szerzeményeit és Bernard Herrmann "A nap, amikor megállt a Föld"-höz írt score-jához hasonló aláfestést képzelt el a filmhez, olyannyira, hogy a Martineznek megküldött nyers vágás alá is az említett Herrmann-zenét rakta be, aminek a komponista nagyon örült, mivel egyik személyes kedvencéről volt szó. Végül ez a vonal ugyan nem lett domináns, de azért hatása több tételben érződik. Kifejezetten a "Chang Vision"-ben, ahol egészen kortárs komolyzenei jelleg figyelhető meg, sőt itt egy idő után már nem is lehet elkülöníteni, hogy hol ér véget az élő zene, és hol kezdődnek a szintis megoldások. Hasonlót hallhatunk a "More Hands" esetében is, ahol szintén a vonósok és a melléjük keveredő orgona kreál herrmannes hangulatot. Ezt a zaklatottabb zenei irányt képviseli még a "Do as Thou Will" vagy a Carpenter zeneszerzői munkásságát megidéző, igen hangulatos, lebegős "Sister, Part 1", illetve a csendesen sodródó "Crystal and the Bodybuilders". A templomi orgona és a nyolcvanas évek szintizenéit idéző vibrálás kettőse adja a score legjobb tételének alapját. Ez a "Wanna Fight", mely a film alatt is kifejezetten hatásosan teljesít, s az album instrumentális részét is nyomatékosan zárja.

         Különösen figyelemreméltó a score-ban, hogy mennyire arányos az elektronikus megoldások, a speciális hangszerek és a szimfonikusok jelenlétének a keverése. Emellett pedig a szimfonikusok bevonása is érdekes koncepciót rejt, hiszen több tételben erős a jelenlétük, másokban pedig csak pár akkord erejéig szállnak be a vonósok, ám úgy lesznek jelentős összetevők, hogy egyébként többnyire sokadrangú kiegészítő szereplőknek tűnnek.
         A film különös pillanatai a karaoke-betétek, melyeket Chang ad elő kollégáinak egy-egy öldöklését követően. Eredetileg Refn Johnny Cash- és John Denver-számokat akart felhasználni, de ezek olyan jogdíjakkal jártak volna, ami helyett inkább kitalálta, hogy a szereplők thai nyelven énekeljenek - vagyis a sokak által olyannyira magyarázott és magasztalt karaoke-jelenetek gyakorlatilag a pénzhiány, és nem a tudatosság eredményei. A Vithaya Pansringarm és Ratha Phongam által előadott, egyébként Martinez szerezte dalok a filmben sem élvezetes pillanatok, de szerencsére az albumon van lehetőség ezek átlépésére, mint ahogyan a CD-t záró Proud-dal kihagyására is.

         A score film alatti teljesítménye maximális pontot érdemel, rossz pillanatai nincsenek, noha az utolsó negyedórában felerősödő atmoszférikus hangdizájn elemek azért önmagukban értékelhetetlenek, a képek alatti hatásosságuk ennek ellenére vitathatatlan. A kiadásra került zenei anyag azonban nem teljesen egyezik meg a képek alá kerülttel, s ez szerencse, hiszen így komplexebb trackeket, zárt kompozíciókat kapunk, amelyek önmagukban is megállják a helyüket. A CD-n lévő zene azonban a filmtől elkülönítve nem képvisel akkora értéket, mint amit a mozihoz hozzáad, s sajnos a három, a sötét ambientben való utazásból kizökkentő dal is ront a helyzeten. Ám ha kizárólag a score-részek értékelését vesszük, akkor részemről egy plusz pont hozzáadódik még a fenti pontszámhoz.


    Gregus Péter
    2013.08.09.




    Tracklista:

      1. Only God Forgives (0:47)
      2. Ask Him Why He Killed My Brother (2:12)
      3. Chang and Sword (2:24)
      4. Chang Vision (3:46)
      5. Do as Thou Will (2:12)
      6. Can't Forget - Vithaya Pansringarm & Cliff
          Martinez (3:30)
      7. Crystal Checking In (1:58)
      8. More Hands (2:46)
      9. Sister, Part 1 (3:10)
    10. Take It Off (2:42)
    11. Leave My Son in Peace (4:51)
    12. Falling in Love - Ratha Phongam & Cliff
          Martinez (3:30)
    13. Crystal and the Bodybuilders (4:06)
    14. Ladies Close Your Eyes (8:02)
    15. Bride of Chang (3:05)
    16. Wanna Fight (4:50)
    17. You're My Dream - Proud (3:35)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Crash

    The Descent

    Disturbia

    Drive

    További kritikáink
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam