Az Álomgyár futószalagjáról tucatszámmal legördülõ, a pszichopata gyilkosok sztorijait taglaló alkotások többsége a szokásos sablonokon alapuló, egyszer nézhetõ kategóriába tartoznak, lévén, hogy szemernyi újdonságot sem képesek felmutatni. Persze kivételek mindig voltak - és remélhetõleg lesznek is -, melyek közt megtaláljuk a 2001-es "Isten haragja" címû thrillert is. Különlegessége abban rejlik, hogy teljes mértékig betekintést nyerünk az elkövetõ elméjébe, elõéletébe (ebbõl a szempontból hasonlít "A bárányok hallgatnak"-hoz) - mindemellett a film megtekintése során nemegyszer meglepõ fordulatoknak lehetünk szem-, illetve fültanúi. Az ilyen alkotások szó szerint felüdülést jelentenek a "csak a céltalan gyilkolásnak élek" felfogású karaktereket felsorakoztató trashek között.

     A szereplõk a csonka, ám ebbõl adódóan rendkívül összetartó család tagjai, a történet kiindulópontja pedig az, hogy mi módon kerül a gyermekeit egyedül nevelõ családapa (Bill Paxton) egy víziónak köszönhetõen hirtelen elválaszthatatlan barátságba egy pár kesztyûvel, egy "OTIS" feliratú, kétélû fejszével, valamint egy horganyzott csõdarabbal. Erre próbál fényt deríteni a film, ami az elsõ ránézésre átlagos família nem éppen hétköznapi viselkedését, s annak hatásait mutatja be. Az apa isteni sugallat hatására lát hozzá a "démonok" pusztításához, melybe gyermekeit - Adamet és Fentont - is bevonja, akik azonban egymástól meglehetõsen eltérõen vélekednek édesapjuk újdonsült "hobbijáról", az emberölésrõl.
     Bill Paxton elsõ nagyjátékfilm-rendezésével bebizonyította, hogy a kamerákon innen és túl egyaránt számíthatunk rá. A remek forgatókönyvet sikerült olyan képsorokkal alátámasztania, melyekkel méltán emelkedik a 2001-es filmek legjobbjainak sorába. Továbbá azt is bebizonyította, hogy a manapság minimálisnak számító, hozzávetõlegesen 11 millió dolláros költségvetésbõl is kihozható egy hátborzongatóan jó film.

     Paxton és Arnold Glassman editor közösen álltak neki a produkció számára legalkalmasabbnak vélt komponista felkutatásának. Készülõ filmjükhöz olyan zenét képzeltek el, ami neo-klasszikus stílusával, tematikusságával a régi idõket idézi vissza. A különféle demók hallgatása során rövid listát állítottak össze azokról a jelöltekrõl, akikkel mindenképpen szerettek volna megbeszélni egy személyes találkozót. Mikor az egyik ilyen meghívásnak eleget téve az akkor még 28 éves Brian Tyler ült le az öt producerrel, a zenei rendezõvel, valamint Paxtonnal szemben, hamar körvonalazódott, hogy õ a keresett személy. A szerzõdés megkötését, illetõleg elképzeléseik egyeztetését követõen az ifjú szerzõ hazament, hogy hozzálásson a score komponálásának.

     A "Main Title" rögtön felfedi elõttünk a zene nyomasztó, sejtelmes hangulatvilágát. A könnyen megjegyezhetõ dallamú fõtémát elõadó zenészek játéka hamar sötétségbe borítja szobánkat: a komponista remekül visszaadja a produkció stílusát. A rövid ízelítõt követõen a "Peace in the Valley" címû Johnny Cash-betétdallal folytatódik a CD. Ennek, illetve a késõbbiekben hallható másik két számnak ugyanaz a szerep jut, mint a filmben. Tyler muzsikája elsõsorban a film karaktereinek tetteire, lelkivilágára épül, így azonban zeneileg szinte semmi sem idézi fel annak a texasi városkának a hangulatát, ahol a cselekmény játszódik. Tehát ezen hiány pótlásának érdekében használták fel a countrydalokat, és szintén emiatt lehet létjogosultságuk az albumon is. A történet egészéhez az is hozzátartozik még, hogy Brent Hanley forgatókönyvíró fejében folyton a "Peace in the Valley" motoszkált, miközben ezt a morbid családi sztorit vetette papírra, így ezek alkalmazásának felvetése részben az õ nevéhez is fûzõdik. A zene másik meghatározó pillanata a testvéri szeretetet szimbolizáló, zongoraszólóval megtámogatott, mély érzelemmel teli dallamsor, mely a "Brothers" címet viseli. Ezt követi a "Fenton", amiben már erõteljes zenekari kíséret támasztja alá Fenton kétségbeesett rohanását a rendõrségre.
     Miután szereplõink az elpusztítandó démonok listáját (az enyhén nyomasztó "The List" kíséretében), nekilátnak, hogy az égi utasításoknak megfelelõen járjanak el. A nyitányban megismert komor dallamsor, és a testvérek témájában felcsendült zongoraszólamok vegyítésével éri el Tyler a hátborzongató hatást. Zenéjét néhol halk, vészjósló kórushangokkal támasztja alá, amit helyenként a vonósok morajlása vált fel, és mikor egy-egy "démonhoz" érünk a zenekar a frászt hozza ránk a hirtelen kirobbanásaival - ez utóbbit elõször a "Chosen"-ben tapasztaljuk meg.

     Az album feléhez érve már minden olyan zenei elemmel, és megoldással megismerkedtünk, amivel Tyler úgy gondolta, méltón képes alátámasztani a látottakat. Ettõl függetlenül a lemezen található hanganyag valamilyen oknál fogva úgy csalogatja tovább hallgatóját, hogy közben egy pillanatra sem válik unalmassá.
     Mivel a helyi rózsakert kulcsfontosságú szerepet tölt be a filmben, így a hozzá íródott "The Rose Garden" címû tételben is törekedett a szerzõ a fõbb motívumok kibontására, továbbgondolására. A "The Barn" során ismét leleplezhetünk egy rosszembert, majd párpercnyi borzongás után a már korábban is említett két nóta, Dale Watson elõadásában (a "Ball and Chain" és a "A Real Country Song") igyekszik visszazökkenteni minket a démonoktól mentes, való világba. A sort az "End Titles" hangjegyei a már jól megszokott sablonok alapján zárják: az összes lényeges momentumot ("Main Title", "Brothers", "Fenton") magában foglalja, hogy egy kerek egészként összegezze mindazt, amit a film zenéjérõl tudni illik.

     Brian Tyler a produkció alkotógárdáján kívül engem is meggyõzött tehetségérõl. A hanganyagot a produkció premierjét követõ pozitív visszajelzések után egy teljesen átlagos kiadásban dobta piacra az OCF Entertainment. A borító - és a filmplakát - paradoxonja, hogy Matthew McConaughey rideg tekintete egy csapat fehér galamb röptével lett összemontázsolva. A háttérben meghúzódó, és a filmben fontos helyszínként szereplõ pajta pedig magáról a korongról is visszaköszön ránk.
     A zene viszonylag lassú folyása ellenére a valamivel több, mint háromnegyed órányi játékidõ hamar eltelik. Azonban a CD-t szigorúan csak akkor hallgassuk, ha éppen kiegyensúlyozott lelkiállapotban vagyunk, és az ilyen mûfajú zenék megismerése során néha elõjövõ embergyûlölet érzése nélkül szeretnénk kellemesen borzongani. Ellenkezõ esetben a hangfalból áradó dallamok képesek lesznek olyan indíttatásokat ébreszteni bennünk, melyektõl kimegyünk a konyhába egy késért, vagy a csûrbe egy kétélû fejszéért...

Kulics László
2006.05.21.

Tracklista:   1. Main Title (3:13)   2. Peace in the Valley (2:54) *   3. Frailty (1:00)   4. Brothers (1:09)   5. Fenton (0:53)   6. The List (0:51)   7. The Abduction of Edward March (0:57)   8. Laying of Hands (3:18)   9. Thurman, 1979 (1:23) 10. Chosen (2:47) 11. The Rose Garden (4:13) 12. The Barn (5:45) 13. Destiny Fulfilled (4:53) 14. A Call to Arms (6:23) 15. Ball and Chain (4:09) ** 16. A Real Country Song (3:25) ** 17. End Titles (4:44) * elõadja: Johnny Cash **elõadja: Dale Watson

TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK: Bíró Zsolt Dobrosi Tamás Emesz Csaba Gregus Péter           nem értékelte Szabó Csaba           nem értékelte Tihanyi Attila KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK: Constantine (promotional score) Darkness Falls Godsend The Hunted