FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Kiss the Girls (Mark Isham)    KISS THE GIRLS   (1997)
       A gyűjtő


      

       zene: Mark Isham
       vezényel: Ken Kugler
       kiadás éve: 1997
       kiadó: Milan Records
       játékidő: 43:05




         Kis hiányérzetem támadt, miután tíz évvel az elkészülte után megnéztem "A gyűjtő"-t, mert az ehhez hasonló nyomozós-üldözős filmek a hasonló jellegű tévésorozatok irdatlan térnyerése miatt elmaradoztak a mozikból. Amíg a kilencvenes években bővelkedtünk az ilyen produkciókban, ma már csak kábelen érkeznek a mindenféle csavaros bűnügyek; megtapasztalhatjuk, hogy Amerika három szegmensében (segítek: Las Vegas, Miami, New York) is napi szinten történnek brutális gyilkosságok, melyek elkövetőire persze azonnal fény derül. Egy-egy ilyen történethez azonban már nem szükséges másfél óra, két reklámblokknyi kényszerű nyújtás, és egy óra alatt megvagyunk az egésszel, ráadásul nem kell hozzá jól bejáratott sztárokat sem szerződtetni, nincs szükség hatalmas forgatócsoportra, drága helyszínekre. A jó kis krimik mintha elhagyták volna a vásznat.
         Morgan Freeman és Ashley Judd párosának filmje viszonylag jól teljesített annak idején, szép apránként kitermelte a befektetett költségek dupláját, és bizonyos időközönként újranézhető szórakozásként maradt meg a palettán, annak ellenére is, hogy a szereposztás szinte egyértelműsíti a nagy csavart. A történet szerint a Casanova álnéven fiatal lányokat elrabló sorozatgyilkos mindaddig viszonylag nyugodtan portyázik, míg egyik áldozatául a híres bűnügyi pszichiáter, Alex Cross unokahúgát választja ki. Cross (akit eredetileg Denzel Washington alakított volna, de végül Freeman kapta a szerepet) természetesen beszáll a nyomozásba, amit a helyi erők szokás szerint eleinte nehezményeznek. Az ügy akkor vesz érdekes fordulatot, amikor Casanova egy újabb elraboltjának sikerül elszöknie fogvatartója elől. Az egyszerre okos és csinos doktornő, Kate McTiernan (Judd) gyorsan túlteszi magát a sokkon, és Cross mellé állva megpróbálják mihamarabb kiszabadítani a többi lányt, egyszersmind rács mögé zárni Casanovát.

         Gary Fleder (későbbi rendezője a "Ne szólj száj" és "Az ítélet eladó" című filmeknek) thrillerének zenei kísérete eleinte Carter Burwell feladata volt, aki szinte az egész score-t el is készítette, a stúdió azonban nem volt elégedett a munkájával. A komponista saját weboldalán említést is tesz erről, minthogy "A gyűjtő" volt az egyetlen olyan zenéje, amelyet teljesen befejezett, mielőtt kidobták volna az ablakon. Zenei megközelítését sokkal univerzálisabbnak képzelte el, mint általában aláfestést egy, az észak-amerikai erdők közt zajló történethez, ezért segítségül hívta David Torn gitárost és Matt Darriau fuvolistát, akikkel számos tradicionális hangvételű kompozíciót dolgozott ki. Nagyjából negyedórányi anyagot közzé is tett az oldalán, ezek alapján pedig (a végleges score-ral összehasonlítva) tényleg nagyon nehéz elképzelni, mi lehetett a probléma ezzel a zenével, hiszen a főleg zongorára, többféle gitárra és különféle ritmikai eszközökre épülő muzsika kellően feszült és lüktető ahhoz, hogy remek aláfestése legyen egy efféle thrillernek.
         A később mentőövként mély vízbe dobott Mark Isham viszont legalább ugyanilyen jó munkát végzett, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy noha karrierje kezdetén pont egy pszichothrillerhez készített pazar score, a "The Hitcher" véste az ő nevét mindörökre emlékezetembe, későbbi hasonló műfajú produkcióit már elég fanyalogva fogadtam. Így például a "Kiss the Girls" mint album, egészen a film megtekintéséig semmilyen formában nem keltette fel az érdeklődésemet, épp ezért volt meglepő, mennyire remekül eltalálta a film hangulatát, hiszen egy olyan, elektronikus elemekkel vegyes nagyzenekari aláfestést komponált, amely kiválóan végigkíséri a látottakat. Ez ösztönzött arra, hogy utánanézzek a Milan által kiadott albumnak, annak ellenére, hogy a négy betétdallal kibővített alig félórányi instrumentális anyag nem kecsegtetett mindent elsöprő szórakozással, hiszen egyrészt dalokból összesen egyre emlékszem a filmből (az is felesleges volt), másrészt az összes fontosabb pillanatban szólt valami, ami előrevetíti, hogy esetleg ezt a harminc percet a teljesség igénye nélkül válogatták össze.

         Ahogy pedig az ilyenkor lenni szokott, a hiányérzet meg is marad, sőt. Szerencsére a lemez összeállításakor ügyeltek arra, hogy a dalok és a score ne keveredjenek össze, így nem kell állandóan léptetgetni, ha csak Isham szerzeményeire vagyunk kíváncsiak. A két nagy öreg, John Lee Hooker és Little Richard egy-egy kevésbé ismert, és tulajdonképpen munkásságukat ismerve teljesen átlagosnak mondható száma közé egy akkoriban viszonylag erősebb Fluke-darab, valamint egy teljesen jelentéktelen hip-hop előadó, a Fflame hasonlóképp szinte sehol sem jegyzett felvétele alkotják a soundtrack-blokkot, melynek élvezeti értéke nagyjából filmbéli funkciójával egyenértékű, és semmi nem történik, ha egyből az ötödik, "Kiss the Girls" című tétellel kezdjük az album megismerését.
         Az alig több mint félórányi instrumentális anyag öt részre van bontva, ami a hosszabb tételek egyébként több különböző hangulatú tartalma miatt akár a duplája is lehetne, így könnyebben lehetne szelektálni a feszült merengés és a dinamikus csapkodások között. A későbbi hasonló Isham-művekkel ellentétben itt bőven volt keret szimfonikus zenekari felvételekre, az elektronikus összevisszaságból valódi hangszerekkel előadott összevisszaság pedig emeli kicsit a zene értékét. Noha a belső borítón olvasható információk alapján nyolcvan percnyi anyagot írt a komponista, melyet szóló elektromos cselló, nagyzenekar, női kórus (a főhősnőt kifejezendő), kibővített ritmusszekció, valamint különleges elektronikus effektek halmaza alkot, az igazság az, hogy erre a harminc percre nem sikerült olyan kiemelkedő muzsikát összeválogatni, ami beváltaná az ezen impozáns megszólaláshoz fűzött reményeinket. Női kórus jelenlétét egyáltalán nem érzékelni, maximum háttérben, és azt is szintetizátoros formában, a szólócselló pedig (a hangszerrel szinte egybeforrt név, Martin Tillman játékával) a nyitó képsorokon túl a "Casanova" tételben csendül fel csupán. Amikor a zenekar tényleg odacsap ("The Collector" legdinamikusabb pillanata, "Hejira" második fele, valamint a leghosszabb "To Cross the Rubicon" első két perce), akkor azért kapunk a jóból, de leszámítva, hogy az alapértelmezett ishami hegyes dobeffektek agyonmossák ezeket a nagyzenekari csörtéket, például "A szökevény" vagy a "Vízözön" képsorai alatt már hallhattunk ilyen kíséretet igazán tökélyre fejlesztve, így az egyébként is megfoghatatlan akciózene valóban képsorokkal együtt hatásos, különálló hallgatása nem különösebben élménydús.

         Az élvezetes pillanatokat természetesen a drámaibb, melankolikus kompozíciók okozzák, ezeket Isham mindig mesterien tálalja. A "The Collector"-ban (az első három percet leszámítva) zongorával és gitárral előadott szépségekkel találkozhatunk, mely romantika később évekre megalapozza a szerző munkáit. Két borús harmóniát olykor hosszan elúsztatott földöntúli effektszőnyeg vezet át, így a feszültség állandóan jelen van még a legszebb hangjegyek között is. Az album utolsó öt perce kellemes drámai muzsikát hoz, ahol végre zeneileg is befogadható módon érezhetjük a teljes szimfonikus zenekart (mondanom sem kell, a szerző hangszerével, a trombitával az élen). Érdekes, hogy a főgonosz Casanova nevével illetett tétel sem elsősorban a kaotikus megoldások miatt félelmetes, Isham ugyanis a cselló előtérbe helyezésével inkább az áldozatok szenvedését és tragédiáját fejezi ki, emiatt helyenként szívbemarkoló hatást vált ki a hallgatóból. Ezek a jóval hallgathatóbb kompozíciók teszik barátságosabbá a "Kiss the Girls" hivatalosan bemutatott zenéjét, amely talán a komponista első jól sikerült darabja ebben a műfajban, hiszen a zeneileg abszolút jelentéktelen "Timecop" és "The Net" után úgy tűnik, Isham itt találta meg a viszonylag egészséges összhangot az akció és a dráma általa képzelt zenei eszköztárában. Ettől persze még az album egy pillanatig sem lépi túl az éppen csak tisztességes filmzenék táborát, és a szerző további, hasonló megszólalású műveinek ismeretében bátran kijelenthető, hogy nem ez a stílus lett az igazi otthona, de egy próbát érdemes tenni vele - pláne akkor, ha idővel valamilyen formában megtudhatjuk majd, hogy a maradék ötven percre mi jutott.


    Tihanyi Attila
    2011.04.21.




    Tracklista:

      1. Dimples - John Lee Hooker (2:12)
      2. Atom Bomb - Fluke (3:56)
      3. I Need Money - Fflame (4:04)
      4. Goodnight Irene - Little Richard (2:37)
      5. Kiss the Girls (2:37)
      6. The Collector (8:12)
      7. Hejira (4:41)
      8. Casanova (5:22)
      9. To Cross the Rubicon (9:06)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter          nem értékelte

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Along Came a Spider

    Don't Say a Word

    Hard Rain

    Saw

    További kritikáink
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam