FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Kingsman - The Secret Service (Henry Jackman, Matthew Margeson)    KINGSMAN - THE SECRET SERVICE   (2015)
       Kingsman - A titkos szolgálat


      

       zene: Henry Jackman, Matthew Margeson
       vezényel: Gavin Greenway
       kiadás éve: 2015
       kiadó: La-La Land Records
       játékidő: 46:29 (57:19)




         Az új évezred kémfilmjei mostanra már kétségtelenül eljutottak arra a szintre, hogy túl komolyan vették saját magukat. Jason Bourne kalandjaival kezdődött az egész, ami a 007-es akkori túlkapásaival szemben vonzó alternatívát nyújtott a nézőknek hihető akcióival és főhőse morális kétségeivel. Ezt csak még jobban aláhúzta Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiája, amely a nevéhez mérten nem a vidám, könnyen emészthető témáiról híres, mindamellett a rendező őfelsége titkos ügynökének kalandjai előtt is lerótta bennük a tiszteletét. Végül pedig maga a 2006-ban újraindított James Bond is beállt a sorba, és a 2012-ben, a sorozat fél évszázados évfordulójára elkészült Skyfall kritikai és anyagi sikere is bizonyította, hogy bejött a stílusváltás.
         Nem úgy a Csillagpor és a Kick/Ass rendezőjének, Matthew Vaughnnak, aki a komolyság mellett megelégelte, hogy ezekkel a filmekkel a történetek tétje is összement, és a világmegváltás kizárólag a szuperhősök privilégiumává vált. Éppen ezért is dobbantott végül az X-Men: Az elsők után Az eljövendő múlt napjai rendezői székéből - amely így az első két rész direktoránál, Bryan Singernél landolt -, hogy megrendezhesse a saját Bond-filmjét. A Kingsman - A titkos szolgálat pedig egyszerre állít görbe tükröt és hajol meg mélyen Ian Fleming hőse és még egy tucat zsánerparódia előtt, mint például a Get Smart vagy a brit Bosszúállók-sorozat, azok minden túlkapásával. Ugyanakkor karakterei és a történet sem válik paródiává, amiben az arisztokrácia és a plebs közötti finom kritika is közreműködik, hála a sodró lendületű forgatókönyvnek és a színészek kiváló játékának, élükön az 54 évesen meglepően jó akciósztárként funkcionáló Colin Firthszel vagy a Bond-gonosz karikatúráját zseniálisan hozó Samuel L. Jacksonnal, de az ifjú Taron Egerton, valamint az olyan nagy nevek, mint Mark Strong és Michael Caine is csak emelik a produkció fényét.

         Néha azért elgondolkozom azon, hogy milyen zenékkel lettünk volna gazdagabbak, ha Matthew Vaughn kitart korábbi zeneszerzője, Ilan Eshkeri mellett, akinek anno nagyot dobott a Csillagpor aláfestése a renoméján. Azonban a Kick/Ass első részéhez Eshkeri mellé még három másik komponista is csatlakozott, ami a végeredményen is érződött. Ezen szerzők között volt a Hans Zimmer-istállóból kikerült Henry Jackman is, aki érdemi munkaként mindössze a Szörnyek az űrlények ellen score-ját tudta felmutatni, amely alapján nem tűnt másnak, mint egy vérszegény John Powell-pótléknak. Ezért is volt meglepetés számos filmzenerajongónak, hogy milyen szórakoztató score-t szállított az X-Men: Az elsőkhöz. Persze aki egy kicsit is jártasabb a műfajban, annak szembetűnő, hogy Jackman egykori mestere, Zimmer és kollégái mely műveiből merített, mégis a széria eddigi legkönnyedebb és legszórakoztatóbb (de messze nem a legjobb) darabját tette le az asztalra. Azóta is sokan várnak egy ehhez hasonló, elsősorban élvezetes, könnyed akciómuzsikára a szerzőtől, azonban ezt megközelítenie a Kick/Ass második részével sikerült a leginkább, és többnyire könnyen felejthető (Phillips kapitány) vagy idegesítő (Amerika Kapitány: A Tél Katonája) score-okkal tudott csak előrukkolni. Szerencsére a Kingsman - A titkos szolgálat aláfestése a már említett mutánsmoziéval áll - mind színvonalát, mind élvezeti értékét tekintve - rokonságban.
         Ebben azonban meglátásom szerint két embernek is nagy szerepe van. Nem véletlen, hogy Jackman eddig két "slágergyanús" műve is egy-egy Vaughn-mozihoz köthető. A rendező minden filmjénél kiemelt szerep jut a zenének, elsősorban a különböző daloknak, amire a Kick/Ass a legjobb példa, viszont például Michael Mann-nel ellentétben a score-t sem veszi félvállról. Az elsők egyszerű (már-már túlhasznált) Magneto-témája is hozzá köthető, ugyanis Jackman írt egy sokkal nagyobb ívű témát az ifjú mutánsvezérhez, mire fel Vaughn a javát kidobatta vele (a szerző nem kis megrökönyödésére), és csak a végleges változatban is hallható, pár hangos motívumot hagyatta meg vele, mondván: nem kell a karaktert zeneileg túlkomplikálni, mivel az egyszerűen csak dühös. A döntés Vaughnt igazolta, valamint azt, hogy a középszerű Jackmanből ki tudja hozni a maximumot annyira, hogy az a képekkel együtt élő, könnyen visszadúdolható dallamokat produkáljon.
         A másik ilyen személy pedig a jelen zenéért is aktívan felelős Matthew Margeson, aki a kezdetek óta Jackman kisegítő zeneszerzője, de eddig csak Mark Millar amatőr igazságosztóinak második kalandjánál vált vele egyenrangú komponistává. Margeson szerepe pedig a Kick/Ass 2.-höz hasonlatosan itt is elsősorban a múltidézésen érhető tetten, de míg ott a klasszikus westernhangulatot tették a szuperhősfilmek tematizáltságának a részévé, addig jelen esetben a klasszikus, hatvanas évekbeli kémfilmek tónusát hígították fel a képregénymozik hősiességével.

         Jackman már az X-Men: Az elsők kapcsán hangoztatta, hogy megpróbálták a score-t átitatni John Barry "zenei DNS-ével", és noha Vaughn filmje sok tekintetben előképe volt a Kingsmannek, a szerző ezen kijelentése finoman fogalmazva sem állta meg a helyét. Ellenben itt már a film első megtekintésekor feltűnik Barry szellemének a megidézése, ami még a filmzenék terén laikus ismerőseim figyelmét sem kerülte el. Ugyanakkor az aláfestés le sem tagadhatja magáról, hogy melyik istálló tagjai követték el, azonban a szokásos Remote Control-stílus abszolút kiegyensúlyozottan vegyül a fent említett kémfilmek hatvanas évekbeli klasszicizmusával.
         Ezt pedig már a film mottóját magán viselő nyitótrack ("Manners Maketh Man") is nyomatékosítja: az alig másfél perces, a kocsmai bunyóban hallható akciómotívum a felharsanó rezesekkel egy pillanat alatt megadja az alaphangulatot, s ezzel együtt teljes valójában ismerteti a főtémát, és túlzás nélkül állíthatom, nincs olyan tétel, amelyben ne bukkanna fel. Nem találtam arra utaló jelet az interjúkban és nyilatkozatokban, hogy ez kényelmi megoldás lett volna Jackmanék részéről, vagy a koncepció része volt, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy ez a fajta túlhasználtság is egyfajta fricska a negyven évig hasonló funkciót ellátó "James Bond Theme"-nek. Szerencsére a szerzők mindig megfelelő módon variálják, így anélkül érik el, hogy fülbemászó legyen, hogy akár egyszer is idegesítené az embert. A "The Medallion" meghitt bánatosságában vagy a "Toast to a Kingsman" gyászos hangulatában éppúgy működik, mint a lassan építkezően hősies "To Become a Kingsman"-ben, vagy a "Skydiving"-ban, amelynek kezdeti himnikussága átcsap egy masszív akciótételbe.

         A Samuel L. Jackson alakította ellenlábas, Richmond Valentine motívuma már nehezebb eset. Az X-Men: Az elsőkben hallható Magneto- és Xavier-témához hasonlóan, a Kingsman-motívum könnyen dúdolhatósága viaskodik ezzel az egyszerűen pulzáló technoalappal, amelyet alkalmanként egy japán bambuszfurulya éles hangja tör meg. A legtisztább formájában a címadó "Valentine"-ban hallható, de a motívumok gyakran csapnak össze - vagy inkább váltogatják egymást - egy-egy tracken belül. Eme témák váltakozása a fenyegető, baljós tónusú "Drinks with Valentine"-ban érvényesül a leginkább, amely az album legjobban sikerült Barry-idézete is egyben. Ennek ellenére a mozgalmasabb tételekben inkább érvényesül a Kingsman ügynökeinek és az internetmilliárdosnak a párviadala. A "Pick a Puppy"-ban inkább az ügynökség könnyed hangulata dominál, amely egy hirtelen váltással csap át Valentine ritmikus fenyegetettségébe, míg az ellentétének megfeleltethető "Eat, Drink and Paaaaarty"-ban utóbbi egyre erősödő dominanciája megy át a Jackmanre jellemző katonás pergődobok kíséretében a Kingsman nagyzenekari és egyben addigi leghősiesebb interpretációjába, ami egyben fel is vezeti a majd’ negyedórás finálét.
         Az album kétségtelen csúcspontja eme záró triász nyitódarabja, a közel nyolcperces "Calculated Infiltration", amelynek kezdeti feszültsége - ami olykor kiegészül a műfajtól idegen kórussal is - a második félidőben átcsap egy igazi akciókavalkádba. Ezt próbálja folytatni a "Hand on the Machine"-ban a szerzőpáros, de annak epizodikussága ezt megakadályozza, amiben közrejátszik az is, hogy a jelenetet folyton megszakítja a KC and the Sunshine Band klasszikusa, a "Give it Up". A záró "Finale" kezdeti gitárnyúzása pedig egy az egyben a Kick/Ass 2.-t idézi, hogy aztán a témák csúcsra járatásával el is búcsúzhassunk Jackman és Margeson munkájától. Emellett a CD-verzión még helyet kapott három bónusz szám is, amelyek összesen bő tíz percet adnak a játékidőhöz, de ezek közül is legfeljebb az alig két perces "Out of Options" érdemel említést, míg az "Original Valentine Ideas (Demo Suit)" csupán az antagonista motívumának kiforratlanabb, de hosszabb verziója. Maguk a szerzők szerint is ezek csak amolyan érdekességek, és a rövidebb, iTunes-verzió is tökéletes összképet ad a munkájukról, amiből szinte az összes fontosabb tétel helyet foglal az albumon, és nem hagy maga után semmi olyan hiányérzetet, mint történt ez anno az X-Men: Az elsők aláfestése esetében.

         A temérdek pozitívuma mellett (mint a Vaughnra jellemző zseniális dalválogatás - élén az ominózus templomi jelenet alatt hallható "Free Bird"-del) a film egyik egyértelmű erőssége Henry Jackman és Matthew Margeson score-ja. Amellett, hogy rendkívül sokat ad a látottakhoz, felsorakozik az elmúlt évek olyan, John Barry előtt való zenei tisztelgésekhez, mint Michael Giacchino A hihetetlen családhoz, vagy Alexandre Desplat Largo Winch - Az örököshöz írt szerzeményei. Azok zenei intelligenciájához, sokszínűségéhez és összetettségéhez értelemszerűen nem ér fel a szerzők Remote Controlnál elsajátított tudása, viszont az ebből fakadó popularitás és egyszerűség könnyebben szerethetővé teszi jelen munkájukat, és remélhetőleg nem csak az egyszeri filmzenebarátok számára.


    Pavlics Tamás
    2015.02.24.




    Tracklista:

      1. Manners Maketh Man (1:38)
      2. The Medallion (2:14)
      3. Valentine (2:25)
      4. To Become A Kingsman (4:19)
      5. Pick A Puppy (2:13)
      6. Drinks With Valentine (2:40)
      7. Skydiving (3:37)
      8. Shame We Had to Grow Up (1:56)
      9. Kentucky Christians (2:37) *
    10. Curious Scars and Implants (3:09)
    11. Toast to A Kingsman (1:56)
    12. An 1815 Napoleonic Brandy (4:23)
    13. Eat, Drink, and Paaaaarty (1:54)
    14. Calculated Infiltration (7:54)
    15. Out of Options (1:48) *
    16. Hand on the Machine (2:22)
    17. Finale (3:56)
    18. Original Valentine Ideas (Demo Suite) (6:25) *

    * kizárólag a CD-n található meg






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Captain America: The Winter Soldier

    The Incredibles

    Largo Winch

    X-Men: First Class

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam