FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - The Living Daylights (John Barry)    THE LIVING DAYLIGHTS   (1987)
       Halálos rémületben


      

       zene: John Barry
       vezényel: John Barry
       kiadás éve: 2003
       kiadó: Capitol Records
       játékidő: 65:12




         Nemrég futottam bele egy érdekes vitába azzal kapcsolatban, hogy a James Bond-filmeknek már az 1970-es években véget kellett volna érniük, annyira képtelenek újat nyújtani. Mint a 007-es elkötelezett híve, mondanom sem kell, hogy nem értettem egyet a fenti megállapítással, elvégre megújulni a legnehezebb - ezt az egyre biztosabbra menő hollywoodi filmipar rendre bizonyítja -, és erre pont Őfelsége legtitkosabb ügynökének a kalandjai szolgáltatják a bizonyítékot. Míg Ian Fleming egykori hőse a hatvanas években a divatot diktálta, az évtizedek alatt fokozatosan trendkövetővé vált, amikor pedig megpróbált a saját lábára állni, előbb-utóbb csúfos kritikai visszhang lett az eredménye - mivel anyagi bukásról jószerivel nem is beszélhetnénk. Valahogy ide vezetett a nyolcvanas években bekövetkezett újabb színészváltás is a sorozat életében, noha ez nem látszott elsőre. A Halálos rémületben sok szempontból szembement az addig humoros és inkább kalandfilmeknek beillő Roger Moore-korszakkal, és egy sokkal komorabb, kémthrilleresebb irányba indult el, de 1987-ben elengedhetetlenné vált a fiatalítás, hiszen Moore már kis híján a nagypapa korba lépett, mikor az 1985-ös Halálvágtával végleg letette a Walther PPK-t.
         A már korábban Sean Connery utódjának kiszemelt Timothy Dalton elődeivel szemben egy lényegesen érzékenyebb Bondot kívánt a vászonra festeni, aki közelebb áll Fleming regényeihez. Itt ugyanis valaki sorra gyilkolja a 00-s delegáció kémjeit, ezzel próbálva egymásnak ugrasztani a nagyhatalmakat. A nyomok egy renegát szovjet tábornokhoz, Koszkovhoz (Jeroen Krabbé) vezetnek, Bondnak pedig a naiv szeretőjén (Maryam d'Abo) keresztül kell eljutnia a férfihoz, aki egy amerikai fegyverkereskedővel (Joe Don Baker) szövetkezett.
         A filmnek többek között felrótták, hogy Dalton Bondja monogám lett, ami az akkoriban terjedő AIDS számlájára is volt írható, ugyanis azt gondolták a készítők, hogy rossz példát mutatna a híres spion a fiatal közönségnek, ezért fűzte mindössze egy hölgyhöz szorosabb viszony ebben az epizódban. Emellett a 007-est a kritikusok és a rajongók egyaránt Rambóhoz hasonlították, abból kifolyólag, hogy Afganisztánban egy egész sereget könnyűszerrel elintéz, emellett talán ez az egyetlen olyan epizód a szériában, amelynek nincs egy valamire való érdemi főgonosza. Személy szerint én mégis a sorozat jobban sikerült darabjai közé sorolnám. A nyolcvanas évek minden Bond-filmjét dirigáló John Glen ezúttal is elképesztő akciókat rendezett, ráadásul ezekben a kaszkadőrmutatványok jó részét - az addigi színészektől eltérően - javarészt maga Dalton csinálta. A walesi színésszel együtt egy olyan ösvényt jelöltek ki a műfajnak a hős moralitásával (amibe két évvel később A magányos ügynökkel már kis híján belebuktak a franchise-zal együtt), amelyet az ezredforduló után a Bourne-folyam és a Daniel Craig-éra alkalmazott igazán, már abszolút sikerrel.

         A legnagyobb filmszériákhoz hasonlatosan - vegyük példának okáért John Williams és a Star Wars, vagy a fent is említett Rambo és Jerry Goldsmith esetét - ez is erősen egy zeneszerzőhöz köthető. Noha John Barry hiába felelt számos halhatatlan klasszikusért és volt elismert, öt Oscar-díjas komponista, a filmzenerajongók mind a mai napig elsősorban James Bonddal párosítják a nevét, ami nem csoda, hiszen Lalo Schifrinnel ők határozták meg leginkább a műfaj hangzásvilágát. Barry kisebb megszakításokkal huszonöt évet töltött el a 007-es világában, de negyed század, illetve tizenegy film után végül letette a lantot, és a Halálos rémületben lett a búcsúja a híres spiontól. Ha pedig felcsapnánk a szótárt a tökéletes búcsú címszó alatt, akkor ez az album biztos ott szerepelne. Barry előző, a Halálvágtához írt, kereken tizedik Bond-score-ja elég felemásan sikerült mind a témák, mind pedig a fiatalos hangzás tekintetében, itt viszont kárpótolta a rajongókat, ugyanis a sorozat leginkább témavezérelt aláfestése született meg. Az album hemzseg a legkülönbözőfélébb motívumoktól, amelyek gyakorlatilag tételről tételre adogatják egymásnak a stafétát. Az, hogy ezek mégsem lépnek egymás nyakára, mind a művész zsenijét dicsérik.
         A három legfontosabb motívum (persze az elengedhetetlen Bond-témán kívül) a betétdalokhoz köthető. Igen, betétdalok! Merthogy nemcsak egy van, hanem rögtön három. Ugyanis Barry a The Pretenders nevű formációt - tőlük is a vele közösen írt "Where Has Everybody Gone" című számot - preferálta a főcímdal tekintetében, de a producerek a Halálvágta alatt hallható Duran Duran-sláger, az "A View to a Kill" hatalmas sikere után valami hasonló hangzást kerestek, így a norvég A-ha együttesnél állapodtak meg. A "The Living Daylights" ugyan elmarad elődjétől, mégis egy hangulatos, a nyolcvanas évek szintipop-vonulatát a James Bond-hangzással ügyesen vegyítő nóta kerekedett belőle. Ebben a komponista szerepe sem elhanyagolható persze, aki kimerítőnek nevezte az együttessel való közös munkát, mivel mások voltak az elképzeléseik, a banda billentyűse pedig utólag kellemetlennek tartotta a vele való közös munkát. Ez magyarázatot ad arra, hogy a score-ba - ha nem is ritkábban, de - kevésbé hangsúlyosan szőtte bele a szám dallamait, mint a másik kettő esetében. Barry ezt megelőző bondos munkáira egyébként is jellemző volt egyfajta (csúnya szóval élve) hanyagság, mivel nála az adott betétdal csak egy kicsit lassabb változata már helyettesítette is a szerelmi témát, de vélhetően a búcsú tudata és az új Bond jelenléte rá is jótékonyan hatott. A The Pretenders énekese, Chrissie Hynde karcos orgánuma tökéletesen passzol a 007-es univerzumához: az "If There Was a Man" a stáblista alatt hallható romantikus ballada, amely egyben az új Bond-lány, Kara szerelmi témáját is szolgáltatja. Ez a legteljesebb formájában az "Into Vienna" lágy szintetizátorfutamaiban hallható, de többször is felüti a fejét, elsősorban a karakter nevét viselő trackekben ("Kara Meets Bond", "Approaching Kara"), ahol inkább a vonósszekció érvényesül, ezzel még érzelmesebbé téve a szőke naiva karakterét.
         Azonban az album igazi aduásza a Hynde és Barry által szintén közösen jegyzett és már emlegetett "Where Has Everybody Gone", amely egy igazi, erőtől duzzadó akciótémát szolgáltat: harsány rezeseivel, valamint a basszusgitár és a szintetizátor kiegyensúlyozott játékával le sem tagadhatná, milyen filmhez készült. Instrumentális verziója az aktuális fogdmeg, Necros motívumául szolgál (lévén a karakter első felbukkanásakor Hynde éneke szól a walkmanből), és Barry hol egész akciótrackeket ("Necros Attacks", "Inflight Flight") húz fel rá, hol pedig csak sejteti a karakter jelenlétét, és ütközteti az A-ha dallamaival. Ilyen például az "Assassin and Drugged", a "Murder at The Fair" és a Barry munkáját összefoglaló "Alternate End Titles" is.
         Emellett még van több, kisebb-nagyobb motívum is, amelyek szintén elég fülbemászóra sikeredtek, de ezek csak egy-két track erejéig bukkannak fel. Ilyen a sorozat egyik legerősebb „gun barrel" (azaz pisztolycső) nyitányát szolgáltató "Exercise at Gibraltar" vagy az "Ice Chase" egyszerű szintin alapuló akciótémája. Már ezekben a tételekben is megfigyelhető, hogy a komponista milyen tökéletesen egyensúlyban tartotta a nagyzenekari szekciót a modern hangzással. Ezenkívül még az afgán felkelők, a mujahedinek egzotikus kis motívuma érdemel említést, amely először az "Airbase Jailbrake"-ben hallható (itt is vegyülve Koszkov és a betétdal dallamaival), de igazán gyönyörű, már-már Maurice Jarre eposzi Arábiai Lawrence-zenéjét megidéző formában a "Mujahadin and Opium"-ban hallható, amely nemcsak a filmben, hanem a szerző életművében is egy kiemelkedően szép darab.

         Ha a tökéletes Bond-score-ra gondolok, akkor mindig Barry eme búcsúja ötlik az eszembe, amely még ennyi év távlatából hallgatva is egyszerre energikus és elegáns. Mégis sokat gondolkoztam, hogy megadjam-e neki a maximális pontszámot, ám csak a botrányosan rossz tracksorrendet tudtam felhozni ellenérvként, amely annak köszönhető, hogy a film bemutatójának évében gyorsan elfogyott az album, a 2003-as újrakiadáskor pedig a játékidő felét kitevő új számokat nem rendezték el, mindössze ráhányták az albumra. Barry tehetségét és ezzel együtt pótolhatatlanságát mutatja, hogy kereken tíz év kellett ahhoz, hogy egy ifjú brit zeneszerző, név szerint David Arnold a nyomdokaiba léphessen, de beérnie még neki sem sikerült. Márpedig ez is Barry érdemeit mutatja, valamint azt, hogy okkal tartozott a legnagyobb filmzeneszerzők közé.


    Pavlics Tamás
    2015.11.03.




    Tracklista:

      1. The Living Daylights (4:16) *
      2. Necros Attacks (2:04)
      3. The Sniper Was a Woman (2:30)
      4. Ice Chase (4:05)
      5. Kara Meets Bond (2:47)
      6. Koskov Escapes (2:23)
      7. Where Has Every Body Gone (3:37) **
      8. Into Vienna (2:50)
      9. Hercules Takes Off (2:17)
    10. Mujahadin and Opium (3: 13)
    11. Inflight Flight (3:12)
    12. If There Was a Man (2:53) **
    13. Exercise at Gibraltar (6:22)
    14. Approaching Kara (2:21)
    15. Murder at The Fair (2:22)
    16. 'Assassin' and Drugged (2:43)
    17. Airbase Jailbreak (4:37)
    18. Afghanistan Plan (3:34)
    19. Air Bond (1:46)
    20. Final Confrontation (1:58)
    21. Alternate End Titles (2:22)

    * előadja: A-Ha
    ** előadja: The Pretenders






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Goldfinger

    The Man with the Golden Gun

    Quantum of Solace

    The World is Not Enough

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam