FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - G.I. Joe: Retaliation (Henry Jackman)    G.I. JOE: RETALIATION   (2013)
       G.I. Joe: Megtorlás


      

       zene: Henry Jackman
       vezényel: Nick Glennie-Smith
       kiadás éve: 2013
       kiadó: Varése Sarabande
       játékidő: 56:06




         Azt hiszem, kisfiúk milliói foglalják imába azt az 1962-es napot, amikor a Hasbro útjára indította a mai napig töretlen népszerűségnek örvendő kis akciófiguráit, a G.I. Joe-kat. A 2003-ban a játékok Hall of Fame-jébe is bekerült Joe-k napjainkban is ismert alakjukat 1982-ben kapták, azóta pedig - három év kivételével - minden évben új szériával állt elő a játékgyártó óriás. Népszerűségüknek köszönhetően gyorsan lecsapott rájuk a filmes világ, hiszen már 1983-ban elkészült az első rajzolt sorozat, amelyet aztán több is követett, sőt 1987-ben, szintén animált formában a mozikban is bemutatkoztak. Miután a Hasbro által tulajdonolt Transformerek sikerrel debütáltak a vásznon, a cég a G.I. Joe-kat is filmre kívánta vinni. A 2009-ben kijött, Stephen Sommers rendezte "G. I. Joe: A kobra árnyéka" azonban nem lett túl sikeres mozi, legalábbis a minőségét tekintve. Azonban anyagilag nem bukott meg, így nem is volt kérdés, hogy érkezik majd egy folytatás. S gondolhatnánk, hogy ha már egyszer majdnem sikerült a moziban megbuktatni Joe-ékat, akkor egy újabb feldolgozásnál majd jobban igyekeznek az alkotók, hogy egy jó és szórakoztató filmet hozzanak össze, ám nem ez történt.
         Már az is rossz előjelnek bizonyult, amikor rendezőnek Jon M. Chut szerződtették le, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a "Step Up 2: Streetdance", a "Step Up 3D" vagy a "Justin Bieber: Soha ne mondd, hogy soha", s azt gondolom, az említett címektől nem is kell többet leírnom, hogy kiderüljön, miért nem Chu volt a legalkalmasabb választás a kevésbé színvonalas első rész kiküszöbölésére. Igaz, eleinte úgy tűnt, annak stábja viszi tovább a G.I. Joe-k kalandjait, ám Sommers végül kikerült a képből, majd a színészgárda több tagja, például Sienna Miller, Joseph Gordon-Levitt és Marlon Wayans is jelezte: nem térnek vissza. A korábbi főhőst alakító Channing Tatum pedig ugyan benne maradt a folytatásban, de szerepe minimálisra korlátozódott, főként azért, mert bekerült a képbe Dwayne Johnson és DJ Cotrona. Tatum kiírása azonban nem tűnt jó ötletnek, hiszen a színész időközben elindult a sztárrá válás útján, így a második epizód idején már egy húzónév is lehetett volna - ezt egyébként úgy hidalták át a készítők, hogy az arca és a neve jóval hangsúlyosabban jelent meg a plakátokon, mint a szerepe indokolta volna. Hasonló karakter várt Bruce Willisre is, aki gyakorlatilag a "Született feleségek"-ben nem vállalt még szerepet az elmúlt időben, és itt is csak úgy elvan a vásznon, jelenlétének nincs sok értelme, de legalább a film egyetlen hatásos poénja neki jutott.

         A premier dátumát 2012 nyaráról 2013 márciusára tolták, ami nem sok jóval kecsegtetett, ráadásul a Paramount 2012-ben egy csomó pénzt már beleölt a film reklámozásába is. Egyes hírek szerint pótforgatásra volt szükség, mivel néhány jelenet finoman szólva sem sült el jól, de sokan azt sejtették a háttérben, hogy az időközben népszerűvé váló Tatum jeleneteit kellett kibővíteni, noha ennek a film ismeretében kicsi az esélye, merthogy jelenete így sincs sok. A féléves tolásnak végül nem lett rossz végkifejlete, hiszen a "G.I. Joe: Megtorlás" anyagilag nem bukott meg, ám a felemás elődhöz képest semmi újat nem tudott felmutatni, tehát jobb semmiképpen sem lett, arra azonban elegendő volt, hogy egy harmadik részt is bejelentsenek, melynek rendezője ismét Chu lesz.

         A zeneszerzői poszton is változás történt, így az első rész muzsikájáért felelős Alan Silvestri további együttműködésére sem tartottak igényt. Helyette az a Henry Jackman érkezett, aki az elmúlt három évben Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb komponistájává lépett elő. 2009-ben tűnt fel először a neve egy film stáblistáján mint zeneszerző, ez volt a "IV. Henrik, Navarra királya", ám ezt még mentorával, Hans Zimmerrel közösen jegyezte, ez év végén a "Szörnyek az űrlények ellen" viszont már egy önálló munka volt, s innen gyakorlatilag nem volt számára megállás. Páratlan karriernek is lehet nevezni azt, amit röpke két év alatt elért, hiszen komolyabb háttér nélküli szerzőként rögtön olyan mozikhoz komponált, mint a 2011-es "Micimackó", az "X-Men: Az elsők", a "Csizmás, a kandúr" vagy a "Rontó Ralph". Az említett címekből is látható, hogy elég sok animációs filmnél munkálkodik egyfajta John Powell-pótlóként, bár tehetségét tekintve jóval elmarad kollégájától. Ám hiába a szerényebb tálentum és az eléggé soványka eddigi teljesítmény, a hollywoodi producerek körében elért népszerűsége okán a jövője továbbra is biztosított, hiszen például pont Powellt fogja helyettesíteni Paul Greengrass ősszel bemutatásra kerülő "Phillips kapitány"-ában, illetve Amerika kapitány 2014-es igazságosztásához is ő szolgáltat majd aláfestést - itt egyébként szintén Silvestrit váltotta.

         Azt talán leszögezhetjük, hogy egy ilyen film, mint a második G.I. Joe-mozi egy modern, ütős, döntően elektronikus és rockos megoldásokra épülő score-t kíván, ezt a stílust pedig hozza is Jackman, tehát ebbe belekötni értelmetlen, hiszen nem a Londoni Szimfonikus Zenekar minőségi játékára van itt szükség. Vagyis a rengeteg elektronikus sample, a különböző stílusú gitárok, a töméntelen mennyiségű dob(effekt) és a szerényen meghúzódó szimfonikusok jó választás volt Joe-ékhoz. Mindazonáltal ennek az elegynek van egy hátránya is, ugyanis könnyen elviheti a zeneszerzőt a sablonosság útjára, s esetünkben sajnos Jackmant el is vitte. Egy elektromos gitár ugyan sokféleképpen szólhat, ezt azonban a "G.I. Joe: Megtorlás" score-ja nem prezentálja, legalábbis a tipikus aláfestő zenei részben nem, mert ugyan a gitárra épülő "Get Me the GI Joe's" és a "Honor Restored" nagyon hangulatos tételek, de ezek inkább egy Linkin Park-szám instrumentális részének tűnnek, és nem filmzenének, vagyis nincs funkciójuk. Azonban tény, hogy pár track vagy trackrészlet, melyekben ez a téma felbukkan, kiemelkedik az album többi tétele közül.
         Silvestri első részhez írt szintis, technós muzsikája sem volt túlbonyolítva, de ott kétségkívül fellelhető a tudatosság és az érezhetően beleadott kreativitás, még ha a végeredmény eléggé felemás is lett. Itt azonban mindennek nyoma sincs. Ez főleg abban mutatkozik meg, hogy a zene rendkívül egyszerű, vagyis nincs íve, nem tart sehová, nincsenek igazi témái, és a képek alatt is nagyrészt hatástalan, olykor szimpla zajhalmaz. A Zimmer-háztól megszokott osztinátók (melyek önállóan alkalmazva már legalább hat-hét éve idejétmúlt hatásfokozók) ebben a zenében megdöbbentően tömény adagban érkeznek, ráadásul Jackman semmi egyedi vonást nem vitt beléjük, sőt gyakorlatilag témaként használja ezeket. Kifejezetten taszító jelleget ölt például a "Lady in Red", a "Friendly Fire", a "Making Things Go Boom" (mely egyébként különösen hallójárat-próbáló tétel) esetében, de gyakorlatilag mindenhol ott van, ha nem vonósok formájában, akkor szintis vibrálásként ("Scare Tactics").
         Ez a fajta osztinátóalkalmazás szimplán zeneszerzői igénytelenség, az a munka, amikor már minimális kreativitást sem rak bele a komponista. Nyilván nem kell a világot megváltani egy ilyen film aláfestése esetében, de a tü-tü-tü-tü-tü-tü-tűűűű mint ritmus, negyven percen keresztül orrba-szájba nyomva elképesztően kevés. S ha ehhez hozzáteszem, hogy pillanatokra ugyan, de felsejlik a score-ban, hogy lenne itt más és több is a szerzőben, akkor tényleg egy nagy kérdőjel, hogy miként lehet valaki ennyire megúszós.

         Erős túlzással főtémának nevezhetjük azt a dallamot, amelyet a "Prologue"-ban hallhatunk, ez a kéthangos semmiség szinte minden Remote Control-zene része már vagy húsz éve, arra viszont nehéz magyarázatot találni, hogy Jackman egy ilyet hogy tehetett meg főbb motívumnak, szerencsére túlzásba viszont nem viszi. A sztoriban egy terjedelmesebb szál köthető Ázsiához, ázsiai karakterekhez, és ez a zenében is megjelenik sablonos dobos megoldások formájában, nagyjából azok az anyagok lehetnek, amelyek a "Kung Fu Pandá"-hoz nem kellettek, bár kétségtelen, ezek az album jobb pillanatait rejtik. Az "Arashikage"-ban főként a dobok és a távol-keleti ritmusok emelik a színvonalat, a kissé visszafogottabb "Storm Shadow"-t pedig a népzenei fúvósok epizódszerepe menti meg. Az ilyen keleties fűszerezésű trackek közül pedig a "Bad Dojo" a legkiemelkedőbb, és itt tulajdonképpen érezhető, hogy mi lett volna a koncepciója Jackmannek ezzel az elektroszimfonikus, rockos, keleti hangulattal megbolondított stílussal - ha végig hasonlót hallanánk, nem panaszkodhatnánk. A töméntelen mennyiségű elektronikus megoldás ugyan szükségszerű volt, ám egy idő után fejfájdítóan idegesítőek lesznek, többnyire azért, mert nem passzolnak egymáshoz ("Fighting Ugly"), vagy szimplán soknak érzi az ember ("Firefly"). Azonban a döntően szimfonikusokra épülő tételek sem képviselnek nagyobb értéket, a végtelenül sablonos "Exile" vagy a "Presidential Facade" jó példa erre.

         Jackman ugyan nagyon hangulatos dolgokra is képes, mint ahogy azt pár track most is bizonyítja, de amikor zenéjének egy jelenetet kell követnie, akkor előjönnek a problémák. Az ekkor bevetett rockos és elektronikus elképzelései ugyanis jellegtelenek, bántóan egyszerűek és közhelyesen sablonosak. S bár a score itt tényleg csak epizodista a rengeteg lövés és robbanás közepette, de hány remek akciózenét ismerünk, ahol szintén mellékszerep jutott a muzsikának, ám a zeneszerző ennek ellenére komolyan vette a feladatát. Talán egyszer Jackman is eljut erre a szintre, s elnézve a jövőbeni megbízásai sorát, próbálkozásra elég sok alkalma lesz.


    Gregus Péter
    2013.07.30.




    Tracklista:

      1. Prologue (2:00)
      2. Arashikage (1:38)
      3. Get Me the GI Joe's (2:34)
      4. Friendly Fire (1:42)
      5. Exile (3:34)
      6. Presidential Facade (2:38)
      7. Einsargen (2:44)
      8. Making Things Go Boom (2:10)
      9. Storm Shadow (2:12)
    10. Bad Dojo (5:05)
    11. Lady in Red (3:18)
    12. Fighting Ugly (1:51)
    13. Fort Sumter (2:37)
    14. Scare Tactics (2:29)
    15. I Want It All (0:51)
    16. End Game (4:10)
    17. Honor Restored (2:49)
    18. Firefly (4:19)
    19. Zartan (7:25)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Battleship

    G.I. Joe: The Rise of Cobra

    Hitman

    Total Recall

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam