FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - The Last Mimzy (Howard Shore)    THE LAST MIMZY   (2007)
       Az utolsó Mimic


      

       zene: Howard Shore
       vezényel: Howard Shore
       kiadás éve: 2007
       kiadó: New Line Records
       játékidő: 50:42




         "Az utolsó Mimic" a XX. század közepén alkotó sci-fi író, Henry Kuttner "Mimsy Were the Borogoves" című novelláján alapul. Az eredeti műben lévő Mimsy név a filmben Mimzyvé, a magyar változatban pedig a hasonlóan értelmetlen Mimiccé alakult. A novella címében szereplő elnevezés Lewis Carroll "Jabberwocky" (magyarul "Szajkóhukky") című verséből származik, amit Weöres Sándor fordított magyarra, ő használta ebben a Mimic kifejezést, mely egy önkényesen kreált szó. Kuttner alkotásához finoman szólva sem maradtak hűek a készítők, a hollywoodi szokásoknak megfelelően a tudományos vonalat kilőtték, a fantasztikus részt pedig gyerekesítették. Persze érthető is, hiszen el tudjuk képzelni, hogyan fogadnák az emberek az euklideszi és a nemeuklideszi geometriát egy könnyű szórakozást ígérő filmben.
         Az óvodás korú Emma és a kisiskolás Noah az átlagos amerikai gyerekek mindennapjait éli. A tavaszi szünetben szüleikkel a család óceánparti házába utaznak. A megérkezés és kipakolás után rögtön a vízhez sietnek, ahol Noah - Emma unszolására - kihalászik a vízből egy fura fémkockát. Bár a tárgy nem valami bizalomgerjesztő, a gyerekek mégis magukkal viszik a házba, ahol is fura dolgokat szednek ki a korábban csak kockának látszó gépezetből. Többek között előkerül egy zöld színben játszó lapos kristály, egy halom kavics, egy nyálkás lila izé és egy plüssnyúl. Hamarosan kiderül, hogy e tárgyak korántsem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak, ráadásul a gyerekek ezek birtokában különböző képességekre is szert tesznek. Emma például lebegni lesz képes, Noah pedig a bogarakkal tanul meg kommunikálni, emellett még gyerekzseni is válik belőle - később pedig kiderül, hogy a plüssnyúl sem az, aminek látszott. Persze erre már a szülők is felfigyelnek, továbbá az iskolában is gyanús lesz, hogy Nobel-díjas fizikusokat megszégyenítő képességei vannak a negyedik osztályos Noahnak. A dolgokat végül tetőzi, amikor a hadsereg is bejelentkezik a kisfiú egyik - fél Washington államban áramszünetet okozó - magánakciója után. A történet szépen lassan bontakozik ki előttünk, ahogyan a gyerekek, úgy jövünk rá mi is arra, hogy az apró láncszemek miként és hogyan kapcsolódnak össze egymással, mi miért történik. A "nyümmögő" plüssnyuszi és Emma kapcsolata egyre szorosabbá válik, amikor pedig a katonaság elszakítja egymástól őket, a kislány mindent megtesz, hogy hazajuttassa kis kedvencét. Mindezzel egyébként egy E.T.-sztorivá is válik a film, amitől nem feltétlen lesz rossz, de már láttunk egy ilyet, ráadásul Steven Spielbergtől. Aranyos kis alkotás "Az utolsó Mimic", de nem mozifilmként kell rá tekinteni, sokkal inkább egy minőségi, tévébe illő gyerekfilmként.

         Feltehetjük a kérdést, hogy miként kerül egy ilyen kis produkcióba Howard Shore, aki "A Gyűrűk Ura"-trilógia zenéje óta már egyértelműen a filmzeneszerzők élvonalába tartozik. A válasz a film rendezőjének, Robert Shaye-nek személyében keresendő. Shaye egy igazi hollywoodi veterán, noha a 69 éves direktornak "Az utolsó Mimic" mindösszesen csak a második mozija. Azonban nevéhez producerként, illetve a New Line Cinema egyik vezetőjeként olyan alkotások fűződnek, mint a "Rémálom az Elm utcában"-sorozat, a "Hairspray", vagy "Az arany iránytű", illetve "A Gyűrűk Ura"-filmek. Utóbbi miatt került a képbe Howard Shore, akinek munkáira a rendező - saját bevallása szerint - már korábban is nagy elismeréssel tekintett, főleg a szintén a New Line égisze alatt készült "He7edik" zenéje okán.      "Az utolsó Mimic" nem volt nagy kihívás Shore számára, és mindezt sajnos hallani is a végeredményen, hiszen a score a szerző életművében finoman szólva is csak a középmezőnybe sorolható. Az összhatással, a film stílusához, a cselekményhez, a képekhez való igazodással nincs probléma, a gyerekfilmek zenei stílusát is jól hozza a szerző. Viszont ha ilyen sok pozitívumot lehet felhozni mellette, akkor miért nem jobb egy erős közepesnél? A válasz leginkább a szerző zeneiségében, a zeneszerzéshez való hozzáállásában rejlik. Míg pályatársai tucatnyi kiegészítő zeneszerzőt és hangszerelőt alkalmaznak, továbbá állandóan cserélgetik a score-t feljátszó zenekart is, ráadásul az esetek többségében nem maguk vezényelnek, addig Howard Shore mindezt egymaga végzi. Ő írja a teljes zenét, amit saját maga hangszerel, majd a karmesteri feladatokat is ellátja, ráadásul szinte mindig a London Symphony Orchestrát dirigálja. Nem alkalmaz hangszerelőt, nincsenek komoly feladatot végző zenei asszisztensei, soha nem vezényli más a műveit, és ez leginkább akkor jelentkezik problémaként, ha rutinból próbál megoldani valamit. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a tucatnyi kiegészítő zeneszerző, hangszerelő és zenei asszisztens a jó megoldás, de ne gondoljuk, hogy a Danny Elfman, James Newton Howard, John Williams vagy Hans Zimmer által lejegyzetelt dallamokra ne lennének pozitív hatással az általuk foglalkoztatott olyan kiváló szakemberek, mint Mark McKenzie, William Ross, Steve Bartek vagy Pete Anthony. Az imént felsorolt urak közreműködésével a fentebb említett nagynevű zeneszerzők alkotásai megkapják azt a pici, de az összhatáson sokat javító frissítést, amit Shore munkái sajnos nem. Azt elismerem, hogy a Trilógiát követő munkái, mint "A tégla", az "Aviátor", a "Gyilkos ígéretek" aláfestései rengeteg olyan elemet tartalmaznak, ami korábbi kompozícióira nem volt jellemző, és mindezekért maradt is egyik kedvenc szerzőm, de azok a zenei motívumok, melyek lassan harminc éve jellemzik műveit, megértek egy alapos újragondolásra. "Az utolsó Mimic"-ben is hiába van egy bitang erős téma, ha a hangszerelés egy az egyben "gyűrűkurás-bárányokhallgatnakos". Nem jó, ha az ember már előre tudja, hogy egy Howard Shore-féle score-ban hogyan fognak megszólalni a vonósok vagy a rézfúvósok. És lassan már azok az apró, de nagyon emlékezetes zenei megoldások sem fognak segíteni a zeneszerzőn, amik eddig még igen. Így hiába "A tégla" latinos gitárja, az "Aviátor" erősen klasszikus zenei hatása, vagy a "Gyilkos ígéretek" virtuóz hegedűjátéka, ha a körítés ugyanaz, az egész sem lesz olyan jó.

         A maestro most egy 135 főből álló szimfonikus zenekart vezényelt, ugyanakkor a score-ban nem hallani, hogy ennyi muzsikus működött közre a felvételek során. Két jellegzetes témára épül a film zenéje. Az elsőt a nyitó tételben ("The Mandala") ismerhetjük meg, ez már meg is adja a nem túl jó alaphangot, mivel stílusa alapján az ember inkább a Gyűrű-trilógia zenéjéből valónak gondolná. Viszont ha a szerző most írta volna meg először ezeket a szólamokat, akkor zseniális lenne, csak hát sokadszorra már unalmas, ráadásul a kelleténél többször hallhatjuk a filmben. A második trackben ("Whidbey Island") mutatkozik be a másik téma. Ez a dallam a score legemlékezetesebb és egyben legszebb pillanataiért felelős, szerencsére az albumon többször is felbukkan. Zongorás megszólalásai lényegesen hatásosabbak, mivel a csak vonós, csak fúvós interpretálása ismét a Trilógiára emlékeztet. Hallhatjuk egyébként ezt a témát különböző ütősök előadásában ("Cuddle"), továbbá összetett formában is megjelenik ("Beach"), és a másik nem túl emlékezetes témával is megvariálta a szerző ("Blackout"). Az album közepén említésre érdemes tételt és zenei megoldást sajnos nem találunk, viszont az utolsó két instrumentális track ("The Tear", "Through the Looking Glass") ha jelentősebb új dolgot nem is mutat, de legalább jó lezárást ad a mozi aláfestésének. Az albumra felkerült még a filmben csak egy pillanatra megszólaló, a stáblista alatt azonban teljes terjedelmében hallható "Hello (I Love You)" című kompozíció, mely Roger Waters és Howard Shore közös szerzeménye. A dal egyébként a Pink Floyd 1977-es "The Wall" című albumán gyakorlatilag majdnem azonos formában már hallható volt. Nekem az új változat is tetszik, főleg a végén hallható elektromos gitár játéka miatt.
         Azt nem állítanám, hogy "Az utolsó Mimic" alá rossz zene született volna meg, sőt a jobban sikerült témácskát én napok óta dúdolgatom, mert annyira tetszik, de az igazság az, hogy sok újat nem vonultatott fel a szerző. Megoldotta a rábízott feladatot, nem kell szégyenkeznie ezen műve okán sem, de zenei palettája megérett egy alapos felújításra.


    Gregus Péter
    2008.03.24.




    Tracklista:

      1. The Mandala (1:37)
      2. Whidbey Island (3:21)
      3. Under the Bed (2:46)
      4. Cuddle (1:27)
      5. Beach (1:59)
      6. Scribbles (2:38)
      7. Blackout (3:16)
      8. Palm Readings (4:12)
      9. I Love the World (0:52)
    10. Help! (1:20)
    11. I Have to Look (4:09)
    12. Can I Talk? (5:25)
    13. Eyes (2:15)
    14. The Tear (4:07)
    15. Through the Looking Glass (5:02)
    16. Hello (I Love You) - Roger Waters (6:16)



    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    The Aviator

    Bridge to Terabithia

    The Brothers Grimm

    The Lord of the Rings:
    The Fellowship of the Ring


    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam