FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Nightcrawler (James Newton Howard)    NIGHTCRAWLER  (2014)
       Éjjeli féreg


      

       zene: James Newton Howard
       kiadás éve: 2014
       kiadó: Lakeshore Records
       játékidő: 51:04






         Talán nem egyedül én gondolom így, de a televíziózás ma már annak ellenére sem tekinthető nívós elfoglaltságnak, hogy nagy stúdiók és neves színészek lépnek be a sorozatok világába, ezzel próbálva ellensúlyozni azt a minőségbeli romlást, ami általában jellemző a csatornák műsorszolgáltatására. Hazánkban nem kell sokat kapcsolgatni egy minden tekintetben értékelhetetlen, többnyire saját gyártású műsor felbukkanásáig, a híradások zöme pedig kizökkenthetetlenül hisz a sok gyilkosság, lopás és szembehazudozás mellé bebiggyesztett újszülött kispanda okozta érzelmi libikóka erejében. Az Éjjeli féreg ebben a szenzációhajhász világban született: a címszereplő valódi neve Lou Bloom, egy egyedül élő, munkanélküli fiatal fickó, aki gyakorlatilag minden tudását televíziós műsorokból vagy online elérhető ismeretanyagokból szerezte, ráadásul magas intelligenciájának köszönhetően roppant rövid idő alatt. Ő az a fajta kibírhatatlan tenyérbemászó, egyszersmind lehengerlő és meggyőző stílusú karrierista, aki a saját sikere érdekében gyakorlatilag bárkit és bármit gátlástalanul felhasznál. Betanult marketingszövegeit még egy sima pizzafutárnak meghirdetett felvételi beszélgetésen is magabiztosan előadja, így az esetek többségében ettől a felsőbbrendűnek tűnő hozzáállástól egyszerűen hülyének nézik. Azonban hamar rátalál a sikerhez vezető útra: a színpompás neonfényektől megtévesztően csillogó Los Angeles utcáin éjszakánként sok a baleset, a gyilkosság, a kiérkező rendőrök és mentősök mellett pedig minden alkalommal felbukkan egy-egy operatőr is, aki a friss vér áztatta környezetről készült felvételt még szinte a helyszínelés megkezdése előtt a hírcsatornák hiénái közé dobja. A módszer egyszerű: aki a legtöbbet fizeti, azé az anyag. Bloom vesz egy kamerát, egy szakadt autót, valamint egy rendőrségi frekvenciára hangolt rádiót, és elhatározza, hogy minden tragikus eseménynél ő lesz ott elsőként.

         Az eddig főleg a forgatókönyvírással foglalkozó Dan Gilroy első rendezése kellemetlen témát boncolgat, ugyanakkor az enyhe émelygés ellenére, amit valószínűleg minden jóérzésű ember megtapasztal a jelenetek során, valahogy mégis egyszerűen zárja rövidre a tanulságot: nincs tanulság, ez pontosan így történik a valóságban. A Jake Gyllenhaal által kifogástalanul alakított főszereplő minden furcsasága ellenére kiszámítható, már amennyiben elfogadjuk a hajmeresztő ötleteit és gesztusait. A tömegszerencsétlenségek és a gyilkosságok abszolút uralkodó témakörnek számítanak, és a nézettségi indexért folytatott küzdelem egyfajta kenyérharc a megannyi kábeltelevízió között. De mivel pontosan tudjuk, hogy ez van, Gilroy nem rágja a szánkba, hogy mennyire szerencsétlenek vagyunk, nem akar megoldást találni a problémára, még csak erkölcsi prédikációt sem tart. Bloom szemszögéből kicsit jobban megismerhetjük ezt a világot, amely bizonyosan hemzseg ezektől az éjszakai férgektől, hiszen Gyllenhaal és filmbeli partnere, Riz Ahmed pont ilyen eseményvadászokkal készültek a szerepre. Ninát, a legfőbb üzleti partnernek tekinthető tévécsatorna műsorszerkesztőjét Rene Russo alakítja, aki hiába mutatkozik erős és határozott nőnek, az érzelemmentes, tisztán csak a sikerre utazó Bloom úgy játszik vele, mint egy marionettfigurával. Mégis néhány apró gesztusából felsejlik, hogy tökéletesen tisztában van mind a saját, mind Bloom szerepével, és főleg akkor válik számunkra ő is hiénává, amikor szorulni kezd a hurok az ifjú, önjelölt operatőr körül.

         Az elmúlt évekből nehezen tudnék még egy olyan hollywoodi filmet mondani, melyre megtekintése után azonnal azt tudtam mondani, hogy zseniális darab, az Éjjeli féreg viszont az. Sokan Martin Scorsese és Robert de Niro klasszikusához, a Taxisofőrhöz hasonlítják, nem véletlenül: nyers társadalomkritikáról van szó, annyi különbséggel, hogy míg a vietnami háborúból hazatérteket övező kilátástalanság olyan zsákutca, amelybe az átlagember nem sétált bele, maximum szemlesütve együttérzett, addig a szenzációhajhász hírekre ijesztően nagy az igény, így Louis Bloom karaktere a XXI. század hősének is tekinthető, ameddig a vérbe fulladt áldozat látványát előbbre tartjuk az erkölcsi gátlástalanságnál. Dan Gilroy legalább olyan elegánsan dirigálta le első játékfilmjét, mint amiért szerettük a Taxisofőrt, az elmúlt időkből (talán a kép világa miatt is párhuzamba állítható) Collateral - A halál zálogát vagy a Drive-ot. Gyllenhaal és Russo remek játéka Robert Elswit szemet gyönyörködtető képi világában maradandó filmes élmény lett számomra, a 2014-es év egyik csúcspontja.

         A Gilroy családban nem ismeretlen James Newton Howard, hiszen az idősebb testvér, Tony már kétszer is dolgozott együtt a zeneszerzővel: a korábbi, szintén feszült atmoszférájú Michael Clayton után egy félresikerült próbálkozásuk is volt a Bourne-sorozatban, a mindkét fél részéről csalódást keltő A Bourne-hagyaték során. Az Éjjeli féreghez egy karakteres, de semmiképp sem harsány, tolakodó aláfestésre volt szükség, amiről Howard a következőket mondta: "Ahhoz, hogy a film jellegzetesen Los Angeles-i látványvilágával teljes mértékig szinkronban legyek, úgy éreztem, elektronikus megoldásokkal kell dolgoznom. Részletesebb, finomabb kompozíciók születhetnek így, a tételek kevésbé kerülnek előtérbe. A nézőknek nehezebb lesz pontos érzelmi reakciókat adni arra, amit hallanak". Ez a kiindulási alap nagyjából sejteti is, milyen jellegű zenével lesz dolgunk: az Összeomlás zaklatott gitárjátékától kezdve a Legbelső félelem disszonáns szintetizátoros harmóniáján át a Michael Clayton borongós ambient szőnyegéig bezáróan tehát a komponista azon stílusa érvényesült, amely nem feltétlenül zenei szempontból, inkább tökéletes hangulati reflexiója végett tekinthető jelentősnek. Gilroy további instrukciókat adott neki, azt szerette volna, ha a zene kifejezi a Louis Bloom elméjében kavargó gondolatokat, és elsősorban az ő szemszögét veszi alapul, ettől pedig a score számos pillanatában teljesen ellentétesnek hat a látványhoz képest. Ami egy gyilkosság esetében elborzasztó lehet, annak megtapasztalása Bloom számára előrelépés: "Valóban megszülethet a lehetőségek himnusza, ami az ő hatalmas sikerét érzékelteti" - idézte fel Howard. "Azt gondolom, a nézők ezt a sokkal diadalmasabb zenei megközelítést akár hibaként is felfoghatják, pedig szándékosan döntöttünk így. Az volt a célunk, hogy megpróbáljuk megértetni, honnan és hogyan épül fel Bloom karaktere".

         Egészen addig, amíg a képsoroktól függetlenül ismertem csak az Éjjeli féreg zenéjét, nem igazán tudtam hová tenni. A történet ismeretében, valamint a gitárjátékkal, a rengeteg atmoszférikus hanggal, és puha, de lüktető ritmusképpel együtt olyan érzésem volt, hogy ez a projekt jobban feküdt volna mondjuk Mark Ishamnek, Harry Gregson-Williamsnek vagy John Murphynek, de sokszor eszembe jutott Dickon Hinchliffe csendes aláfestése a Locke című Tom Hardy-filmhez, vagy a játékosabb pillanatokban (melyek Bloom abszurd naivitását érzékeltetik) Thomas Newman és Danny Elfman laza megoldásai. Hogy a morózus, kiszámíthatatlanul gurgulázó effekttengerben megbújó apró zenei témák mégis mennyire kiválóan vannak megkomponálva, és miként sikerült elérnie a rendezőnek és a zeneszerzőnek az elején kitűzött célokat, az már csak a film alatt vált világossá. Az aláfestés egyetlen pillanatig sem kirívó, mégis határozott kísérője a látottaknak, és amikor az állandósult, kellemetlenül fojtogató érzés picit alábbhagy, rendszerint felcsendül egy-egy apró dallam vagy egy szólóhangszer, ami ott és akkor valóban hangsúlyossá vált.
         A szerző azon darabjai, amelyek kerülik a nagyzenekari megoldásokat, a legritkább esetben számítanak slágernek, elég csak az imént felsorolt példákra gondolni. A legutóbbi ilyen atmoszférikus darabja, a Parkland score-ja például a filmmel együtt hullott az érdektelenség gödrébe, de nem sokan kapják fel a fejüket az Elektrosokk vagy A bűn színe filmcímekre sem. Ezen score-ok mind jóval visszafogottabb megszólalásúak, számos esetben nélkülözik a könnyű muzikális fogódzókat, és a szó szoros értelmében aláfestések. Az Éjjeli féregé annyiban különbözik tőlük, hogy a film ismeretében véleményem szerint sokkal könnyebb végig- vagy akár újrahallgatni, és ez leginkább annak az érzelmi kettősségnek köszönhető, ami a "férgek" munkájából és Bloom álomszerű sikerorientáltságából tevődik össze.

         Az urbánus hangulatról elsősorban a gitár gondoskodik, mindjárt az albumot indító "Nightcrawler" alatt meg is ismerhetjük Bloom témáját, amely ténylegesen himnikus jellegű, és ez a pozitív harmónia úgy hat, mintha egy kisebb csoda születne. Ez a megszületés egyébként a "Moving the Body" során teljesedik ki, amikor hősünk csak azért mozdít meg egy holttestet, hogy jobb szögből lehessen felvenni; a Féreg életre kelt. A főtéma sokszor álomszerű környezetben tér vissza (vagy épp sejlik fel a különféle hangminták áradatban), ezzel is fokozva azt az érzetet, hogy Bloom számára minden a legnagyobb rendben halad. A "KWLA" a klarinét és a csilingelő háttér miatt úgy állítja be a stúdiót, mint amikor egy kisgyerek rácsodálkozik Óz palotájára, a "Lou’s Philosophy" pedig - mint a leginkább élőzenei tétel - elférne bármelyik romantikus film meghitt jelenete alatt (holott a címe a történet ismeretében egészen mást jelent). Az új ötletek megtervezésére és kivitelezésére egy jóval játékosabb, klarinéton megszólaló melléktéma született, itt csatlakoznak be Thomas Newman bőgő pizzicatói és Danny Elfman vonós staccatói is. A "Sell a Bike", a "Making the News", az ismét álomszerű köntösbe burkolt "Nina and Frank" vagy a "Lou’s Free" akár az imént említett két zeneszerző művei is lehetnének.
         A Los Angeles-i éjszakát két részre bontja Howard: kisebb halmazban a várakozás, az üres utcák és a céltalan bolyongás hangulata köszön vissza az épp csak lüktető, leginkább elnyújtott ambientes megoldásokból álló, halk tételek során ("Driving at Night", "Edit on the Hood", "Driving at Night, Again", "Waiting", "Searching for the Plate"), vagy pár dinamikusabb, de alapvetően ártatlan, sok gitárral megszólaló akciótételben (ilyen a "Lou and Rick on Roll" vagy a "The Wrong Way"). Ám javarészt a morózus, igen feszült, sokszor egyértelműen kegyetlen drámát sejtető tételeké a főszerep. Az egyes hangok rendszerint nagyon hosszúra nyúlnak, melyeket számtalan apró nesz vagy mélyen felbúgó effekt tarkít, és az esetek többségében a track végére jócskán fel is pörögnek az események akár pusztán a hangerő növelésével, akár gyors kongák és elektronikus ritmuskíséretek segítségével. Az akciódús "Loder Crashes" mellett a "The First Accident" egy komplett balesetet érzékeltet a felvezetéstől egészen az elkerülhetetlen csattanásig, az "Entering the House" három perce alatt pedig sokáig csak lopakodunk egy tragédia helyszínén (akármilyen krimisorozat alá beillő atmoszférában), ahonnan aztán gyorsan el is menekülünk kongákkal és hangsúlyos basszusgitárral kergetve. Hogy a színpompás éjszakai utcák árnyékvilága valójában mennyire vészjósló, arról az olyan fojtogató tételek gondoskodnak, mint a "Watching the House Footage" vagy a négyperces, valójában végtelennek tűnő "Chinatown Express". Az album legemelkedettebb témája egy női kórusos kompozíció, a "The Shootout", amely a film zárójelenete, a Féreg kiteljesedése alatt csendül fel. Howard egyedül itt szerepeltet énekhangot, ami így másfajta himnuszként hat, mert bár mindenképpen emelkedett ez is, azért nem feltétlenül Louis Bloomnak szól, inkább annak a kialakult drámának, amit most a filmet még nem ismerők miatt szándékosan nem részletezek. Az albumot záró "If It Bleeds It Leads" jócskán túltorzított gitárral idézi vissza a főtémát, amely aztán egy könnyebb rockzenei kíséretet kap, és valami olyasmit sugall a hallgatónak (és nézőnek), hogy minden megy tovább úgy, ahogy megismerhettük. A tétel címe egyébként kvázi mottója is az egész filmnek, amit még Bloom kap jótanácsként Ninától egyik első találkozásunk során, és annyit jelent magyarul, hogy "ha vérzik, akkor vezet".

         Mint szinte feltétel nélküli rajongója James Newton Howardnak, már nagyon vártam egy olyan, kevésbé konvencionális művet tőle, amelynek karaktere van, és nem csak zavartan bóklászik, mint A bűn színe gitárjátéka vagy a Parkland ezerféle tételének átgondolatlan egymásutánisága. Abban már régóta biztosak lehetünk, hogy ha nagy erejű szimfonikus zenéről van szó, ott az esetek többségében vitán felül kiválóan teljesít, és az akciózenéi közt is akad figyelemre méltó darab, de a visszafogottabb művek egy ideje hiányoznak a repertoárjából. Az Éjjeli féreg aláfestése nem korszakalkotó, még csak nem is dimenzióváltás a komponista életművében, viszont tekintettel arra, hogy a film abszolút működik, a zenéjével sincs ez másként. Az Összeomlás után több mint húsz évvel tehát ismét egy fojtogató, kellemetlen összhatású, mégis remek zene született Howard tollából.


    Tihanyi Attila
    2015.03.31.




    Tracklista:

      1. Nightcrawler (1:58)
      2. Lou's Inspired (2:10)
      3. Driving at Night (0:53)
      4. Sell the Bike (1:02)
      5. Loder Crashes (2:32)
      6. KWLA (1:27)
      7. The First Accident (1:49)
      8. Day to Night (0:43)
      9. Pictures on the Fridge (1:42)
    10. The First Night (1:37)
    11. Entering the House (3:02)
    12. Edit on the Hood (1:07)
    13. Lou and Rick on a Roll (2:08)
    14. Driving at Night, Again (1:04)
    15. Waiting (0:57)
    16. Mount Wilson (1:38)
    17. The Wrong Way (1:12)
    18. Watching the House Footage (1:03)
    19. Lou's Philosophy (1:53)
    20. Making the News (0:49)
    21. Search for the Plate (1:02)
    22. The Newscast (3:44)
    23. Moving the Body (1:52)
    24. Chinatown Express (4:16)
    25. Nina and Frank (1:01)
    26. The Shootout (4:35)
    27. Lou's Free (1:35)
    28. If It Bleeds It Leads (2:13)





    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter          nem értékelte

    Kulics László

    Pavlics Tamás          nem értékelte

    Szabó Csaba          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    The Bourne Legacy

    Michael Clayton

    Pride and Glory

    Taxi Driver

    További kritikáink
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam