FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - The Lone Ranger (Hans Zimmer)    THE LONE RANGER  (2013)
       A magányos lovas


      

       zene: Hans Zimmer
       vezényel: Nick Glennie-Smith
       kiadás éve: 2013
       kiadó: Walt Disney Records / Intrada
       játékidő: 49:36




         A westernt szokás a mai látványorientált feldolgozáshullám közepette halottnak titulálni. Ez a megállapítás annyiban igaz, hogy Kevin Costner Farkasokkal táncolója, valamint Clint Eastwood Nincs bocsánatja óta nem volt igazi nagy dobás ebben a zsánerben. Viszont hála az olyan alkotóknak, mint James Mangold (Börtönvonat Yumába), Tommy Lee Jones (Melquaides Estrada három temetése), vagy az említett Costner (Fegyvertársak), sikerült életben tartani, azonban ezek az alkotások jobbára megmaradtak a filmrajongóknak szánt ínyenc csemegék szintjén. Talán épp ezért reménykedett a Disney, és a szebb napokat látott producer, Jerry Bruckheimer abban, hogy előző közös sikerükhöz, A Karib-tenger kalózai-szériához hasonlóan ismét életet lehelnek egy tetszhalott állapotban lévő műfajba, de ez mind kritikailag, mind anyagilag látványos kudarcba fulladt.
         Pedig az előjelek nem voltak rosszak, hiszen a filmet az a Gore Verbinski vezényelte le, aki a kalózkaland első három felvonását, és aki A magányos lovast megelőzően - az Oscar-díjat érdemlő Rangóval - a westernek és az animációs filmek világába is belekóstolt, s az egyik főszerep mellé a már kabalaszínészének számító Johnny Depp producerként is beszállt. Utóbbi viszont az Éjsötét árnyék után szintén rossz ómennek bizonyult a színész részéről, ugyanis a stúdió folyamatosan lejjebb próbálta szorítani a gigászi költségvetést, ami a forgatókönyv folyamatos átírásaival is együtt járt, de előbbi annak ellenére sem sikerült, hogy a film szempontjából kulcsfontosságú vonatok átépítését a rendező saját zsebből fizette. A bukás olyan irdatlan volt, hogy ahhoz foghatót utoljára Az arany iránytű produkált, de ha műfaji meghatározásnál akarunk maradni, akkor Verbinski megcsinálta a maga A mennyország kapujában című eposzát.

         A The Lone Ranger még 1933-ban, rádiójátékként kezdte meg hódító útját - ezért sem véletlen a film keretes szerkezetének a dátuma, amelyben egy álarcos lovas, a később nevén nevezett John Reid, valamint hű, indián társa, Tonto veszik fel a harcot a vadnyugat legádázabb banditáival szemben. 1949-ben a széria már átköltözött a televíziók képernyőjére, és utána is számtalan interpretációt megélt nemcsak filmként, hanem képregény formájában is, a legutóbb 2007-ben. Sőt, akkori sikeréből nőtt ki a hasonló felépítésű The Green Hornet is, amely 2011-ben már megélt egy mozifilmes adaptációt (Zöld darázs) Seth Rogennel és Christophe Waltzcal. A dolog érdekessége, hogy mindkét filmfeldolgozásban kulcsszerepet tölt be a veterán brit színész, Tom Wilkinson is. Verbinskiék adaptációja a furcsa páros ismerkedésének a kezdetét és összeszokását meséli el, egyfajta buddy movie-ként, ugyanakkor a westernek állandó toposzait - mint például a törvényenkívüliséget vagy a kényszerszövetséget - is felsorakoztatják és húzzák rá ügyesen a kalandfilm műfajára, nyakon öntve egy csipetnyi miszticizmussal és jó adag öniróniával. Az alapanyag amerikai kultuszát és a popkultúrára gyakorolt hatását figyelembe véve ezért különösen érthetetlen a közönség távolmaradása, pláne hogy matiné jellege semmivel sem rosszabb, mint a manapság a vásznakat ellepő szuperhőstörténeteké.
         Noha a film nem tűnik többnek, mint egy "A Karib-tenger kalózai a vadnyugaton"-nak - amire a fél stáb rá is erősít - annál némileg komorabb. Johnny Depp a várakozásokkal ellentétben nem telepszik rá a produkcióra, ezzel elnyomva a címszereplő Armie Hammert - aki meglepően jó színészi és komikusi vénával van megáldva, kettősük a megfelelő motivációk mellett részben ezért is működik - és nem is Jack Sparrow utánzataként bohóckodik végig a vásznon, Tonto figurája a háttértörténete alapján pedig inkább mutat rokonságot Sweeney Todd-dal, miközben a színész extravagáns filmográfiájába is tökéletesen illeszkedik.

         Ha megnézzük Verbinski eddigi rendezéseit, akkor a rumvedelő kalózok kalandjai óta rendre Hans Zimmerrel dolgozott együtt, A magányos lovas esetében viszont megszakadni látszott ez a széria, első körben ugyanis az egykori White Stripes frontemberét, Jack White-ot kérték fel a score megírására. Bruckheimer elmondása szerint régóta kereste az alkalmat, hogy együtt dolgozhasson a zenésszel, aki kellő frissességgel dolgozta volna fel a lovas klasszikus témáját. White-nak ez lett volna az első önálló filmzenéje, ami egy több száz millió dolláros produkciónál elég merész húzás, a mozi körüli hercehurca következtében viszont White is lapátra került, "kreatív nézeteltérésekre" hivatkozva, és így ugrott be a helyére Zimmer, aki már régen szeretett volna egy ízig-vérig westernmuzsikát komponálni.
         A magányos lovas aláfestésében viszont éppúgy tetten érhető az érdemi újdonság hiánya, mint a pár hónappal azt megelőző Az acélemberében. A score tökéletes összefoglalója Zimmer olyan 2000-es évekbeli kalandzenéinek, mint a már sokszor emlegetett karibi kalandok vagy a két Sherlock Holmes, amiben közrejátszanak az olyan, ezekben is közreműködő állandó munkatársak, mint Geoff Zanelli és Lorne Balfe. Ennek legjobb példája a Tonto pár hangos pánsípmotívumából kiinduló monstre "Absurdity", amelyben a fent említett filmek mellett még az Angyalok és démonok jól ismert taktusai is felcsendülnek. Hogy mégsem bántó ez a hasonlóság, az annak köszönhető, hogy Zimmer az egészet nyakon öntötte egy jókora westernhangulattal, ami ugyan DNS-ében magán viseli az ilyen téren megkerülhetetlen Ennio Morricone kézjegyeit, még sincs egy cseppnyi kételyünk afelől, hogy ki követte el a muzsikát. Ezt a harmonika és a cimbalom mellett az elektromos gitár beemelésével éri el a szerző, például a "Ride" című tételben, amely a címéből adódóan egy anagramma, ugyanis John Reid bánatos témáját rejti magában. A vonósoknak - elsősorban a hegedűnek - kiemelt szerepe van a score-ban, ami a Tonto-téma teljesebb kifejtésében, a "Silver"-ben érvényesül leginkább. A tétel központi dallama viszont nem Zimmer nevéhez fűződik, ugyanis az egy ír népdal, az "After the Battle of Aughrim" feldolgozása.
         Két, egyszerre az összképből kilógó, és a koncepcióba mégis tökéletesen illő track is helyet foglal az albumon. Az egyik a játékidő felénél felcsendülő, régi vágású, koszos mulatók hangulatát idéző "Red's Theater of the Absurd", amely még White elképzeléseit foglalja magában, ugyanakkor nem kevés rokonságot mutat Zimmer Holmes-zenéivel. A másik pedig a majd tízperces "Finale", amely Gioacchino Rossini híres Tell Vilmos - Nyitányának Zimmer-, de még inkább a padawan, Zanelli-féle átirata, és amely már az 1933-ban induló rádiójáték óta összeforrt a lovas karakterével, ahogy azt számos paródia és popkulturális utalás is bizonyítja. Érezhetően az egész album erre az egy trackre lett kihegyezve, ugyanis a zenekar (különösen a vonós és az ütős szekció) a játékidő alatt folyamatosan imitálja játékával a (vas)paripák vágtatását olyan akciótételekben, mint a "The Railroad Waits for No One" vagy az indián kántálást is felvonultató "For God and for Country". A szerző pedig meglepő alázatról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy ezt a klasszikust nem alakítja át egy grandiózus, Remote Control-szerű akciózenévé, hanem csak időközönként megszakítja azt az addig felvezetett motívumokkal, miközben az alapdallamok továbbra is megmaradnak a háttérben. Az ezután hallható, John Reid motívumát kiteljesítő, bánatos zárótétel, a "Home" ennek fényében már teljesen feleslegesnek tűnik. Ezzel nemcsak azt éri el Zimmer, hogy a muzsika olyan ritka összhanggal éljen együtt a látottakkal a fináléban, ami manapság ritkaságszámba megy, hanem azt is, hogy az ember szíve szerint végiggaloppozna a szobán, mint egy ötéves gyerek.

         A leírtak alapján joggal lehet értetlenkedni a fenti pontszámon, ha a score-ban semmi eredeti vagy újszerű nincs, viszont Zimmer érezhetően nagyobb elánnal, kísérletezgető kedvvel dolgozott itt, mint Superman kezdeti megpróbáltatásainál, mindemellett az elmúlt évek egyik legélvezetesebb westernzenéje született meg, amiből - a műfajból is adódóan - hiátust szenvedünk. A film méretes bukásából kifolyólag viszont ebből nem lesz akkora sláger, mint a komponista egyéb, közelmúltban kiadott műveiből, viszont a netes reakciókat elnézve szép lassan, de biztosan a mozi is megtalálja a maga közönségét, egyfajta instant klasszikusként, és talán erre a sorsra jut majd a zenéje is.


    Pavlics Tamás
    2014.10.13.




    Tracklista:

      1. Never Take Off the Mask (1:08)
      2. Absurdity (4:58)
      3. Silver (4:00)
      4. Ride (4:17)
      5. You've Looked Better (3:09)
      6. Red's Theater of The Absurd (3:02) *
      7. The Railroad Waits for No One (3:09)
      8. You're Just a Man in a Mask (4:14)
      9. For God and for Country (4:53)
    10. Finale (9:51)
    11. Home (6:55)

    * írta: Jack White, előadja: Pokey LaFarge and the South
       City Three






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    3:10 to Yuma

    Once Upon a Time in the West

    Pirates of the Caribbean: At World's End

    Rango

    További kritikáink
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam