FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Imaginaerum (Nightwish)    IMAGINAERUM   (2012)
       


      

       zene: Nightwish
       vezényel: James Shearman
       kiadás éve: 2012
       kiadó: Nuclear Blast Int'l
       játékidő: 53:36





         Noha a finn Nightwish zenéjét leginkább metalnak szokás titulálni, ilyenkor a nyers denevérfejet reggeliző, igazán zord acélszívűek biztos egyből felhördülnek, hiszen ők valószínűleg csak annyira tarthatják a banda stílusát keménynek, mint mondjuk Enyáét. Ez az olykor szimfonikus jelleggel is színesített rockzene ugyanis nagyrészt rádióbarát (az más kérdés, hogy mely országban az, mert nálunk nem, az biztos), épp ezért alkalmas arra, hogy az együttes egy átlagos rajongója nyugodtan elmondhassa: ő vérbeli metalfan, ennek ellenére nem fogják automatikusan egy sírköveket borítgató, sátánista nekrofilnak titulálni.
         Az 1996 óta tevékenykedő zenekar a kezdetekben kétségkívül az operaénekesnői kvalitásokkal bíró Tarja Turunen hangja révén emelkedett ki a mezőnyből, a legtöbben máig vele azonosítják a Nightwisht. Épp ezért volt nagy talány, hogy az énekesnő 2005-ös távozása után miként folytatódik a történet, hiszen bár az abszolút frontember azóta is a billentyűs Tuomas Holopainen, egy banda meghatározó pontja mégiscsak az énekes. A lehető legjobb döntés volt, hogy nem egy teljesen azonos szopránt választottak, hiszen úgyis mindenki Turunenével vetette volna össze az utód képességeit, utánzást kiáltva, ugyanakkor az is igaz, hogy Anette Olzon érkezésével épp fő védjegyét veszítette el a Nightwish - ezzel együtt bizonyára rajongói egy részét is. Azonban ha a szerzemények ütőképesek, az énekesnő hangfekvése szinte másodlagos, és utóbb két lemezen is bebizonyosodott, hogy a dalok hatásossága elsősorban az azokat leggyakrabban író Holopainen tehetségén múlik. Az említett két Nightwish-albumot, a "Dark Passion Play"-t és az "Imaginaerum"-ot követően viszont Olzon is úgy érezte, netán rávezették társai, hogy kívül tágasabb, de az új énekesnő személye nem marad kérdéses a következő lemezig: ő az eddig csak a koncerteken helyettesítő Floor Jansen.

          Már a 2011-es hetedik soralbum, az "Imaginaerum" megjelenésekor lehetett tudni, hogy az - bár önmagában is kerek egész - csak valaminek a bevezetése, a teljes történet szerteágazóbb lesz. 2012 novemberében aztán bemutatták a finn mozik az azonos című filmet, melynek zenéje "The Score" alcímmel jelent meg. Holopainen munkásságából nyilvánvaló, hogy filmekhez is szívesen komponálna, emellett köztudott, hogy Hans Zimmer nagy rajongója. Koncerteken az együttes előadta már "Az utolsó szamuráj", az "Arthur király", valamint "Az utolsó esély" egy-egy részletét is, utóbbit a szintén Zimmer-közeli Trevor Rabin jegyezte "Háborgó mélység" főtémájával összedolgozva. A billentyűs úgy lehetett vele, hogy ha őt nem kérik fel filmzene írására, majd ő elkészíti a saját moziját, amelynek a rendező, Stobe Harju és Richard Jackson mellett ő jegyzi a forgatókönyvét is. Az "Imaginaerum" ebből kifolyólag - kizárólag koncepcióját tekintve - egy olyan projekt lett, mint a pár éve az Eurovíziós Dalfesztiválon nyertes, inkább idétlen maszkjairól, sem mint frenetikus tehetségéről elhíresült vicczenekaré, a Lordié, akik "Dark Floors" címmel hozták ki saját szerelemgyereküket film formájában, ahol a tagok alakították a kórházban riogató, gumimaszkos, teljesen komolyan vehetetlen szörnyeket. A most tárgyalt mozgókép viszont sokkal magasabb minőséget képvisel, a tagok sem tolakodnak előtérbe, ugyanakkor jelenlétük hozzátesz a filmhez, és természetesen a világhírű Metro Voices kórus és egy gyerekkórus, valamint a szimfonikus zenekar mellett ők is közreműködnek a zenében.

         A történet kezdetén egy idős férfi fekszik a kórházban, agyvérzést követően, élet és halál között lebegve. Vad, a valóságot képzeletbeli eseményekkel keverő álmából megismerhetjük gyerekkorát, amikor egy árvaházban élt. Egy hideg téli éjszakán kivágódik szobája ablaka, és az a megelevenedett hóember invitálja utazásra, amelyet ő maga épített. Teremtménye azonban ellene fordul, az álom tétje pedig immár az lesz, hogy a férfi magához tér-e a kómából, képes lesz-e elmondani, vagy legalább valamiképp jelezni tőle elhidegült lányának, hogy az mennyire félreismerte őt...
         Lenyűgöző erő áradhatott volna ebből a filmből. A fantáziadús, a vakító fehérséget a borongós szürkéskékkel párhuzamba állító látványvilágnak, az álom és a realitás szoros összefonódásának, a nem teljesen lineáris sztori összerakását segítő szimbólumokkal gazdagon megszórt, helyenként egészen hatásos jeleneteknek, és a néhol kimondottan erős zenének köszönhetően egy igazán értékes és feledhetetlen alkotás születhetett volna. Azonban még az álomjelenetek sem engednek meg korlátlan szabadságot a kivitelezés terén, és bár a trükkökkel valójában nincs komolyabb probléma egy európai mozihoz képest, igencsak kizökkentő, ha folyamatosan azt érezzük, hogy a szereplők zöld háttér előtt téblábolnak (a háttér és a színészek zavaróan éles elkülönülésére hasonló példa a "Halhatatlanok" című francia-olasz-angol, illetve a Neil Gaiman írásán alapuló "Tükörálarc" című brit-amerikai koprodukció). A képből teljesen kilógó hullámvasutas jelenetnek az égvilágon semmi funkciója nincs, ráadásul itt a CGI már kifogásolható minőségűvé válik, emellett kicsit olyan az egész, mintha egy 3D-s film része lenne, és az alkotóknak e tény csupán későn jutott eszébe, így a miheztartás végett azért gyorsan belepakoltak még egy ilyen jellegű szcénát is. Nagyjából ezek azok az okok, melyek miatt egy olyan érdekes produkcióról beszélhetünk, ahol látni, hogy mi lett volna a szándék, érezni azt is, mennyire személyes ügy volt, épp ezért lehet őszintén sajnálni, hogy nem sikerült maradéktalanul átadni.

         Zeneileg viszont egészen kellemes darabbal van dolgunk. A legfontosabb annak megemlítése, hogy a score és az azonos című album együttesen ad igazi élményt. Ez nem azt jelenti, hogy az instrumentális anyag mindössze lábjegyzet a dalok mellett, de a teljes képhez az utóbbiak is hozzátartoznak, illetve az énekes felvételek teljes verzióban csak az albumon találhatók meg. Így járt az a két szerzemény is, ahol a banda teljes egészében feltűnik a moziban: a stílusuktól igen messze álló, épp ezért igazi kuriózum, "Slow, Love, Slow" című dobseprűs jazzballada vagy a videoklipesen teátrális cirkuszi jelenetben felcsendülő "Scaretale". Ráadásul átjárás is van a két azonos című CD között: a score számos ponton a számokra épül, a trackek az eredeti dalok rockszimfonikus továbbgondolásai - ebben egyébként a számítógépes játékok muzsikái terén mozgolódó Petri Alanko ("Alan Wake") volt Holopainen segítségére. Sőt, már az album végén is megtaláljuk a soundtrackre jellemző szimfonikus zenekari megközelítést egy hosszabb instrumentális track formájában. A filmben egyébként fontos szerephez jutnak a fentieken túli dalok is: például az "Orphanage Airlines"-ban az album ütős slágere, a "Storytime" tűnik fel vokális formában is, és az akusztikus gitáros "The Crow, the Owl and the Dove" (mely egyedül nem Holopainen, hanem Marco Hietala szerzeménye) szintén megtalálta ideális helyét.
         Meg kell említeni, hogy a zenét illetően azért akadnak problémák. Még ha az együttes játéka és a szimfonikus kíséret keveredése néhol nem is teljesen meggyőző, nem feltétlenül a minőség a gond, hanem az alkalmazásuk helye és módja. A kisfiú hóemberes röpködése úgy van beállítva, mintha a film csúcspontja lenne, holott ekkor még csak a tizedik percben járunk, és erre pluszban az ekkor szóló bombasztikus "Orphanage Airlines" is rásegít (egy apró érdekesség: a Nightwish feldolgozta már "A hóember" című karácsonyi animációs film közismert betétdalát, a "Walking in the Air"-t, mely ott egy hasonló szcéna alatt hangzik el). Szintén problémás pont az öregember lánya és a zenésztársa közötti beszélgetés, mely közben utóbbi elindítja a lemezjátszón az ír dudás "I Want My Tears Back"-et, és ez az egyébként kiváló kompozíció meglepően nem illik oda, még akkor sem, ha itt úgynevezett source music szerepet tölt be (azaz a szereplők ténylegesen hallgatják).
         Azonban több a pozitívum, mint a negatívum. Külön szükséges megemlíteni a két legnagyszerűbb darabot, az egyaránt összetett "Sundown"-t és a "Wonderfields"-et, melyek a korong ékkövei. Előbbi egy igazi stíluskavalkád, amelyben akad westernes füttyszó, illetve mariachis fúvósszekció is, a végeredmény pedig úgy lesz valami egészen különleges, hogy mellette Michael Flatley és a Clannad is megidéződik. A "Wonderfields" dalként még a "Rest Calm" címre hallgatott, s instrumentális, pergődobos-gyerekkórusos, a háttérben dübörgő basszusgitárral kísért továbbgondolása egy elképesztően hatásos, komplex művet eredményezett, mely kötelező minden filmzenerajongónak. Ez az adott álomjelenetben némileg más formában, ráadásul szétszedve hangzik el, ám erejére jellemző, hogy még így is katartikus hatású. Mivel az imént említett szcéna, a maga fura különcsége ellenére is, a mozi legemlékezetesebbje lett, épp itt látni a legszembetűnőbben, hogy mi lehetett volna a filmből, ha rutinosabb alkotók hozzák össze.

         Az biztos, hogy a Nightwish, és ez alatt most értsük elsősorban Tuomas Holopainent, egy fokkal előrébb tudott lépni. Bár a filmben több volt, mint ami végül megvalósult, azonban indításként felfogva egyáltalán nem lett rossz, a zenéje pedig pláne nem. Ugyan a score-ban akad üresjárat (ekkor a jelenetek sem túl erősek, talán épp emiatt), a vonósok mellett pedig a szintetizátor ebben a formában néha túl puritánnak hat, már csak a külön kiemelt két darab miatt is érdemes meghallgatni a kiadványt. Aki pedig e CD alapján kedvet kapott a teljes történet megismeréséhez, az indítsa el az azonos című soralbumot is, hogy ha eddig még nem tette, beléphessen a Nightwish világába.


    Bíró Zsolt
    2014.01.18.




    Tracklista:

      1. Find Your Story (2:30)
      2. Orphanage Airlines (4:34)
      3. Undertow (5:17)
      4. Spying in the Doorway (3:03)
      5. A Crackling Sphere (3:59)
      6. Sundown (5:33)
      7. Wonderfields (5:31)
      8. Hey Buddy (3:03)
      9. Deeper Down (3:28)
    10. Dare to Enter (1:50)
    11. I Have to Let You Go (8:16)
    12. Heart Lying Still (4:00)
    13. From G to E Minor (2:32)





    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László          nem értékelte

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Batman

    Half Light

    The League of Extraordinary Gentlemen

    Toys

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam