FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - The Grudge (Christopher Young)    THE GRUDGE   (2004)
       Átok


      

       zene: Christopher Young
       vezényel: Pete Anthony
       kiadás éve: 2004
       kiadó: Varése Sarabande
       játékidő: 42:29




         Jó szokása az Álomgyárnak manapság, hogy megpróbál az amerikai nézőknek olyan, más országokban jól bevált receptekből főzőcskézni, mely ismeretlen számukra, mégis jóízűen fogyaszthatják. E különleges receptek főszakácsa Sam Raimi is, aki hazájában már tálalt valódi klasszikusokat a mozibajárók elé ("Evil Dead"-széria, "Darkman", "Rossz álmok"), bár ezek az étkek jócskán megfekszik az ember gyomrát. Miután John Carpenter - úgy tűnik - nem ellenfél többé a horrorfilmgyártás mezőnyében, Wes Craven pedig szintén egyre kevésbé rukkol elő eredeti ötletekkel, Raimi számára semmi más cél nincs, mint az ijesztgetés más nemzeteknél hatásosan működő örömeit a hazai nézőkön is tesztelni. Japánban egy fiatal rendező, Takashi Shimizu készített egy filmet egy házról, melyben borzalmas átok lakozik, s mindenkit elpusztít, aki beteszi oda a lábát. A maga általt gerjesztett dühroham segítségével elpusztított áldozatok között akad merevgörcsben szenvedő anya, szürkére sápadt, macskahangú gyermek egy beragasztószalagozott szekrényben, vagy éppen padláson csúszó-mászó lány. Ráadásul minden áldozatot vírusként fertőz meg újabb átokkal, így a növekedése megállíthatatlannak tűnik mindaddig, amíg a főhős-, és ápolónő épp helyettesítést vállalva át nem lépi a küszöböt, és fel nem veszi a harcot a benn lakozó szörnyűséggel. A hazájában nagy sikert aratott film nem elsősorban a hatásvadász elemekre épít, hanem a folyamatosan magasan tartott feszültségre és a mély borzongásra, így sokkal inkább pszichothriller, mint "egyszerű" horror. A sikerre való tekintettel Shimizu (Raimi közbenjárásával) ugyanott elkészítette az amerikaiaknak szóló változatot, melyhez a híres vámpírvadászt, Sarah Michelle Gellart kérte fel főszereplőnek, Bill Pullmant pedig öngyilkosnak. Egy-két helyen változtattak a speciális effekteken is, az amerikai néző CGI-bombákhoz szokott szeme jócskán meglepődne ugyanis a japánok olykor végtelenül egyszerű filmes trükkjein, melyek ugyanakkor döntő többségükben jóval félelmetesebbek, mint egy agyonrajzolt számítógépes megoldás.

         Ami viszont feltétlenül szükséges változtatásnak tűnt, az a zene hozzáadása, mely a japánoknál egyáltalán nem fontos kellék (ezt jól mutatja az eredeti "Ju-On" film pár szintetizátoros sikolya, reccsenése, vagy éppen egyszerű dallamocskája), viszont a világon egyre szélesebb körben számít alapvető hozzávalónak egy jól megírt filmzene. Sam Raimi korábban már többször dolgozott együtt Christopher Younggal, akinek neve egyébként is jól mutat a rémületkeltő filmek stáblistáján, így a filmzenebarát közönséget meg sem lepte igazán a hír, hogy ő fordítja át Shimizu elképzeléseit nagyzenekarra. Young többször is nyilatkozta, hogy számára a horrorfilm nem egyenlő a csattanásos ijedelmekre épülő alkotásokkal, sokkal inkább az elfojtott borzongás híve, így nagyon örült ennek a felkérésnek, pláne azért, mert az elmúlt pár évben nem került horrorprojekt közelébe. Az "Átok" esetében szerencséje is volt, hiszen bár feldolgozásról van szó, az eredeti zenét nem kellett alapul vennie, mert nem is volt, ráadásul Shimizu nem sajnált pénzt és időt áldozni a zene megalkotására, így lehetőség volt valami igazán jó produkció létrehozására. Young már épp elég horrorrendezővel dolgozott együtt ahhoz, hogy tudja: nem elég az összevisszaság és zenekari káosz, az igazi siker titka mindig egy jól megkomponált és fülbemászó melódia, mely stílusosan illeszkedik a filmhez. A "Hellraiser"-filmek idején Barkert (és az egész filmzenebarát társadalmat) elvarázsolta káprázatos főtémájával, mely egyszerre volt félelmetes, hátborzongató, tekintélyt parancsoló és magával ragadó. Ennél a filmnél viszont egész más volt a helyzet. Shimizu - hazájához méltóan - nem kívánt semmiféle dallamot, számára épp elég volt egy nagy adag, zenétől mentes fekete köd, ugyanakkor a filmstúdió mégiscsak várt Youngtól valami maradandót, így végül sokkal nehezebb feladat előtt állt, mint elsőre gondolta volna.

         A végeredmény pont olyan lett, mint amilyennek az előbbi sorokból ki lehet következtetni. A zongorára, vonósokra, két kontrafagottra (szinte észrevehetetlenek), és elektronikus zörejekre építkező zene nagy általánosságban olyan, mintha egy elhagyatott metrószakaszon sétálgatnánk, és olykor nagy robajjal, véletlenszerűen elzúgna mellettünk egy lestrapált szerelvény, melynek csak pár kereke forog még, a többi visítva kapaszkodik a sínekbe. Bár Young - jó szokásához híven - megírta a stílusos háromnegyedes főtémáját zongorára és vonósokra, ez semmivel nem emelkedik ki az elmúlt évek hasonlóan meghangszerelt témáiból, akár saját ("Copycat", "The Glass House"), akár egyéb zeneszerzők műveit vesszük figyelembe (a "The Sixth Sense" James Newton Howardtól, vagy az "Identity" Alan Silvestritől). Elsőre szokatlannak tűnhet a tételek megnevezése, ugyanis semmi egyéb információ nem áll a hallgató rendelkezésére, mint a következő: Ju-On 1-8. Mégis, a nyolc tételt felölelő 42 percnek semmi szüksége nincs is erre, hiszen Shimizu óhajának megfelelő fekete köd az egész, félelmetes atmoszférával, és a néha feloldozást jelentő dallamokkal (első, harmadik és utolsó tételben, hatos tétel végén). Ez a kettősség remekül helytáll a filmben, dob is a hangulatán kellő mértékben, különálló hallgatása viszont inkább büntetés, és azok számára, akik Christopher Young zenéit már azelőtt megveszik, mielőtt egyáltalán hallanák (oldalszerkesztőnk, Zsolt például elkövette ezt a hibát), hatalmas csalódás. Bár az épp fentebb említett két Young-album esetében szintén elmondható, hogy a megfoghatatlan massza és a csodás dallamok keveréke, a "The Grudge" alaptémája korántsem olyan maradandó, mint akár a "Housebound" és "Silhouette" tételek ("Copycat"), vagy a "This Too Shall Pass" ("The Glass House"). A zenekari összeállítást illetően nincs benne kiemelkedő szólam - gondolhatnánk itt a fantasztikus kórusra a "Bless The Child" zenéjéből, mely emlékezetessé tette az albumot; vagy a fájdalmas hegedűszólókra a "The Gift"-ből. Nincsenek az őrületet játékosan megközelítő megoldások, mint a "The Vagrant"-ben, és az alapatmoszféra sem olyan befogadható, mint a "Hider In The House" esetében. Az egész káosz, amelyből a "The Grudge" építkezik, abszolút célnak megfelelő, és teljesen elfeledi a hallgatóságot.

         És bár tudjuk, hogy Christopher Young igencsak erős egyénisége a filmzeneszerzésnek, csak azért bocsájtható meg ez a támadása a "The Grudge"-dzsal, mert van épp elég zenéje, amiért továbbra is szerethetjük és tisztelhetjük. Horrorrajongók számára csak akkor feltétlen élmény, ha a szerző összes, ebben a stílusban megírt zenéje már a polcon van, netán elvakult imádói a filmnek. Egyéb esetekben fogyasztása csak erős idegzetűek és kevés elvárással rendelkezők számára ajánlott.


    Tihanyi Attila
    2005.08.17.




    Tracklista:

      1-8: Ju-On (42:29)



    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Boogeyman

    The Cell

    Open Water

    Twisted

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam