FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Mad Max: Fury Road (Junkie XL)    MAD MAX: FURY ROAD (Deluxe Edition)  (2015)
       Mad Max - A harag útja


      

       zene: Junkie XL
       kiadás éve: 2015
       kiadó: WaterTower Music
       játékidő: 125:08





         Egy olyan alkotás esetében, mely ilyen nagy százalékban dicsérő, sőt kifejezetten lelkes kritikákkal elárasztott kört futott be az itthoni és a külföldi médiában, mint a Mad Max: A harag útja, nem is fárasztanám az olvasót azzal, hogy esetleg sokadjára is el kelljen olvasnia egy tartalomleírást vagy hosszas véleményt. Bár az igen szimpla sztori a végtelen hosszúságú menekülésről kétségtelenül nem az a fajta, amire a forgatókönyvírói képzések ezután kiemelt figyelmet szentelnek majd követendő példaként, amit a minimalizmusból ki lehetett hozni, azt George Miller és csapata kétségkívül kihozta. Tették ráadásul úgy, hogy egy pillanatra sincs olyan érzésünk, ami sok világégés-mozinál, hogy a sivatagi környezetre mindössze azért volt szükség, mert így nem kellett impozáns díszletekre költeni. Itt ráadásul spórolásról nem is volt szó, mivel a 150 millió dolláros költségvetés nem éppen az aprópénz kategóriája; Tom Hardy, Charlize Theron és az autószörnyek mellett ebből maradhatott bőven az események során zajló akrobatikus mutatványok kivitelezésére is. És épp ez az a pont, ahol a lassan nyugdíjas korba érő Miller többet mutatott ifjabb kollégáinál, hiszen minden emberi számítás szerint egymás után kellett volna elhullaniuk a kaszkadőröknek a felvételek során, ám mégsem ez történt, hanem egy álleejtő végeredmény jött létre. A sok-sok pozitívum ellenére viszont - még ha tudom is, hogy szinte szentségtörés ilyet kijelenteni - nem a Mad Max: A harag útja minden idők legjobb vagy legizgalmasabb akciófilmje, aminek sokan kikiáltották (engem például inkább csak a második óra ragadott magával), de hogy a műfaj egyik legnagyobb odaadással és újító szándékkal megteremtett, szinte egy szusszanásnyi időt sem hagyó darabja, az biztos. De térjünk is rá a zenére, ahol bonyolultabb a helyzet.

         A zeneszerző a holland származású Junkie XL lett, aki mintha napjainkban már nem tudná eldönteni, hogy a kezdetektől használatos művésznevén tűnjön-e fel a stáblistákon, mint korábban, vagy inkább az eredetin. Ezért mostanában a soundtrackjeinek címlapján, illetve a stáblistákon - biztos, ami biztos alapon - mindkettő fel van tüntetve, viszont ennek köszönhetően a borítón szó szerint közel egy tucatszor szerepel a felesleges "Tom Holkenborg aka Junkie XL" forma.
         Ugyan most elég sokan rácsodálkoztak a komponista akcióstílusára, azonban akik hallották tőle a 300: A birodalom hajnala vagy a Hans Zimmer melletti közreműködésével készült Az acélember score-ját, azok semmi meglepővel nem találkozhatnak aktuális munkájában, csak épp a nagyobb hírverésnek köszönhetően ez közismertebbé és népszerűbbé vált, mint a "302"-é. Az előbb említett moziban 2014 egyik legütősebb filmzenéje volt hallható, nem véletlenül kapott helyett évértékelésemben is, mégpedig a legjobbak blokkjának végén. Akkori írásomat a score-ról azzal zártam, hogy "zöme a ritmikai hangszerek püfölésével telik, ami kétségkívül hatásos, de olykor egyhangúvá is teszi a muzsikát, ez a dobhangzás pedig legközelebb már önismétlésnek fog tűnni." A Mad Maxnél pontosan ez következett be, ugyanis a lemezt hallgatva hamar kitűnik, hogy a score sokszor kifejezetten unalmas, monoton, ráadásul itt már az eddigieknél is sokkal erősebben motoszkált bennem az az érzés a hallatán, hogy a megúszós filmzeneszerzés egyik leglátványosabb példájával állok szemben. Kétségünk ne legyen afelől, hogy a korábban több helyen is rebesgetett John Powell ehhez a filmhez egy sokkal bonyolultabb szerkezetű, önálló zeneként is tökéletesen helytálló, talán még zseniálisnak is titulálható művet írt volna, JXL azonban az akcióstílusban mintha megrekedt volna ezen a bonyolultabb zeneszerzői munkát ügyesen kiváltó dobolással helyettesítő ponton. Így ne nagyon bízzunk abban, hogy majd a Batman Superman ellen - Az igazság hajnalánál jelentős változásnak leszünk tanúi tőle a 300 folytatásában vagy a Mad Maxben jelen lévő szerzeményeihez képest. Talán sokatmondó, hogy ugyan már a mozi megismerése előtt is kétszer lepörgettem az itt tárgyalt aláfestést, de mindkét alkalommal csupán egyetlenegy emlékezetes trackre ("Brothers in Arms") figyeltem fel a masszív dübörgésből, ami egy kétórás albumra egyáltalán nem vet jó fényt, ahogy az sem, hogy kevés olyan témát találtam rajta, melyet később rendszeresen is meg fogok hallgatni. Most jön viszont egy szép nagy DE, hiszen az imént leírtakból persze nem derülhetett ki, hogy a bírálat ellenére mégis miért is érdemelt ennyi pontot ez a zene.

         A korábbi Max-mozik komponistái, Brian May és Maurice Jarre már nem élnek, így természetesen fel sem merülhetett egyikőjük sem a folytatásra, és mivel az elődök nem alkottak olyan jellegzetes és megkerülhetetlen főtémát sem, mint amilyet például Basil Poledouris a Robotzsaruhoz, Max feltámasztásában a korábbi muzsikák nem kaptak még kikacsintás szintjén sem szerepet. Az új évezred egy modern felfogású score-t követelt meg, dinamikusabb irányzatot képviselő komponistával, ehhez pedig épp JXL agresszív ütemeire volt szükség. Miller pontosan a "302"-ben hallható, valóban igen hatásos score-nak köszönhetően szeretett bele a zenész jellegzetes előadásmódjába, tehát igen nagy csúsztatás lenne önismétlést ismételgetve arról megfeledkezni, hogy épp emiatt csendül fel az elektronikus zenei szcénából érkezett dallamfelelős e filmjében is hasonló. Ráadásul nagyon utálnia kell valakinek a művét ahhoz, hogy ne ismerje el: egy posztapokaliptikus mozihoz, amelyben a világégés testileg-lelkileg elkorcsosult túlélői törvényt, erkölcsöt és gátlást nem ismerve uralkodnak a gyengébbek felett, egészen pontosan ilyen score illik.
         Meg kell említeni a zeneszerzők nagy problémáját is, azaz hogy mennyire érdemes kidolgozni vagy túlbonyolítani tételeket akkor, ha úgyis majd jobbára autók versenyei alatt szólnak (a Halálos iramban-széria kapcsán erről biztosan sokat tudna mesélni Brian Tyler), ahol nemegyszer elnyomja őket a motorzaj, ebből kifolyólag maximum a rajongók tapasztalhatják meg az érdekes megoldásokat később a soundtracken, az átlag néző a film során nem. Egy akciómoziban ráadásul a muzsika szerepe nem is az, hogy magára irányítsa a reflektorfényt, ellopva a show-t a jelenetek elől, ám jelenlétével attól még erősíthet a hatáson. A Mad Max esetében pedig hiába akad olyan zenei pont, amely külön hallgatva érdektelen vagy ásításra késztető, azt sok kritikus olykor elfelejti, hogy a zeneszerzők nem soundtrackekre komponálnak, hanem jelenetekhez. Épp ezért nem írok már sok éve úgy filmzenéről, hogy ne győződtem volna meg előtte arról, miképp funkcionál a filmben, itt pedig a válasz az, hogy összességében jól.

         JXL (akinek Christian Vorlander volt segítségére kiegészítő zeneszerzőként) vízióját a kezelhető időtartamú soundtrackek hívei mintegy 70 percben, a maximalisták pedig egy bő kétórás album keretén belül is megismerhetik - most utóbbiról lesz szó. A megközelítést két tömbre lehet bontani. Különös módon a legkevésbé emlékezetesek a lassabb, vonósokat előtérbe toló, elégikus darabok: a "We Are Not Things", a "Moving On", a "Redemption", a Mary Jo Bassa", a "Coda" és az egzotikus fúvóshangzást is bevető "Many Mothers" nem rosszak, ám valójában egyik fülünkön be-, a másikon kimennek, semmi több. Viszont az érzelmesebb trackek közül a szerző mentorára, Zimmerre régebben jellemző, sóhajtó kórusos "Walhalla Awaits", a "My Name is Max" és különösen - a címéből adódóan is felemelő - "Let Them Up" kifejezetten jól sikerült.
         A másik tömbbe tartozik az összes többi track. Már az első két darab, a "Survive" és az Escape" is jól szemlélteti, hogy mire lehet számítani a továbbiakban: a szimfonikus zenekar (akiket JXL dobokon, különféle gitárokon és szintetizátoron erősített) játékát nagymértékben átszövi az elektronika ambientes, főleg hangdizájnos elemek képében. Utóbbiak számos formát öltöttek és folyamatosan jelen vannak, kezdve a mennydörgésre emlékeztető morajlástól a fenyegető szélsüvítésre vagy sistergésre, netán elektromos kisülésre emlékeztető zajig. Ezek persze zeneként nem értelmezhetők, ám mégis adnak az aláfestésnek egy olyan speciális ízt, melyről nem lehet elismerés nélkül beszélni, annyira jellegzetes, de főleg hatásos. Erre a tökéletes példa a "Water", melyben egy ponton csak egy nagyon lelassított fúróra emlékeztető sistergés szól, mégis elképesztően eredeti és eltalált megoldás. Időnként pedig, például a kifejezetten erre épülő "The Rig"-ben is, feltűnik egy cselló két ismétlődő hangjából álló motívumocska (ezt akár nevezhetjük Mad Max témájának is), mely John Williams cápa-motívumára emlékeztet, és ahhoz mérhetően fenyegető. S ha már az állatok szóba kerültek: míg a "302"-nél a komponista egyik nagy ötlete a csak lazán "Junkie XL pokolbéli zongorájának" elnevezett, a sérülések elkerülése végett kizárólag bukósisakban megszólaltatható instrumentum lett, addig itt állatok felismerhetetlenné tett hangját használta fel. Így például a saját kutyájának egyenesen félelmetessé torzított ugatása villan be pillanatokra az "Escape", illetve a "Water" elején.

         Ha a legeltaláltabb dinamikus szerzeményeket kellene felsorolnom, akkor közülük az élen az elképesztően pörgő "Brothers in Arms" állna, mely a motorosok előli meneküléskor csendül fel, és minden bizonnyal sokak idei kedvencei között helyet fog kapni, elvégre a moziban a leghangsúlyosabb szerep ennek jutott a lezáró "liftes" muzsika mellett. A szerzőtől már talán túl ismerős, zakatoló dobütemek természetesen ebben is jelen vannak, de ezen kívül olyan trackeket tesznek igen markánssá, mint a "Blood Bag", a "Spikey Cars" és a "The Bog", az ütemek és a vonósok, valamint a rézfúvósok pedig remekül működnek együtt például a "Storm is Coming"-ban vagy a "The Chase"-ben.
         Végül ne feledkezzünk meg az emberi korcsok harcba indulását talpalávalóval ellátó dobosokból és egy láthatóan háborodott, lángot kilövellő elektromos gitáron játszó figura alkotta filmbeli zenekarról sem, akik sokszor feltűnnek, s utóbbi még egy külön témát is kapott "Chapter Doof" címen. Játékuk látszólag a score-ba is be lett olvasztva, ami új szintre helyezi a source music fogalmát, azaz azt, amikor nemcsak a nézők, de a filmbeli szereplők is hallják a zenét. A piros kezeslábasba egy iOTA nevű ausztrál gitáros bújt, aki a hangszerén lévő tremolókarral szabályozta a lángnyelvek kicsapását, a szerepről pedig így nyilatkozott: "Kerestek egy gitárost valahol Keith Richards és egy madárijesztő között. Úgyhogy felvettem a leginkább Mad Max-es cuccomat, leintettem egy taxit, a helyszínen megfogtam a gitáromat, majd eljátszottam egy nagyon hangos, dühös motívumot - és enyém lett a szerep." Coma the Doof Warrior (mely elnevezésből a "doof" a megszólaltatott ismétlődő gitárhangot szimbolizálja) duplanyakú instrumentuma azonban a helyszínen nem egészen úgy szólt, ahogy azt gondolnánk: "Csak zaj jött ki belőle, senki ne akarja lemezen hallani, annyira szar volt. Ugyan számomra abban a napsütötte, poros környezetben tökéletesen szólt, de valójában nem volt több egy nagy rakásnál." Illúzióromboló vagy sem, Halhatatlan Joe elmebeteg házi zenésze tehát nem egészen azt játszotta, amit a jelenetekben látunk-hallunk, mert a Led Zeppelin- és AC/CD-rajongó iOTA azt pengethetett a hangfalak elé lógatva, amit csak akart, később ezt írták felül a filmzenével. Azért ha emberünknek van egy kis esze, meglovagolja a karakter villámgyorsan történő kultikus státuszba kerülését, mivel sokan őt tartják a legemlékezetesebb alaknak a filmből.

         Ahogy említettem, a score-ból kétféle változat is kiadásra került (plusz egy dupla bakelit egyedi borítóval a Mondótól). A mozi, illetve mindkét album ismeretében írhatom, hogy egyaránt a fenti pontszámot érdemlik, tehát 70, illetve 120 percben önállóan hallgatva, valamint a filmbeli helytállást tekintve sincs az élmények közt mérhető különbség, mindhárom 7 pontot érdemel. Már a rövidebb verzió hallatán sem lehet hiányérzete az embernek, a hosszabb viszont épp a zene egyhangúságára világít rá, lepörgése után szinte jólesik a csönd, de legalább senki nem bosszankodhat amiatt, hogy valami lemaradt a soundtrackről. Sok pozitívuma van a zenének, mely noha nem lett annyira átütő erejű, mint az elvárható lenne, de összességében egy megfelelően teljesítő, hatásos darabról van szó. Monotonitása mellett viszont azért sem lehet elmenni szó nélkül, mert JXL-nek annyi ideje volt rá, mint szinte egy más kollégájának sem. Azt azonban egyáltalán nem hallani, hogy a mű közel másfél éven át alakulhatott, ehhez mérve pedig csak még feltűnőbb lesz a viszonylagos egyszerűsége. Én továbbra is szimpátiával figyelem a szerző tevékenységét, azonban úgy vélem, hiba lenne most már mindörökre leragadnia ennél a dobhangzásnál, amikor mozgalmasabb jelenetekhez komponál. Már csak azért is, mert ha meghallgatjuk tőle például a "Tris" című szerzeményt A beavatottból, láthatjuk, hogy még a fentebb nem különösebben méltatott érzelmesebb muzsikák terén is képes értékes művek megalkotására.


    Bíró Zsolt
    2015.06.12.




    Tracklista:

      1. Survive (1:40)
      2. Escape (3:28)
      3. Immortan's Citadel (8:58)
      4. Blood Bag (3:39)
      5. Buzzards Arrive (1:26)
      6. Spikey Cars (4:08)
      7. Storm Is Coming (6:16)
      8. We Are Not Things (1:42)
      9. Water (6:25)
    10. The Rig (6:31)
    11. Into the Canyon (2:49)
    12. Brothers in Arms (5:52)
    13. The Chase (3:16)
    14. Moving On (1:56)
    15. The Bog (12:32)
    16. Redemption (1:45)
    17. Many Mothers (8:58)
    18. The Return to Nowhere (5:17)
    19. Claw Trucks (5:43)
    20. Immortan (11:10)
    21. Chapter Doof (6:49)
    22. Walhalla Awaits (2:40)
    23. My Name Is Max (2:23)
    24. Let Them Up (2:36)
    25. Mary Jo Bassa (2:26)
    26. Coda (4:43)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Pavlics Tamás

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    300: Rise of an Empire

    Grindhouse: Planet Terror

    A Mad Max-filmek zenéi

    Tideland

    További kritikáink
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam