FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Gangster Squad (Steve Jablonsky)    GANGSTER SQUAD   (2013)
       Gengszterosztag


      

       zene: Steve Jablonsky
       kiadás éve: 2013
       kiadó: Varése Sarabande Records
       játékidő: 55:51





         Akárhonnan is közelítem meg a "Gengszterosztag"-ot, a legelső reakcióm egy lemondó sóhaj. Ha pusztán arra gondolok, hogy gengszterek és rendőrök kergetik egymást a múlt század középső harmadának Amerikájában, azonnal beugranak az elmúlt húsz-harminc év legjobb neo-noirjai, és végiggondolva ezen filmek adatlapjait, szinte egyértelmű, hogy nincs az az A-listás rendező vagy színész, aki az elmúlt időszakban ne próbálta volna ki magát ebben a - közönség szempontjából is - hálás közegben. Láthatóan olyan filmes terület ez, ahol elvileg könnyen összeállhat egy briliáns alkotócsapat, kiknek révén minimum egy tisztességes produkció születhet. Ehhez a mozihoz is adott volt egy jó gárda: Sean Penn az egyeduralkodó, Nick Nolte a rendőrfőnök, Josh Brolin a világháborús veterán, Ryan Gosling a jó zsaru, Robert Patrick a kevésbé jó zsaru, Emma Stone a femme fatale, mindemellett pedig a társaságot a kritikailag is elismert "Zombieland" rendezője, Ruben Fleischer terelgeti a díszletek és zöld hátterek között. Sóhaj, mert ez most mégsem jött össze.
         Az egyáltalán nem baj, ha képtelenség bármely szereplővel is azonosulni, hiszen a klasszikus film noir egyik erénye pont az, hogy a történetben részt vevők mindegyikének erkölcse valamilyen mértékben romlott. Az viszont hátrány, ha az érdektelenség lesz jellemző, és semmi mást nem látni, csak mondvacsinált motivációk révén taktikailag (és logikailag) hajmeresztő lépésekkel előrébb haladó, teljesen üres karaktereket, akiknek a megformálói sem tudják igazán, mit szeretnének játszani. Számomra kényelmetlen volt, hogy Sean Penn sokkal inkább a Jack Nicholson-féle ripacskodás útját választotta (miközben például Steve Buscemi egyenesen lubickol a "Gengszterkorzó" című sorozat hasonló kaliberű főszerepében), vagy hogy Brolinnál és Goslingnál néha nem tudom eldönteni, tehetséges színészeket vagy túlértékelt karizmával felcicomázott iparosokat látok-e a vásznon (valószínűleg előbbi az igaz egyébként, és hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül, az nem feltétlenül az ő hibájuk). Tagadhatatlan meglepetés a bájos Emma Stone mint elvileg szerencsétlen sorsú, megtört asszony, de nehéz átérezni a helyzetét, ha szemmel láthatóan fiatal még a szerephez – szerencséjére a forgatókönyvírók egy pillanatig sem vesződtek azzal, hogy feleslegesen felépítsék a karakterét. Igaz, ez elmondható a többiekről is: akár egy benzinkúti akciós játék, amikor eljátszhatod a saját gengszteres történetedet, de előbb gyűjts össze hat különböző figurát. A maffiafőnökön kamásli, szúrós tekintet és vastag szemöldök; a rendőrfőnök ősz és kövér; a veterán egy szögletes arcvonású keménylegény; a vékony testalkatú jó zsaru szomorú kutyaszemét eltakarja néhány világosbarna hajszál; a spiclinek görnyedt a háta, szakadt ballonkabátja zsebéből kilóg egy-két bankó; a Nő pedig ellenállhatatlan a vörös flitteres estélyiben, ajka tűzpiros, haja a derekáig ér. Ennyire egyszerű lenne az egész? Fleischer szerint igen. Sóhaj.

         Rendben, tegyük fel, nem is volt más cél ezzel a filmmel, mint egyfajta tisztelgés a nagyok előtt. Hiszen a közel két óra megfelelő (olykor már túlzó) mennyiségben tartalmaz vért, verejtéket, akciót, autós üldözést, szerelmi háromszöget, cselszövést, leszámolást, ám valahogy az egyes részletek nem tudnak egyetlen apró pillanatra sem nagy egésszé összeolvadni. Díszletek, kellékek, jelmez rendben (és sajnos már ott tartunk 2013-ban, hogy a számítógépes utómunkáknak hála, azt is elhisszük, hogy valóban négy ablaka van az egyébként tűzfalként funkcionáló épületnek a háttérben - ez mindentől függetlenül is megér egy sóhajt). Ha minden apróság azon dolgozik, hogy ez egy elfogadható, a kötelezőket magabiztosan teljesítő film legyen, akkor az egyszeri filmzenebarát elöljáróban joggal rakosgatja össze fejében a zenekart, s felidézi a kellemes emlékeket Lalo Schifrintől David Shire-ön és Jerry Fieldingen át a közelmúltig; előkerül Jerry Goldsmith trombitája, John Barry szaxofonja, dühös ütősök, szívbemarkoló vonósok, felrecsegő rézfúvósok, virtuóz zongorajáték; egy szólóklarinét, seprű a dobon, elmerengő vibrafon, szordínó. Míg kint ropognak a géppuskák, csikorognak az autógumik, bordák törnek és lopott pénzkötegek áznak a pocsolyákban, addig bent a feszült, dohányfüsttől és szeszkipárolgástól fojtott légkörben elő-előbukkan az alig felismerhető tisztaság, egy tragikus, menthetetlen sors, egy elkapott tekintet, egy tiltott érintés vagy csók. Minden részlethez létezik tökéletes zenei partner, korunk legizgalmasabb, legérzelemdúsabb zenéiből számos példát ennek a műfajnak köszönhetünk.
         2011 novemberében felröppent a hír, hogy ezt a feladatot Carter Burwell kapta. Tőle az érzelemdús harmóniák nem szokatlanok, bár műveinek többsége nem a túlburjánzó akcióról szól, egy többlépcsős érzelmi skála zenei kifejezése viszont érdekes kihívás lehet a számára. Még pár hónappal később a saját weboldalán is megjelent egy hír, hogy javában zajlanak az előkészületi munkák, aztán bő negyed évvel ezután, 2012 júliusában jött a friss információ: Burwell helyét Steve Jablonsky vette át. Ha van dupla sóhaj, akkor ez most az.

         Egy pillanatig sem gondolom, hogy a "Gengszterosztag" egy oly régóta várt produkció, amely a film noirra szomjazó mozibajárónak hosszú ínséges idő utáni megváltást jelentene, hiszen valljuk be őszintén: az elmúlt években azért igen komoly rendezők tették tiszteletüket a zsánerben, és ha az elkészült produkciók közül nem is mindegyik olyan kiemelkedő darab, mint a "Szigorúan bizalmas" vagy "A kárhozat útja", abba nehéz belekötni, hogy Goldsmith és Thomas Newman munkája mellett például az egyik bombameglepetést Mark Isham okozta a "Fekete dália" zenéjével. Az iménti, meglehetősen romantikus leírásom erről a zenei világról nagyjából azt érzékelteti, hogy azon bizonyos apró részletek hangszerekkel történő kifejezéséhez elengedhetetlen feltételnek gondolom a kellő tapasztalatot, képzettséget és alázatot, mindezen tulajdonságok pedig, ha nem is olyan hangsúlyosan, mint az imént említett zeneszerzőknél, de megvannak Burwellben. És akkor ízlelgessük tovább Jablonsky nevét.

         Mielőtt a modern blockbusterek iránt egy anyatigris szenvedélyével fellépő, a beteljesült zenei katarzisokat akár az üveghegyen túl is megvédeni kész fanatikus rajongó remegő kézzel kezdené lapátolni az antraxot olyan bélelt borítékokba, melyek az összes, velem azonos néven élő embernek meg vannak címezve, szükséges azonnal leszögeznem, hogy nagy általánosságban az égvilágon semmi bajom Steve Jablonsky munkásságával. Hogy ki követte el helyette a "Gőzfiú" színvonalas score-ját, vagy pontosan kié az a pár igen hangulatos kiegészítő tétel a "Hannibal" vagy "A Nap könnyei" zenéjében, azt ma már nem tudom biztosan, azt viszont igen, hogy a neve világszerte ismertebb, mint szinte bárkié azok közül, akiket jómagam a jelenkor legnagyobb komponistáinak tartok. Köszönhető ez annak, hogy amit Hans Zimmer mellett ki tudott hozni az akció műfajának végletekig leegyszerűsített, de bivalyerős, minden körülmények között hatásos zenéiből, azt kihozta. Az ő munkái, legyen szó a "Transformers"-filmek, a "Csatahajó", korábbról pedig a "D-War - Sárkányháború" vagy "A sziget" aláfestéséről, mindig olyan dinamikával szólalnak meg, hogy akármi robban fel éppen a vásznon, a zenét garantáltan nem nyomja el a hangja. Ez pedig tekintély, bárhonnan is nézem.
         Egy teljesen más felfogású zsánerhez viszont olyan embert hívni, kinek számára a fenyegetettség zenei eszköze kimerül a "BADUM" és a "VOOM" hangzás elektronikus megfelelőjében, legalábbis merészségre vall (és most szándékosan kikerülöm Jablonsky rendszeresen visszatérő kilengéseit a horrorzenék felé - ne tetézzük a bajt). Ez semmiképp nem az ő felelőssége, hanem azoké a filmkészítőké, akiknél a neve ennél a produkciónál egyáltalán felmerült. Az megint más kérdés, hogy ettől még nem lett volna fontos igent mondania erre a bajba került projektre, hisz maradt neki a 2013-as évre bőven elég lehetősége, hogy a basszuskiemelt, dinamikai kompresszor által tartalmasra duzzasztott, filtereken és bitcrushereken keresztülengedett zenekar-imitációit a rengeteg dobbal és osztinátóval kedvére variálgassa a patikamérlegen kimért hat darab egész hanggal, valamint a hozzá tartozó három harmóniával. Tekintve, hogy a széles publikumnak sokkal nagyobb igénye van erre, mint bonyolult dallamvezetésre, fő- és melléktémákra, részletes hangszerelésre, netán többszólamú kórusra, nem is róható fel semmiképp, ha a komponista kielégíti az ilyen igényeket. Ebben ma ő az egyik legjobb.

         De - sóhaj - akkor maradjon is annál a kaptafánál. Nyilván bennem a hiba, ha egy neo-noirnak gondolt filmben egyetlen apró utalást sem akarok észrevenni Christopher Nolan Batman-filmjeinek zenéiből ("You Can't Shoot Me", "Hot Potato with a Grenade"). Ha a tracklistán a "Chinatown" címmel találkozom, a műfajból eredően képtelen vagyok kikerülni, hogy Roman Polanski klasszikusa eszembe jusson annak gyönyörű Goldsmith-főtémájával együtt. Ezzel szemben Jablonskynál ez "csupán" egy cím, semmi más: az akciócsörte akár egy újabb G.I. Joe-kalandból is származhatna, a keleties jellegét egy kínai gong végigsimogatására csak erős jóindulattal emlékeztető hang adja. Bár annak idején Philip Lambrónak azért kellett otthagynia a "Kínai negyed" forgatását, mert ő túlságosan kínaira vette a zenei megközelítést, jelen esetben az ázsiai földrész muzikális sajátosságai egy szemernyit sem sejlenek fel. Mindaddig, amíg például a "Welcome to Los Angeles" vagy a "War for the Soul of LA" megpróbál némi karaktert adni az albumnak azzal a zenei játékossággal, amelyet a komponista jól begyakorolhatott a "Született feleségek" kalandjai során, addig a "Keeler" vagy az extrahosszú "Light 'Em Up" már nem is próbálja meg ezt a kicsit Thomas Newman pörgős gitárjátékára emlékeztető megszólalásmódot visszaidézni. Maffiafőnök ki, robotok be: a "The City of Angels" nyugodtan lehetne "The City of Autobots" is akár, és ha egy véletlenszerűen összeállított válogatás részeként hallgatnám, biztosan nem jutna eszembe róla az ötvenes évek Los Angelese.

         Burwell zenei megközelítéséről még csak morzsányi ízelítő sincs, bár sokat elárul a film körül kialakult vészhelyzetről, hogy a filmes adatlapok zöme még mindig az ő nevét tünteti fel a "Gengszterosztag"-nál. Amennyiben az volt Fleischer célja, hogy szakítson a tradíciókkal, az kizárólag akkor elfogadható magyarázat, ha ez igaz lenne a zene mellett minden más területre is. A látottak mégsem ezt igazolják, így maradnak a további kérdőjelek: ha szándékosan ennyire éles a kontraszt a korhű látványvilág és a modern felfogású zene között, akkor mégiscsak Jablonsky végzett jó munkát, ez a score pedig teljes mértékben igazodik a filmkészítők (egyszersmind a komponista rajongóinak) igényeihez. Ezzel sincs semmi probléma, mert képzeljük el, mi történt volna, ha véletlenül megszólal egy-egy hangsúlyosabb szóló, netán összeáll a végére bármilyen tematika. Még a végén összekuszálta volna a robotháború révén bevonzott újszülött filmzenebarátok eddigi sziklaszilárd meggyőződését a zeneszerző zsenialitását illetően. Szintén elfogadható érv még a végeredményre, hogy Fleischeréknek egész egyszerűen nem maradt idejük arra, hogy a lecserélt zenét is lecseréljék.
         Nem. A legnagyobb baj a "Gengszerosztag" zenéjével az, hogy aki Steve Jablonsky egyéb, nem muzikális érdemei elismerése mellett egyetlen percnyi ostoba és agyonismételt frázisára sem kíváncsi, az most Fleischer művén keresztül kapott egy jókora maflást. Zenei kultúrsznob, aki műfajokra hivatkozva szeretne esetleg némi klasszikusokat idéző élménnyel gazdagodni? Elmenekülni az aktuális, agyzsibbasztó trendtől? Szó sem lehet róla. Nesze, akkor is megeszed. Emiatt pedig minden, a komponista felelősségét a projektből kimenteni szándékozott gondolatom ellenére az egész osztag helyett szégyellem magam.


    Tihanyi Attila
    2014.01.30.




    Tracklista:

      1. His Name Is Mickey Cohen (2:27)
      2. Welcome to Los Angeles (3:12)
      3. He Can't Have You (1:39)
      4. War for the Soul Of LA (2:48)
      5. There Goes Our Ride (1:14)
      6. You Can't Shoot Me (3:51)
      7. Always Knew I'd Die In Burbank (2:28)
      8. You're Talking to God (:50)
      9. The Bug (2:17)
    10. Hot Potato With A Grenade (3:18)
    11. You Know the Drill (1:06)
    12. I Was Just Hopin' to Take You to Bed (1:30)
    13. Kill 'Em All (1:58)
    14. Chinatown (4:28)
    15. Keeler (2:18)
    16. Connie Lives (1:53)
    17. Let's Finish It (2:25)
    18. Union Station (1:34)
    19. Light 'Em Up (7:28)
    20. The City of Angels (4:03)
    21. Gangster Squad (2:57)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    The Black Dahlia

    The Departed

    L.A. Confidential

    Transformers: Dark Side of the Moon

    További kritikáink
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam